„Ez már nem irodalom, hanem…”

Kaffka Margit utolsó regénye, a Hangyaboly 1917 januárja és márciusa között folytatásokban látott napvilágot a Nyugat hasábjain, majd még ugyanabban az évben kötetben is megjelent, a laphoz tartozó irodalmi kör révén. Ezt követően Kaffka egy Josephus Flaviusról szóló történelmi regény megírását is tervezte – amihez nagy lendülettel neki is látott, filológiai munkába fogott, s az első világháború okozta nehéz körülmények ellenére a Fővárosi Könyvtárból kölcsönzött forrásanyagokat, ám korai (1918 végi) halála közbeszólt.

A Hangyaboly azonban nem pusztán az élettörténet aspektusából tekinthető epilógusnak, hanem azért is, mert – mint Márton László megállapítja – a mű „egy hosszabb alkotói periódus lezárása” (Márton, 2001, 137.). Ez a felfogás pedig az írónő négy nagyregényének (Színek és évek; Mária évei; Állomások; Hangyaboly) együttes olvasását is szorgalmazza, s igazolja azt a befogadástörténetben markánsan jelen lévő értelmezést, miszerint az egyes kötetek egymás folytatói, a hősök pedig egy folyamatosan fejlődő személyiség érettségi korszakainak/fokozatainak lenyomatai. Az Állomásokban szereplő Rosztoky Éva fiktív életútja, s az ezzel párhuzamosan ábrázolt jellemfejlődés ugyanis a Színek és évek Pórtelky Magdája és a Mária évei tragikus sorsú címszereplője (Laszlovszky Mária) karakterrajzának szerves folytatásaként fogható fel.

A kritikusok többsége szerint az első három történet a századfordulós női létlehetőségek és/vagy mozgásterek három változatát reprezentálja. Míg Magda számára a feleségszerep adódik egy (fél)feudális világban, Mária megpróbál ebből kitörni a tanítónői hivatás választásával. Művésszé (önálló egzisztenciával bíró, társadalmi megbecsülést is magáénak tudó nővé) azonban nem válik, és a fővárosba (a kulturális élet színtereinek világába) is csak egy-egy napra sikerül feljutnia. Keserves szerelmi csalódásai a férfiaktól való függését (önállótlanságát) mutatják. A családi és a kisvárosi elvárások hatására (de csakis ezért) végül igent mond egy házassági ajánlatra, ám ebben semmi örömét nem leli, mindez csak kényszer a számára. Az iskolát végzett lányok – mint azt Földes Anna állítja – hiába szerezték meg „az önállóságra képesítő bűvös papírt, végső soron nekik is áruba kell bocsátaniuk testüket-lelküket a társasági, társadalmi leányvásáron, talán csak az árfolyamuk lett valamivel magasabb”. (Földes, 1987, 154.) Ugyanakkor Mária felnőtté válásának elmaradása irodalmi ízlésében is tetten érhető, hiszen a modern irodalom korára már elavult olvasmányokat részesít előnyben, igent mond egy konzervatív szemléletű fővárosi drámaíró, Seregély Pál világára (aki iránt plátói szerelmet is táplál), miközben elutasítja a kérője, az Apostol Sándor vidéki tanár által képviselt új művészeti törekvéseket, és ezzel együtt az „életes esztétikát” (Gintli, 2020).

Rosztoky Évának ellenben – noha ő is elindul mind Magda, mind Mária útján –sikerül, ami elődeinek nem: az önálló egzisztencia megteremtésén túl „valódi” művésznő válik belőle. Nem függ a férfiaktól, legyenek azok művészek vagy politikusok, szegény tollforgatók vagy gazdag mecénások, jobb- vagy baloldali nézeteket valló szekértáborok csatlósai. Igaz, többször is megégeti magát (a magánszférában is), kiközösítik és megpróbálják ellehetetleníteni (anyagilag és művészi-szakmai téren egyaránt), mégis megvalósítja szellemi-lelki-anyagi függetlenségét.

Nem vethetjük el ugyanakkor Illés Endre meglátását sem, aki szerint „az Állomások hősnőjének, Rosztoky Évának a megnyugvása, révbe érése: önáltatás” (Illés, 1980, 3.) E ponton érdemes fölidéznünk Kaffka életrajzának Osvát Ernővel kapcsolatos epizódját: a szerelmi csalódás köztudottan nagyon megviselte az írónőt (Osvát számára ő csak egynyári kaland volt), s az Állomások főszereplőjének Vajda Róberttel folytatott viszonya nem utolsósorban erről a kudarcról referál. Bár Éva megbocsát a regényben Vajdának, mégis, utolsó találkozásukkor – amikor együtt utaznak az omnibusz bakján Pestről Budára – a nő „csúfondáros, oktató, mesélő hangon beszél” egykori szeretőjével, „ahogy gyerekkel szoktunk”. Ez a gesztus pedig a meg-nem-bocsátás, az el-nem-engedés (bár apró, de vitathatatlanul még a lelki mélyrétegekben dolgozó) jele.

Király Erzsi, a Hangyaboly főszereplője azonban már igazi vagány lány, nincsenek olyan skrupulusai, megfelelési kényszerei vagy épp félelmei, mint az elődeinek. Kétségtelen, hogy az ő életében is akad egy férfi, akitől Erzsi akár függhetne is, de főhősünk ezt a viszonyt – mint ahogy az életet úgy alapjában – szintén „lazán kezeli”. Ahogyan Kaffka három korábbi regényét, úgy 1917-es munkáját is sokan önéletrajzi elemekben bővelkedő szövegnek tartják. Az apácazárdában játszódó eseményeket, melyek a profán életöröm és a szerzetesi élet sokszor önkínzó lemondásokkal járó világának ütközését mutatják, többen is párhuzamba állítják Kaffka fiatalkori tapasztalataival. A mindössze hatévesen félárvává lett írónő ugyanis – rokonsága személyes és hivatali kapcsolatai révén – a szatmári irgalmasnővérek anyaházához került, ahol (nagykárolyi tanulmányai mellett) alsóbb iskoláit végezte, majd később ugyanott népiskolai tanítónői oklevelet szerzett. Szerződése alapján az 1898/1899-es tanévet Miskolcon kellett töltenie, s az irgalmasok zárdájában tanítania. Ezt követően kerül Budapestre, az Erzsébet Nőiskolába – gróf Károlyi Istvánné közbenjárására, akitől Kaffka édesanyja kért segítséget[1] –, ahol a tanítóképző intézet tanfolyamára iratkozik be, 1902 májusában pedig meg is szerzi oklevelét. Ősztől helyettes tanítónői állást kap Miskolcon, az Állami Polgári Lányiskolában. Az oktatói munka mellett tankönyveket ír, illetve részt vesz a helyi színjátszókör tevékenységében. Egy évvel később segédtanítónő lesz, majd 1904 áprilisában tanárnővé nevezik ki.

Ekkoriban két fontosabb magánfórum is színezi Miskolc kulturális életét: a Lányi Ernő zeneszerző és családja által működtetett zenei kör és a Kaffka Margit lakásán tartott művészeti szalon, ahol többek között Ady-verseket olvasnak föl egymásnak a modern irodalom hívei. Az írónő kenyérkereső hivatását kezdettől fogva nyűgnek érezte, és egyáltalán magát a miskolci tartózkodást is vidéki megrekedésként élte meg. „Untatják az eseménytelen, szürke hétköznapok, a fárasztó és reménytelen tanórák, a végtelenbe nyúló tanári konferenciák, a békétlen szülők békítése és az okoskodó iskolaszék meggyőzése. A füzetek javítását »székláb-faragásnak« érzi, a kis fejekbe nagy nehezen begyömöszölt tudást – haszontalannak” – foglalja össze Földes Anna monográfiájában (Földes, 1987, 41.). A miskolci tanári állás azonban presztízsértékkel bír, a státusz megszerzésében pedig Gönczy Mór miniszteri tanácsos, későbbi államtitkár segített a pályakezdő fiatal nőnek. Az ő kezdeményezésére szerveztek olyan párhuzamos osztályt a polgári lányiskolában, ahol Kaffka magyar- és történelemórákat tarthatott. Rolla Margit adatközlői, Papp Viktor és neje azt is tudni vélik, hogy Gönczy és Kaffka szeretők voltak, ez a motívum pedig (a végzős diáklányt befolyásos szerelme patronálja) markánsan megjelenik a Hangyabolyban (Rolla, 1983, 73.).

Miután a műben elsősorban nők a szereplők, az egyes női szerepvállalások, a nőiség megélésének különböző formái kerülnek előtérbe, valamint az engedelmesség és az öntudatos kiállás – mint lehetséges magatartásformák – között feszülő ellentét. A főhőst az értelmezők jelentős része (ahogy tették azt korábban, ezúttal is) Kaffka alteregójaként látja: Király Erzsi – gazdag budapesti pártfogója és egyben szeretője inspirálására – tanítónőnek készül az intézményben, és noha csak pár évvel idősebb társainál, sokkal komolyabb élettapasztalatokkal bír. E tudásának köszönhetően gyakran befolyásolja a fiatal lányok életfelfogását, ráébreszti őket az evilági élet örömeire, a szerelemre, sőt a zárdafőnökök konzervatív szigora elleni fellépésre.

Erzsi segít Gross Helénkének is megszökni a zárdából – a német kislány ugyanis jelentős pénzösszeget hozott volna gyámja révén a nővérek konyhájára, ha apácának áll; ám a fiatal Töffler Albert, a helyi gimnázium tanára csak arra vár, hogy feleségül vehesse. Helénke sorsa részben előrevetíti Erzsiét is, a „már” huszonkét éves nő ellenben az apácasorstól való szabadulást nagyvilágibb módon valósítja meg: ő nem marad meg kisvárosi tisztes és szerény hitvesnek, hanem – amint arról többek között egy „szerelmi postás” által kicsempészett levél tudósít – fővárosi szeretője karjaiba siet, hogy aztán a férfi által szerzett állami pénzből finanszírozott iskolaotthon igazgatónőjeként csináljon karriert. A zárdaéveket ezzel a jövőre vonatkozó többlettudással éli meg, a belső intrikákat – melyek például a főnöknőválasztás idején zajlanak a szigorú erkölcsiséget valló öregek és a „modernek” között –, valamint az inkább hisztinek (semmint inkvizítori megfélemlítésnek) tűnő fegyelmezési kísérleteket nem tudja komolyan venni, csak nyugodt távlatból, kellő pszichológiai ismerettel szemléli. A kislányok és a paptanárok ügyetlenkedő flörtölésein – melyek ábrázolása néhol Boccaccio világát idézi – nevet magában, akárcsak az egyre szaporodó botrányokon, amikor már a városi szabadelvű lapok is élcelődnek egy részegen és meztelenül, fogadásból a zárdába besurranó férfitól megriadó aggszüzeken. A helyzet iróniájára még inkább rávilágít az a jelenet, amikor a meztelen férfi – a sötét folyosókon menekülve a leszámolást követelő „amazonhad” elől – meglátja a szintén „meztelen” Jézus Krisztus képét a falon. Ebből az aspektusból egyrészt valóban komikusnak tűnhet, hogy a szenteskedő apácák épp egy meztelen férfihoz imádkoznak (annak jegyeseként élik le életüket), másrészt a krisztusi mártíromságra való metaforikus utalás szánandóvá is varázsolja a kijózanodóban lévő, esendőségére és egyúttal kiszolgáltatottságára ráébredő szatírt: noha ő is ádámkosztümöt visel, mindössze torz másolata lehet a Megváltónak.

Erzsinek – helyzetéből fakadóan – tehát könnyű nagyvonalúan napirendre térnie az olykor váratlannak ható (s a többieket alaposan felháborító) eseményeken, és megfelelnie a nyugodt, derűs lélek ideáljának, aki a belharcokon kívül és felül áll. Erre a perspektívára utal a regény metaforikus címe is, hiszen a külső behatásoktól vagy épp a belső intrikáktól felbolydult zárdai élet mozgalmasságát csakis madártávlatból lehet le-föl szaladgáló, apró fekete pontokból álló hangyabolyként szemlélni. „A Főnökasszony, úgy látszik, nagyon beteg; ha majd meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk van. A szavazás előtt itt fognak böjtölni egy hétig és szentséget imádni. De azt hiszem, máris folynak a rejtett korteskedések, forr és zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit” – okítja például kevésbé élesszemű társnőjét, Kornéliát (Kaffka, 1917.). Az idézett párbeszéd során Erzsi azt is bevallja, hogy a zárdai élet megtapasztalása számára pusztán „nyersanyag” az íráshoz, befolyásos szeretője lélektani érdeklődését kívánja kielégíteni vele. Cserhalmi Zsuzsa hívja fel a figyelmet a kettős történetmondásra, miután a főszereplő „nézése, tekintete a narrátorral egyenrangú nézőponttá válik a regényben, mert ő a korlátozottan mindentudó elbeszélőnél többet tud a zárdában élő növendékek életéről” (Cserhalmi, 2009, 200.).

Nem állíthatjuk, hogy az apácák és a szerelemre vágyó (hol naiv, hol rafinált) kis bestiák világa éles ellentétben állna egymással. A kolostor falai között is szövődnek szerelmek (túl a paptanárok szédítésén), melyek természetüknél fogva inkább plátói, homoerotikus vágyakozások (itt a csúcsjelenetet Magdolna és Virginia kettőse produkálja), illetve az apácák is „világiak” annyiban, hogy olykor taktikus, sőt politikus-diplomatikus játszmákat folytatnak. A konzervatívok és a reformerek összecsapása nem utolsósorban a pénzről és a hatalomról szól, de a harcos karrierizmus mellett (sőt, némi önreflexiót követően azt felváltandó) megjelenik a jámborság, az elcsendesedés, az Isten és az önmagunk felé (befelé) fordulás értékrendje is. Utóbbi vállalása nem feltétlen jelenti az Életről való lemondást, hiszen több olyan nővérről is megemlékezik az elbeszélő, akik erejük teljében lévő, kifejezetten szép nők, az apácaruha pedig nemegyszer olyan ünnepi öltözetként jelenik meg, mint azok az izgalmas toalettek, amelyeket a Színek és évek bálozgató, fiatal Magdáján „láttunk”.

Az evilági, profán és olykor buja, valamint a tiszta, puritán és szent közeg közötti ellentételezést erősíti a kert metaforikája is. A kolostor udvara bibliai édenkertté válik, tele tiltott gyümölcsökkel. Ám nem pusztán ebben a túlburjánzó vegetációban, hanem a tisztaságot alapértékként tételező, s a szentség legteljesebb megélésére (voltaképp az önátadás szakrális formájára) törekvő kolostor falai között is megjelenik az erotika, méghozzá épp a vallásgyakorlat által: „Mise után lassú menetben járultak az oltárhoz, sorbatérdeltek a hideg kőlépcsőn, és nyakukat epedő mozdulattal előrenyújtva, kissé szétnyitották ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenkint a kehellyel, az arany edénnyel, melyben az Istenség lakik. Még keresztet írt vele szemük előtt, felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű, átlátszó Teste; amaz igazi és lényeg szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sok ezerszer, tán az idők végeztéig, hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit; és nem földi szerelemben egyesüljön ezerszer – és ezerszer csodálatosan és tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár vég nélkül osztódva, mégis mind osztatlanul és teljesen, egész-egyen – olvadjon össze mitikus nagy Nászban az ujjongó lélekkel… Az apácák összecsukták ajkukat; lassan, óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét; akkor fölfelé fordult, eksztatikus szemüket lassan, nagyon lassan, mintegy mennyei gyönyörben úszva lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még egyszer térdre borultak és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték mellüket. »Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…« Végre megindultak; összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan lépkedve a kockaköveken; elhalványult arcukon szent megindulással; olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben.” (Kaffka, 1917.)

A regényt záró gondolatsor ugyancsak szent és profán együttállását hangsúlyozza, amikor az elbeszélő Szűz Mária és Perszephoné alakjának egymással való behelyettesíthetőségére tesz kísérletet: „Május – boldog hó – tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet, bűntelent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok hava; Mária hava és a kinyílott virágoké; Mária hava, a dicsőséges, örökös Menyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária – boldogságos Szűz Mária! […] A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a telihold sarlója; úgy lebeg rajta, és nyugodt győzelemben tapos a Kígyó fején… Perszephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen.” (Kaffka, 1917.) A jelképesen kilenc hónapot felölelő elbeszélés a szent és a profán nőiség összeolvadásán túl az anyaság (és egyben a születés, újjászületés, a nagybetűs Életbe való kikerülés) misztériumát is kifejezi: „Szeptember Mária-hónap, nemcsak Kisasszony napja, Mária születésének ünnepe van ebben a hónapban, de Mária névünnepe is. Májusban pedig, az elbeszélt történet befejezésének hónapjában Mária, a keresztények segítsége emléknap/ünnep van. […] A Mária-kultusz része a keresztény, az európai és a magyar hagyománynak: égi édesanya.” (Cserhalmi, 2009, 205.)

A mű folyóirat-, illetve kötetbeli megjelentetésére egyaránt vállalkozó Nyugat hasábjain Tóth Árpád a Hangyabolyt párhuzamba állítja Kaffka korábbi, hasonló témájú írásaival (Levelek a zárdából), s részben ebből az apropóból jut arra a konklúzióra, hogy az 1917-es műben, dacára a kolostori környezetnek, erőteljes életvágy nyilvánul meg: „Egy hangyaboly, mely azonban az Élet gazdagságával zsibong. Igen, ezt a regényt már a megértő olvasó számára egy új aranykulcs nyitja: az élet intenzív lüktetésének keresése mindenben, kis és nagy dolgokban, poétikus és prózai részletekben egyaránt: minél több életet élni és életni át az irodalmi műben.” (Tóth, 1917, 794.) A konzervatív szellemiségű Budapesti Szemle hasábjain ellenben már éles támadás érte Kaffka regényét. A bírálat szerzője magyartalannak bélyegzi nyelvezetét, s megrója az írónőt azért, amiért elítélően nyilatkozik az apácák világáról. Fejtegetésében odáig megy, hogy a fiatal lányok felvilágosításával kapcsolatos részeknek köszönhetően „ez már nem irodalom, hanem – nevezzük nevén – pornographia” (–s., 1917, 468.).

Várdai Béla (a Bangha Béla jezsuita hitszónok által szerkesztett Magyar Kultúra hasábjain) ugyancsak az apácazárdák elleni támadásként értelmezte az általa egyébként pamfletnek tartott művet, és a katolicizmus gyűlöletével vádolta Kaffkát. Végkövetkeztetésében a Nyugatot mint irodalmi fórumot is erősen elítélte, az antiszemita felhangot sem mellőzve: „Az emberi szellem csak akkor teremthet, ha nemes állásponton van. Ezt a pamfletet is nyugodtan kitessékelhetjük a regényirodalomból. Azt az »egészséges, korrekt« etikai álláspontot pedig, melyet a könyv raisonneuse-e képvisel, csak ajánlgassa a szerző az ő nyugatos, perverz és fajmagyar publikumának.” (Várdai, 1917, 519.) Kétségtelen, hogy a regény – amint arra Márton László rámutat – „nem annyira gondos rajzú, szépen kimunkált, mint a Színek és évek; nem ébreszt annyi együttérzést a hősnő vagy hősnők iránt, mint a Mária évei; nem ad kulcsot félig elfelejtett zárakhoz, mint az Állomások”, ám a regényműfaj szerkezeti megújulására „ez a legmesszebb menő kísérlet Kaffka Margit életművében” (Márton, 2001, 147.). Az emberi viszonyok mesterségesen zárt térben való működését ugyanis az írónőnek épp ez a nagyepikai munkája ábrázolta először a magyar irodalomban.

A Hangyaboly megjelenését követő esztendő már az első világháború utolsó éve, ami Magyarország számára újabb történelmi sorsfordulók kezdetét jelentette. Az őszirózsás forradalom idején közzétett A magyar intelligenciához című kiáltványt – mely a padovai fegyverszüneti szerződés megkötése napján jelent meg, s a szociáldemokratáktól a konzervatívokig összesen 96 jelentős író és költő írta alá – Kaffka Margit is ellátta kézjegyével. Már halála után közölték a Pesti Naplóban Lelkes dolgoknak lelkesültjei című írását, melyben egyrészt üdvözli a Károlyi-féle forradalom eszmeiségét és célkitűzéseit (jelezve, hogy az ember most is ember, és soha nem fog megvalósulni a platóni állam ideája), másrészt megfogalmazza, hogy bár az első időszakban a művészek és tudósok szerepvállalása érthető, hosszú távon mégsem az ő terepük a politika: „Jól tudjuk, hogy soha senki sehol sem lehet Plato amaz álom-állama, melyet a »bölcsek« kormányozhatnak; annál kevésbé múzsapapok, finom, nemes és tiszta elmék, hajszálsodrony idegzetek. Ó, más és különi rátermettségek kellenek ahhoz, és nem irigyeljük (noha annál inkább tiszteljük) ezeket, kik erre képességeik s eddigi életművük által ma hivatalból hivatottak; kiknek mesterségük vagy művészetük anyaga, szegényeké (mint nékünk szó, vagy szín, avagy kő) – az ember, a tömegbeli ember. Most ők vannak soron, és e sor nem könnyű sor; tisztelet érte és féltő, hálás rokonszenv; s ha azt mondják: »ember kell«, rendelkezzenek egy ideig velünk, nem vagyunk legrosszabb elem; de vegyék tudomásul, hogy nem akarunk, nem akarunk – még csak képviselők sem akarunk, sem a netaláni új parlamentben nem akarunk lenni.” (Kaffka, 1918, 1.)

Az 1918. december 1-jén (Vörösmarty Mihály születése napján) alakult Vörösmarty Akadémia egyetlen női tagjává köztudottan Kaffka Margitot választották. Az 1918. évi, ötezer koronát kóstáló Vörösmarty-díjat mindjárt neki ítélték oda, hogy László fiát minél magasabb szintű neveltetésben részesíthesse ([Szerző nélkül], 1918, 5.). Az írónő azonban épp aznap lett az első világháború végén pusztító spanyolnátha-járvány áldozata, közvetlen utána pedig gyermeke is belehalt a betegségbe.

***

Hivatkozások

Cserhalmi Zsuzsa: Érzés megváltoztatása gondolat által? Kaffka Margit Hangyaboly című regényének értelmezéséhez. In Nő, tükör, írás. Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról. Szerk.: Varga Virág – Zsávolya Zoltán. Ráció Kiadó, Budapest, 2009, 198–208.

Földes Anna: Kaffka Margit. Pályakép. Kossuth Kiadó, Budapest, 1987.

Gintli Tibor: Intertextuális kapcsolatok a Mária évei és a Bovaryné szövege között. In Kaffka 100. Tanulmányok Kaffka Margitról. Szerk.: Mészáros Zsolt – Parádi Andrea – Rákai Orsolya. PIM, Budapest, 2020, 9–24. https://opac.pim.hu/record/-/record/PIM2357249 (Utolsó letöltés: 2022. szept. 24.)

Illés Endre: Két vonás Kaffka Margit portréjához. Kritika, 1980/jún., 3.

Kaffka Margit: Hangyaboly. Regény. Nyugat, Budapest, 1917.

Kaffka Margit: Lelkes dolgoknak lelkesültjei. Pesti Napló, 1918. dec. 8., 1–2.

Márton László: A tiltott gyümölcsök kertje. In Kaffka Margit: Hangyaboly. Osiris Kiadó–Jelenkor Kiadó, Budapest–Pécs, 2001, 137–148.

Rolla Margit: Kaffka Margit II. Út a révig. Budapest, 1983, MTA

–s.: Nőíró a nőkről. Budapesti Szemle, 1917., 170. köt. 486. sz., 466–469.

[Szerző nélkül]: Kaffka Margit – Kovács Lídia. Köztársasági Újság, 1918. dec. 3., 5.

Tóth Árpád: Kaffka Margit új regényeiről. „Állomások”, Franklin-kiadás; „Hangyaboly”, Nyugat-kiadás. Nyugat, 1917. nov. 15., 792–798.

Várdai Béla: Kaffka Margit: Hangyaboly. Regény. Kiadja a „Nyugat”. Budapest, 1917. 130 lap. Magyar Kultúra, 1917. jún. 5., 516–519.

[1] Kaffka gyerekkori barátnője, Nemestóthy Szabó Hedvig szóbeli közlése Rolla Margitnak. Bauer Hilda, az írónő későbbi sógornője szerint azonban Margit nagybátyja, Kaffka László belügyi államtitkár segített.