Múltújrateremtés metaforákkal
Fecske Csaba lírauniverzumában sajátos intonációval szólalnak meg a kései József Attila-versek egzisztencialista elmélkedései: „sötéten ível át a boltozat / termet idézve puszta űr felett” (Hiteles nyomat). Az életműre jellemző létértelem-kutatás tematizálása ezúttal is meghatározza a kötet hangulatát, ez a legfőbb attribútuma a költő poézisének. Költészetében létünk misztériumait olyan leképzésben láthatjuk, melynek alapmotívuma az időcentrikus látásmód. Miközben az életről szerzett tudás és tapasztalat összegződik lírájában, kvalitásos nyelvi játékossággal megkapó költői képeket teremt képzelete. Így születik az a jellegzetes, mindenki másétól különböző Fecske Csaba-i szólam, amellyel a költő a létbe vetettség állapotairól mesél. „[M]i egyszer volt / szűz többé nem lehet / a lét sötét pecsétje rajta van / ágyába csalja az emlékezet / e kéjsóvár szatír minduntalan” (Hiteles nyomat). Költeményeiben megélt, méginkább megszenvedett életének stációi integrálódnak. A lenyűgözően gazdag életművű szerző a létezés megértésére törekszik, s eközben olyan perspektívából tekint a világra, ahonnan sajátos valóság tárul fel. Ebben a valóságban olyan szóvirágok nyílnak, melyeknek – árnyalatai, mélységei, ritmusai, alakzatai – különös esztétikumot hordoznak. Fecske Csaba múltba merengő poézise a valós prózai világ és a látomásos, álomszerű víziók megkapó ötvözete, ez az atmoszféra jellemzi az adott válogatást, az itt helyet kapó nyolcvannégy verset.
Az elmúlástudat markáns szövegszervező erőként formálta a költeményeket a szerző legutóbbi – 2020-ban, a Magyar Napló gondozásában megjelent – Árnyűző élet című verseskötetében, és jelen gyűjtemény is erősen számvetésízű. Ezúttal is ezt a hangulatot poentírozza a szerző, bár alapvetően nem tudatos választás ez, mint inkább alkat, költői habitus kérdése, hiszen ha végigtekintünk szövegkorpuszain, láthatjuk, az elmúláspoétika konstans módon van jelen jóval korábbi alkotásaiban is (Összefércelni velem).
A szövegtesteket felfejtve szépen nyomon követhető a folyamat, ahogyan szemléli, majd megteremti – egyedi költői képeket magába sűrítő – világát, melynek fundamentumaként a természetközeliség és az ontológiai attitűd szolgál. „[M]iféle út ez miféle út / folyton kicsúszik alólam” (Nem tehetjük). Vagy: „széltépázta fiatal vézna fák / és önmagukat is túlélő vének / őrzik tovatűnt madarak dalát” (Camille Corot: Coubroni emlék).
Nagy formakultúrájú verseit, noha intenzíven és konstans módon manifesztálódik bennük az elmúlástudat és az elmagányosodás, melankolikus hangvételt kölcsönözve költeményeinek, mégsem a teljes rezignáltság, az illúzióvesztettség állapota jellemzi. Némely versének komor tónusán átszűrődik a derű: „azon a nyáron / fedeztem fel, hogy unokahúgom lány” (Azon a nyáron), megint másokon egyfajta kesernyés, fanyar humor.
A kötetben a számvetésszerű, létösszegző poémák vannak túlsúlyban, de szép válogatást kap az olvasó a költő szerelmi, sőt erotikus lírájából is, s tovább árnyalják azt a gyászversek, siratók. (A munkásságának markáns részét képező gyermekversek ebből a válogatásból – érthető módon – hiányoznak.) A kortárs szerelmi lírát maradandó értékekkel gazdagító verseit hosszan lehetne sorolni, jelen gyűjteményből a gyermekien tiszta hangon megszólaló — a szerelemben megélhető mélységekről és magasságokról, sérülékenységünkről tudósító – Anyegin elkallódott levele című, nagy ívű verset emelném ki. A Fecske Csaba munkásságát figyelemmel kísérő elemzők az életmű egyik legjelentékenyebb műveként emlegetik a férfi–nő-kapcsolat misztériumáról gyönyörűen valló poémát, melyet talán nem túlzás korszakos versként említeni: „elhasználódik elvásik az ember míg eljut a tündöklő pillanat peremére – a vágyig / melynek sötétlő mélyén ott a másik”. „Ez a formarendjében, artisztikumában, csillámló játékosságában és emberi mélységében a kortárs költészet legkiválóbb darabjaival egy sorba állítható alkotás Fecske Csaba életművének egyik legsikerültebb darabja” – írja dr. Ködöböcz Gábor „ami egyszer volt van nagyon” című tanulmányában.
A szerelmes vallomásban hűen írja le a költő azt a romlatlanságot és naivitást, amellyel – az eredeti műhöz hasonlóan – a tapasztalatlan vidéki lány közeledik az eszményített nagyvilági férfihoz. Tovább erősíti a két mű közötti allúziót az a kikezdhetetlen erkölcsi tartás, amelynek birtokosaként megjelenik előttünk Tatjana alakja.
„[V]éget ér az éj és itt a reggel a semmi gödreit / próbáljuk betömni életünkkel mindig minden / átadja helyét valami másnak szeretünk / így vetünk tőrt a halálnak”. Nemcsak tematikája, de erősen zenei rímformája – melyben találunk keresztrímet, páros rímet, ölelkező rímet – és bizonyos szöveghelyen rímképlete is egyezést mutat Puskin verses regényével (Anyegin elkallódott levele, A szenvedő Anyegin).
A szerelem katartikus erejét, mélységének perspektíváit gyönyörűen, szinte filmkockaszerűen mutatja meg Hiteles nyomat című költeménye is. „[A]z összes többin mindig áttűnő / egyetlen arc a hiteles nyomat”. Fecske Csaba vágyképzetének egyik legszebb projekciója az Ami lehetne még című költemény. A műben az el-, még inkább a visszavágyódás szólama erősödik fel, amely címadó verse a szerző 2001-ben megjelent versválogatásának. Micsoda dimenziókba emeli a múltbeli történések jelenbeli hatásait! Letűnt időt, egy visszavágyott szerelmet idéz fel, megkapó költői képekkel, karakteres megszemélyesítésekkel:
"kiüt rajta a tenger sója
emlékezni kezd a bőr
testet cserél a szerelem
a sérült szív szutyka kidől
látni a parti sziklákon a tenger
szétloccsant agyvelejét
egyik történet mint a másik
nincs ami lehetne még”
Figyelmet érdemel, milyen szép analógiát állít fel a szerelem és az élet múlása között, miközben formakultúrájának gazdagságát is megcsillogtatja.
Bár bő teret kap a versgyűjteményben az emlékezés, szövegeiben ugyanakkor nem annyira a hagyományos emlékidézés/rekonstruálás folyamatának lehetünk a tanúi, mint inkább az emlékkonstruálásnak. Időnként olyasfajta impressziónk van, mintha az emlékezés – mint kognitív funkció – folytonosságát szándékosan szakítaná meg a költő, hogy a múltból szeleteket metsszen ki, melyeket aztán kedvére szépíthet, színezhet, toldozhat. „[E]lőtűnik évek dőlt sövénye / mögül hirtelen minden ami volt / s amit az emlékezet beletold” (Ha minden parti). A múltbéli eseményekből, az egykorvolt szerelmekből kedvére felépített emléktöredékek alighanem megszenvedett élete kapaszkodóiként szolgálnak. Erre az elgondolásra harmonikusan simul Töredék című alkotása. ,,[A]z emlékek rólad és más / szerelmeimről mint húst a csontok / tartják össze életem” (Töredék). Akkor is az emlékezetet – az emlékezés folyamatát (kódolás/tárolás/előhívás) – idézi versszövegbe, amikor nem elsősorban az emlékezés a célja: „mennyi van belőlünk másokban romolhatatlan rész” (Összefércelni velem). A kötet csak látszólag legjátékosabb költeménye mély ontológiai kérdéseket emel versbe, s egyben szép példa arra, milyen idealisztikusan képes megőrizni az emlékezet a múltat. Verseiben nem úgy mesél el a szerző egy-egy eseményt, ahogyan az bekövetkezett, hanem úgy, ahogyan vágyott rá, hogy bekövetkezzen. Szenzitív versnyelvének metafizikai vetülete ezért különösen figyelmet érdemel. Töredék című költeménye szép és hiteles lenyomata az emlékkonstruálásnak. Önreflexív verseiben nem pusztán a szépségvágy, mint inkább a szépségakarás kulminál. Így duzzad gyönyörű költői képpé poézisében az ideák és a valóság keveredéséből szőtt világ: „ami nem is volt most szépen pótolom / szerencsés véget ér a történet / ami félrecsúszott visszatolom / helyére teszem amit az élet / úgy elrontott” (Töredék). Fecske Csaba lírai beszédmódjában sajátosan artikulálódik a múlt, annak történései. Gyermekien tiszta (naiv?) játékossággal és könnyedséggel (újra)alakíthatóvá, (újra)formálhatóvá, azaz jelen idejűvé teszi a múltbeli eseményeket. Releváns kérdésként merülhet fel: mi motiválja, amikor (múlt)újrateremtő kontextusba helyezi önmagát? Ahogyan az anyagtalan, illékony képzelettel játszik, s azt versbeszédébe szervezi, újra és újra az a benyomásunk támad, hogy megszenvedett élete újraélését, újraírását, felülírását végzi. Költészete mintha kísérlet lenne egy darabokra tört világ – a szerző darabokra tört világa – újraépítésére.
Említést érdemelnek Fecske Csaba erotikus versei, melyek korábban önálló kötetben is megjelentek – A hús pogány éneke (2011) –, s amelyek hangulatát jelen gyűjteményben eklatáns módon érzékelteti az Anakreóni című költemény: „kezed egyre szorosabban / kulcsolódott hangszeremre / szaporázta nyelved is már / nyugtalankodott a vulkán / s kilövellt forrón a láva / alabástrom melleidre / sima gömbölyű hasadra / kisimult parázsló arcod / szelid őz-szemekkel néztél / mikor engem szádba vettél”. Figyelemre érdemesek ebből a témakörből a Szapphót és Artemiszt megidéző szövegek is.
Az apa–fiú-kapcsolat mélyebb dimenziói tárulnak fel a Nincs kinek című versben, ahol egy elképzelt kora őszi borozgatás hangulatából bontakozik ki a mű valódi üzenete: vannak végérvényesen elszalasztott lehetőségek, amelyeket többé nincs módunk pótolni. Meghitt és megéltnek tűnő pillanatokat idéz meg s vezet végig a versen a költő, azt a benyomást keltve, mintha valóságos emlékképként rögzült volna benne az idilli borozás. Pusztán a feltételes mód (ülnék, borozgatnánk, kora ősz lenne, az érő Izabella illata időzne) árulkodik arról, hogy vágyainak kivetülését szőtte versbe. A nosztalgikus, már-már anekdotázós szövegből – amely a múltat sajátosan oltja a jelenbe – idilli képei ellenére kihallatszik egy busongó szólam, amely nem oldódik fel a záró képben sem. Apasiratóján egyszerre érződik az örök búcsúzás csendes szomorúsága és feszítő fájdalma: „amit még sohase mondtam de ki kellett / volna mondani rég / mégse mondom már nincs kinek”.
Az anya alakját is megidézi: az anya nélküliség állapotát, az elveszettség tehetetlenségét emeli irodalmi rangra a Szemüveg című versben. A mű egészen hétköznapi jelenetekkel indít – „limlomok közt anyám SZTK-keretes szemüvege / akadt kezembe amivel az újság gyászrovatát böngészte / az éppen futó szappanoperákat nézte a tévében” –, mígnem az édesanya/dió-párhuzam fájdalmas szépségén át szakrális minőségbe jut: „már soha senki senki csak az Isten / fog rátalálni mint a kertben bóklászó gazda az avarban / megbúvó utolsó szem dióra”. Az édesapától, az édesanyától, a feleségtől való búcsúzás után önnön életén is végigtekint. Miskolcra, az Avasi lakótelepre kalauzolja a szerző olvasóját, hogy a panelház negyedik emeletére történő feljutást heroikus küzdelemként elmesélve tudósítson az öregedés stációiról. Ugyancsak az idő múlása a központi motívuma a Búcsú a IV/1-től című költeménynek, melyből árad az illúziótlan, beletörődő Fecske Csabai-i hang: „itt laktam több mint negyven / évig fölérhettem volna akár az égig”; „egy öregember már nem / máshova a múltba vágyik és örül ha eljut / a bevetett ágyig”. Gazdagon árnyalja a költeményt a lírai alany perspektívájának váltakozása, a személyragokkal történő játék. A négy versszakra tagolódó mű első két versszakában az önmegszólításnak lehetünk tanúi, majd a harmadikban áttér az E/3 személyű előadásmódra. Ez a költemény alaposabb elemzést is megérdemelne, hiszen túl azon, hogy az idő múlása, a halál közeledte, a búcsúzás gesztusa szívbe markoló dallamot, sajgó szomorúságot kölcsönöz a költeménynek, a perspektívaváltásokból eredően olybá tűnik, mintha kívülről szemlélné önmagát az idős költő. Ugyanez az ismerős hang csendül a fülünkbe az Öreg kandúr nyávogásában is, de immár nagyobb hévvel, kétségbeesettebben, panaszosabban, szinte fohászszerűen kiált fel: „ó félrevert szív ó Istenem / mindennek csak hamuját lelem”.
Fecske Csaba a magyaros ütemhangsúlyos, az antik időmértékes verselésben is otthon van, és tudja azt is, hogy a központozás elhagyása többlettartalommal, új jelentésrétegekkel gazdagítja költeményeit. Palimpszeszt című tizenhárom sorosának hangvételében nem nehéz felismerni Apollinaire Búcsú című szólamát (Vas István fordítása). A vers – mely a Kiűzetés című kötetben jelent meg először – a búcsú, az elköszönés ihlette esztétikai elmélkedés. Már a nyitóképe is drámai telítettségű: „szellőztetni nyitok ablakot / reggel és látom az ősz halott”. Nyomasztó ellentét feszíti szét mindjárt az első képkockát, hiszen már a kezdet – a reggel, a nap legreménytelibb, lehetőségekkel teli szaka – is a végről tudósít, s ez a szorongató légkör uralja mindvégig a szöveget.
A kötet anyaga szigorú szerzői válogatás eredménye. A költő pályaívét szépen megrajzoló kötet versei javarészt a Kiűzetés című (2017) gyűjteményből valók, de számottevőek az új, az elmúlt egy esztendőben fogant alkotások, s akadnak olyan poémák is, amelyek csaknem fél évszázada születtek (Összefércelni velem, Cigánylány).
Fecske Csaba költészetén végigtekintve az a nietzschei gondolat ébredhet bennünk, hogy minden és mindenki folyamatos küzdelemben éli életét, de ez a viadal lehet ihlető, életteli és termékeny. Talán leginkább ezen az optikán át érdemes betekinteni Fecske Csaba versvilágába. Amelyben ennek ellenére – vagy éppen ezért – jó otthon lenni.
Fecske Csaba: Hiteles nyomat. Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2023.
