Végh Attila versei olyanok, mint a véletlen házibulik csúcsbeszélgetése, amiért érdemes fönnmaradni. A véletlen házibulik egyik lehetséges csúcsa a véletlenszerű nemi élet, ám a másik lehetséges csúcs sokkal érdekesebb, bár annyiban az is hasonlít a szexre, hogy szintén két ember találkozik. A sokadik holtponton átesve, az alkoholszintet okosan tartva, hajnaltáji tisztánlátástól igézve esik meg a csúcsbeszélgetés, két ember egyszeri ihletettségében, emelkedett szellemmel, átragyogva füstön és pián, a másik lelkén túli végtelenig. Megismételhetetlen, örökké emlékezetes, isteni pillanatok ezek, és létrejöttükhöz valamiért nélkülözhetetlen a beszélgetés csöndességét megelőző részeg hangzavar.

 

„Megáll, elfordul, kérdőn visszanéz,

mielőtt a Bibliába lépne,

pernyés levegőbe rajzol a kéz,

jeleket ró az áruló égre,

a holt tómederben egy rémalak

karjai hínárját széttárja,

szemében zölden cikázó halak

hajszolják halhatatlanságba;

ami történt, eztán példa lészen,

nincs már lélek, amely befogadja,

kiszáradt: már könyvvé vált egészen.

Fölkészült a pokolbéli harcra.”

Hogy ne legyenek kétségeink: a fenti, körülbelül a kötet aranymetszeténél tátongó vers a Krisztus útja címet viseli. Igen, tényleg tátong ez a vers – először azt akartam írni, amit ösztönösen tenne ilyenkor az ember, hogy kifejezze tetszését, illetve a költemény hatásosságának mértékét, vagyis hogy magasodik. Itt a mértéket jobban jelzi az a szakadékfajta tátongás, amibe belelökjük magunkat, vagy belelökődünk, amikor a nagy tapasztalásaink, akarásaink, rászánásaink és belefogásaink mellett valahogy egyre kisebbek lesznek a dolgok. Erre ráébredni olyan, mint szédítő szakadékba tekinteni. Mindenki kedvére dönthet, hogy melyik a szédítőbb: megállni, elfordulni és kérdőn visszanézni, vagy kiszáradni és könyvvé válni egészen? Ha van ennek a kötetnek afféle költői alapállása, akkor az a két állapot – a még sok mindent megengedő, végső lépés előtti hezitálás pillanatisága, illetve a megtett végső lépés könyörtelen visszavonhatatlanságába történő száraz beletörődés – közötti rezgések föltérképezése.

Egyre kisebbek lesznek a dolgok, pontosabban a valóban nagy dolgok egyre nagyobb fényt vetnek valódi kicsiségükre, amint (nomen est omen) a Kisköltők kora című vers e részlete is szemlélteti:

„(...)

A lötyögő szépérzésbe belehízó polgárok,

a kultúremberek azért megadják a módját,

hogyan tiszteljék a költészetet,

ők statisztálnak a kisköltő rítusain,

melyeken rendre elájul a beton.

Nézzétek e csenevész esteket, barátaim,

az unalomtól meghatott zsákvászon arcokat,

a pódiumon öregedő kisköltők taglejtését,

ahogy óriásarcukat a költői est fényébe mártják.

Megborzong a Hold szemük tócsáiban,

ahogy feltartott fejjel locsognak,

mintha azt szimatolnák, honnan bűzlik

a színtelen-szagtalan ittlét,

közben nagyon szerények, hiszen van mire,

belőlük fúj a magaslati szélcsend,

és olykor meg is hatódnak (...)”

Éppen olyan pontos, tiszta és játékos a vers, mintha együtt szavaltuk volna kamaszkorunkban a kocsmaasztal tetején. Kétszer voltam eddig slam poetry esten, ha ott ilyeneket hallottam volna, úgy érezném: a fellépőknek volt miért fiatalnak lenni, és nemcsak amolyan szubkulturális falka-modoroskodásra ment ki a játék. Ilyen értelemben Végh Attila fiatalabb (értsd: pimaszabb, lázadóbb, forradalmibb alkatú) költő, mint sok reménybeli pályakezdő, kiben a tehetség olthatatlan tüze ég. A kamaszos csibészség meg valami vágánsi, pikareszk attitűd párolog Kassák és Villon mosolyával a legkomorabb tisztasággal realizált, életközépi szerepjátékokból is:

„(…)

csak az egészen apró gyerekek látnak,

bennük még nem alvadt meg a csodálkozás,

az ő ereikben még nem foncsor folyik,

ők még nem tudják, hogy az intimitás

manapság annyi, hogy kikapcsolod a monitort,

hogy aztán a mobilodon féjszbukozhass tovább,

persze majd felnőnek ők is,

és már csak egy balesetben bízhatnak,

hogy rájuk omlott rend fölött elúszó

mentőangyal helyreszirénázza őket,

aki én vagyok, bakonyi betyár,

életszentség ateista hírnöke,

Párizs lombjai alatt bujkáló Ady,

olvasó szemekben pattogzó verssor.”

A költő utolsó reménye ez, mondhatnánk, csak a 'költő' terminus ma a többségi társadalom szemében olyan, mintha azt mondanám: ószeres. Mondjunk inkább azt, hogy minden érző, gondolkodó ember utolsó reménye. Csajka Gábor Cyprian anno így írt: „Már csak halottakkal és újszülöttekkel tudnék beszélni.” A Menedék fentebb idézett részletében nem az apró gyerekek igazlátása, és nem is az életszentséget megélő, ateista hírnök címere a legizgalmasabb pont, hanem a meg nem alvadt csodálkozás a gyerekekben. Mert játszani az tud, aki minden dühe, csalódottsága, életközépi vagy azutáni (milyen sokunknak ismerős!) magánya mellett kíváncsi a tragikus, és/vagy a belátás melankóliájába ringató életeseményekre, kíváncsi a megfogalmazhatóságukra, az azzal folytatott stiláris és formai játékokra, és önfeledten fickándozik az utalások között Villontól Ginsbergen és Weöresen át Pajor Tamásig.

Tűnt idők asszonyait balladizálja grandiózus leszbiorgiába a mindenkiben élő, tipikus ős-férfivágy végletekig cizellált, zseniális, erotikus-pornográf danse macabré-ja, A fehér állomány (direkt csak a végét idézem, a legjobb részeket nem, azért tessék csak a könyvesboltba menni):

„de a kéjszobában egy gondolat robban.

Kérdés bánt engemet: mért jó e habokban?

Miért kellett mostan elgondolnom őket,

szerelmeimet, kik kiszívták velőmet?

Milyen ősparancsra eresztem itt össze,

akikkel kúrtam volt, akik közé kötve

szívogatom most az elsárgult füveket?

Hívnak szellemeik. Hol a járókeret?”

Ha már fentebb előrángattam Pajor Tamást, a Neurotic legendás frontemberét, akinek a rocktörténeti legendák szerint – talán – az első magyar rapszámot, a Breaket köszönhetjük, amelynek a szövegét tavaly nagyjából mindketten folyékonyan tudtuk Végh Attilával a zebegényi írótáborban (hasadozott világunkban a közös rétegkulturális becsatornázottság fölismerésének személyes élménye körülbelül ugyanaz az intenzitású hatás, amit egy ilyen verseskötet is kivált, csak a személyes egy pontba sűrűsödik, az olvasmány meg szétterül az érzékelési horizonton, lásd a bevezetőm házibuli-képét), akkor idézzünk most a Rapből, a Transzbeton zenét kérő szövegei közül a legütősebből:

„Azt hiszem, ma Koppány leszek,

Odabaszok nektek, nesztek,

szolgaszívetek kitépem,

lehetnétek igaz népem,

csinálhatnánk forradalmat,

Tetszett volna? Mézesmadzag.

Úgyhogy inkább István volnék,

fületekbe dorombolnék,

tündérmesék túlvilágról,

szeretetről, Jézuskáról,

ha nem hallgattok szavára,

forró ólmok éjszakája.”

Mielőtt házibuliban önfeledten reppelni kezdjük, gondoljuk át sorról sorra: csakugyan minden utalást fölismertünk, vagy csak a legnyilvánvalóbbakat? Megsúgom, a szövegben el van rejtve egy híres mondat egy volt magyar miniszterelnöktől, meg egy véres történelmi esemény egy másikba van bújtatva. Nem ez az egyetlen szöveg a Transzbetonban, amit, ha van még igazság ezen a furcsa világon, kamaszok fognak idézgetni a jobbfajta házibulikban. A 14 éves fiamnak mindenesetre megmutatom a könyvet. Éljen Végh Attila az ifjú szívekben is!

A kötetcím a borítót szemlélve az áttörhetetlen végzet képét sugallja: téglafal a betonfal mögött, fal a fal mögött. Valamivel súlyosabb, mint azok a bizonyos Peer Gynt-i hagymahéjak. Ám ha újra megnézzük a borítót, miután elolvassuk a címadó verset a betonnal leöntött gyerekkorról, a régi ház helyén nőtt irodaházról, a családi emlékek sírkövei fölött múló rosszulléttel kávézgató falanszterrobotokról és csinovnyikszörnyekről, akiknek létébe belenyilallnak a még valódi arcot viselő emberek valódi emlékei, a betonréteg alól előtűnő tégla mindjárt nem embert embertől elválasztó falat jelent, hanem a nagy gonddal épített otthon házfalát, amiben minden téglának külön története van: az egyik öregebb, a másik fiatalabb, az egyik puhább, a másik keményebb.

A Transzbeton versben földereng a személyes megváltás egy másik lehetősége:

„Vagy mi nem létezünk, vagy ők nincsenek.

Válassz, milyen valóságot hiszel.”

Van választás – mondja a vers. A magamfajta, monomániás irodalmár szívesen tágítja világméretűvé az efféle észleletet: a bármi fajta társadalomszervező és gazdaságpolitikai fantazmagóriák, a jogászok és pénzemberek, az okosok és erősek rémuralmának nyilvánvaló csődje után csak a költészet, csak a kultúra mutatja föl a valódi választás lehetőségét, mert a hiten kívül csak ez tesz emberré minket – meg a már említett tisztánlátás, a helyzetünkre való rálátás, és az arról való töprengés, ami átvezet minket a puszta létfájdalom önromboló káoszának körein.

„(…)

az idő megered,

lángol közeled,

még nem a volt van.

 

De az ősz megelőz.

Meghalsz, belenősz

lassan a tájba.

 

Magok és bogarak.

Szőnek sugarak.

Nincs, aki fájna.”

 

---

Végh Attila: Transzbeton. Magyar Napló, Budapest, 2022.