A századfordulós pesti éjszaka és a harcias nyelvészek esete, avagy történelmi groteszk a monarchiából

Pataki Tamás már előző kalandregényével (Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt) megmutatta: veleszületett érzéke van egy napjainkban köztudatilag nem épp túlbeszélt, de valójában rengeteg populáris zsánerben is megjelenő, réges-régi műfajhoz, a pikareszkhez. Az aktív, egyszerre újság- és szépíró irodalmárok életét élő, erdélyi származású szerző nagy fába vágta fejszéjét új, Elvásik a török félhold című történelmi regényével. Mindjárt az elején magyarázkodni kényszerül a recenzens: mi is légyen az a történelmi regény, illetve miképpen kezeli, tartja meg, vagy épp feszíti szét e műfaj korlátait a szerző?

A történelmi regény ugyebár tetemes kutatómunkával összeállított, történelmi személyiségeket és eseményeket a hitelesség maximális igényével ábrázoló mű, úgy mint Franz Werfeltől A Musza Dag negyven napja, vagy Gál Vilmos Báthoryja. A fikciós elemek természetesen a valóság bemutatására való törekvés mellett sem nélkülözhetők: mindnyájan tudjuk, milyen korlátokba ütközünk, ha történelmi adatok alapján akarjuk ábrázolni az úgynevezett realitást. Fikció és realitás keveredése pedig szerzőről szerzőre és műről műre változó: másnak néz utána, mást emel ki, máshogyan hoz képbe egy-egy karaktert vagy történést Maurice Druon, Robert Merle, Umberto Eco, Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Spiró György vagy Bán Mór. A lengyel romantika atyjának számító Henryk Sienkiewicz Özönvíz és Tűzzel-vassal című regényében kevés velejéig gonosz lengyel lovagot fogunk találni, minden gaztettre képes kozákot annál inkább. Ez volt a valóság? Nyilván nem. Ám ahogy Sienkiewicz ábrázol egy csatát, leír egy dialógust két párbajozó között, és ahogy ezen keresztül fölskicceli egy korszak atmoszféráját, az már valóság a javából. Vagy vegyük a finnek legnagyobbját, Mika Waltarit: nyilván az ő remek regényeiben sem az adja a főhősök történelmi hitelét, hogy az adott korszak összes jelentős figurájával összefutnak, és az összes nőnemű szereplő istentelenül kitol velük (Waltari elbeszélő-főszereplői minden esetben megsebzett, esendő férfiak), hanem az, hogy a főhősön keresztül megismerünk egy hitelesen ábrázolt korszakot és miliőt, az ókori Egyiptomtól a középkori Isztambulig.

Pataki messzemenően hiteles a millenniumi korszak Budapestjének láttatásában, különös tekintettel az éjszakai életre, ráadásul (szerzőnk végzettsége szerint történész) a korszak nagypolitikájával épp úgy tisztában van, mint az ezer válságtól gyötört, mégis tündöklő Osztrák-Magyar Monarchia belső ügyeivel, jellegzetes figuráival. És ami a legfontosabb: érzi a korszak mentalitását, amit persze Jókai, Gárdonyi vagy Mikszáth pár munkájába belekukkantva bármelyikünk se perc alatt érezhet, ám attól még nem lesz olyan hangja, mint Patakinak. Szerzőnk ugyanis maga a korszerűtlenség a XXI. századból, illetve az időtlenség boldogabb korokból nézve. Elbeszélői hangvétele ezúttal is a halhatatlan Thyl Ulenspiegel vagy a még halhatatlanabb Pantagruel egészséges obszcenitásig frivol pajkosságát, habzsoló, életörömtől duzzadó nagyotmondását, szószaporító nyelvi játékosságát és elpusztíthatatlan, megtörhetetlen kedélyét idézi. Olvassunk csak bele:

„Már a borotva látványától is jobb kedvre derült, mert a szíjon élesített pengében a civilizáció egyik legékesebb példáját látta. A pofadíszre csak azért fájt a foga, mert jól tudta – hisz volt már alkalma kikémlelnie –, hogy Amália olykor hosszan megcirógatja és elbíbelődik Vámbéry szakállával. Néha próbálta feltekerni is, de hiába: a drótszerű szálak nem engedtek kis ujjainak, az öreg szamár mosolyától pedig a hányinger környékezte. Koppányt ekkor csak egyetlen észérv tartotta vissza a revolvertől, mégpedig az, hogy a nők halálosabban beleszeretnek a vértanúkba, mint az élő udvarlóba. Főleg, minő hányadék, a szív mártírjaiba.”

E hős, Hunfalvy Koppány finnugrista nyelvész Gárdonyi Géza alkalmi sorstársa, majd barátja lesz a regényben, és jó pikareszk hőshöz illőn túlél egy csomó túlélhetetlen szituációt:

„Puskák pufogtak, kardcsörte hallatszott az utcasarkokon, miközben Szulejmarx hatalmas kék szeme világította keresztül-kasul a várost, de a Díványköztársaság nehezen lett úrrá a fejetlenségen, a hatalmas kék szemtől már senki sem félt.

Janicsárgárdisták harcoltak ősmagyar vitézekkel, lovak rúgtak agyon tevéket, s később szobrot emeltek annak a bátor matyó vitéznek, aki egy egész janicsárgárdista-szakaszt robbantott fel az Andrássy-úton; mellette az egyházipárt főmuftiját megbicskázó, bátor székelyharisnyás atyafi guggolt. Mint később kiderült, Gárdonyi a Fehérló-áldozatra felkért magyar parasztoknak szétküldte a véres kardot, élődíszleteit összetoborozta az éj leple alatt és Csepel-szigeten át megtámadta a törököket, vagy legalábbis valamiféle deux ex machina reményében gondolt merészet és nagyot. Azzal Gárdonyi is tisztában volt, hogy mindez nem lesz elég, de bízott Hunfalvyban, s még inkább a puskaporban.”

Utóbbi idézetből az is érzékelhető, milyen mélységig merészkedik szerzőnk a fikció sötét, ám páratlan kincsekkel kecsegtető árkaiba. Ezeket a kincseket csak a legmerészebb fantáziával megáldott írók bányászhatják elő, és Pataki képzelete bizony gyakran méltónak bizonyul a nemzetközi porondon jelenleg egyik legismertebb fikcióbányász zseni, Viktor Pelevin bizarr fantáziájához. Az Elvásik a török félhold fantasztikus történetére épp ezért nem is térnék ki bővebben, legyen elég annyi a reménybeli olvasónak: abszurd, groteszk, beteg ötletek tárháza e könyv. Azoknak való, akik elviselik, sőt, vágyják a képzelet legvadabb bakugrásait.

Beszéljünk inkább arról, hogy amilyen korszerűtlen elbeszélői attitűddel bír Pataki, épp olyan korszerűtlen (értsd: egyetemes és orgazmikus) a nyelvhasználata. Szerzőnk minden jelből ítélve ugyanis olyan intim viszonyban áll magyar anyanyelvünk tündérével, géniuszával, angyalával (kinek mi tetszik), hogy egyrészt szinte bármit megengedhet magának, másrészt a fenti entitás áldásával tűnődhet a lelkünk legmélyén mindnyájunkat izgató alapkérdéseken:

„Vagy netalán az a baj velünk, magyarokkal, hogy egyik népkarakter sem vált vérünkké, hanem egyszer ilyenek, másszor olyanak vagyunk? Egyszer északiak, másszor déliek, nagy távlatokban nézve pedig semmilyenek, így nincs mire alapoznunk vállalkozásainkat és a jövőnket?  Ösztöneink, jellemhibáink prédái maradunk, szétforgácsolnak minket a kicsinyes pártharcaink, folyamatosan megbuktatjuk önmagunkat, és miután az egyik magyar kiütötte a másik magyart a nyeregből, mindannyiszor visszaiszkolunk a törzsi létformáinkba.”

Az egyszeri recenzens ilyenkor véli föllelni a regény titkos, láthatatlan főszereplőjét, aki nem más, mint az anyanyelvünk (s ne feledkezzünk meg arról, hogy a regény két főszereplője s fő ellenlábasa egy finnugrista, illetve egy turkológus nyelvész). A másik láthatatlan főszereplő pedig a magyar néplélek. Ami viszont a fenti entitások örökkévaló kortalanságával szemben primer módon aktuális e regényben, az a dupla-, sőt triplafenekű abszurd és groteszk, a minden, történelmi és kultúrtörténeti kontextusba ágyazott csavar újabb és újabb ironikus fordulata. Ha ezt a történetet valaha megfilmesítenék, egyetlen módon működhetne: Monthy Python-szkeccsek formájában.

És akkor még a Török szarta a magyart című fejezetben olvasható Múltkiigazító elmeszépészeti osztály működésének orwelli áthallásairól nem is beszéltünk. Fontos könyv ez, és ahogy telik az idő, egyre fontosabbá válik.

Pataki Tamás: Elvásik a török félhold. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2022.