Kertem gyümölcsei 4. – Németh István Péter: Egy kert nélküli florista vallomása

Személy szerint nem volt soha saját kertem, de hogy szüleimnek s az ő szüleiknek mindig volt, azt nem feledhetem. Virágokra láttam a mózeskosaramból Tapolcán és Badacsonyörsön. Ezek voltak életem első állomásai a Mogyorósi utcában, ahol még tehéncsorda járt reggelente föl a dombra, esténte le a dombról, valamint a Balaton fölött is egy szőlőlugasban. Tapolcán petúniák, lángvirágok, porcsinrózsák, krizantémok, Badacsonyörsön – nomen est omen – este illatozó estikék nyíltak, s rózsák jelezték, ha a szőlőleveleket peronosz vagy lisztharmat fenyegette. Óvodába menvén a kisvárosi árokparton gyermekláncfűket téptem, mondván viszem a daduséknak, de nagynéném szólt, hogy ki fognak nevetni, mert ez nem értékes virág. (Akkor még nem tudtam, hogy leveléből akár vitamindús főzelék is készíthető, méregtelenítő, s ízre is vetekszik a sóskamártással. Az általános iskolai – első – tanévnyitóm előtt aztán valóban már kardvirágot vagy őszirózsát adtam az óvónőmnek búcsúzáskor. Több virágnak nevét sem tudtam, sokakét most tanulom még, úgy tekintettem bicikliről a környék vadvirágaira; ez a mályva, az az ökörfarkkóró, amely, ha túl magasra nő, hosszú telet jelez. Szigliget hegyoldala tavaszonta hóvirág- és ibolyatengerrel fogadott, mintha a Balatonnál nagyobb lilás és fehérlő tajtékok csaptak volna ki a vár alatt.

Diákkorom virága az orgona volt, a pápai kerttulajdonosok még az udvari villanyt is fölkapcsolták, volt, aki metszőollót készített ki, hogy a ballagásokra szépen lophassuk az illatozó fürtű ágakat. Az ember nem komoly tizenhat, sem tizennyolc évesen. A virágokat aligha képes még jól látni. Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényében az érettségi előtt álló fiúk csak úgy taposták május flóráit, az ifjú atléták közül Liszner Vili egyenesen szöges futócipőben: „Körötte a városerdő lélegzett, titáni, zöld tüdejével. Amerre lépett, a szöges cipője gyöngyvirágokat, vadnefelejcseket tiport, melyek tejkéken derengtek a világosbarna rögökön.” Kosztolányi így anticipálja, hogy negatív hőse majd az erőszakra is képes lesz. Balladáinkban található az a virágokat lépő lány, aki az ártatlanságot testesíti meg.

Anyámnak a tapolcai háznál rózsabokrokat ültettem, hosszan lobogott közben a sálam, a Kis Hercegé. Ezek a virágok végig elkísérték, vagy, ami ugyanaz: helyben maradtak anyámmal egészen haláláig. Badacsonyörsön szőlővirágzáskor nem mehettem be a vágóba, nehogy megérintsem – akár ingem csücskével –, és tönkretegyem azt a titokzatos fogantatást, ami után szüretkor a bor édesen, de már nyár előtt megszületik a tőkéken.

Hasaltam a hadsereg kakukkfűillatos lövészteknőjében, s közel volt nemzedékemhez a FLOWER AND POWER jelszava, hát titokban szál virágot dugtam a géppisztolyom csövébe. Bakaruhában, Hódmezővásárhelyen 1979 szeptemberének végén láthattam Ferenczy Béni szélütés utáni akvarelljeit a virágokról, az élni akarás és a szépségbe vetett hit csodáit. Budapesten – érdekes – csak a virágárusokra emlékszem, szál szegfűt vittem a randevúkra. Lányok, a celofán zörgése, a gombostű fénye. Utóbbiakkal volt teli az új, fehér ing, melyet a vizsgáimra vettem.

Nem létező címerembe első virágként fogadtam volna azt a fekete kökörcsint, amely Tapolca és Diszel között nyílt, s régóta védett növényünk. Idén is le tudtam fényképezni az erdősáv mellett. Kökörcsin – rímeltem rá: ököl nincs. Mindig is pacifista valék, mint Babits? Meglehet. Ki a bűnös, ne kérdjük, / ültessünk virágot, / szeressük és megértsük / az egész világot... Igen, az Ómagyar Mária-siralom ’virág’ és ’világ’ összecsengése ebben a Babits-versben bukkan föl a századokból, akár a legtisztább búvópatak forrás-muzsikája a mélyből. Lám, a virágültetők egyáltalán nem csupán gondolkodók, de a világ dolgaiba a legradikálisabb módon be is avatkozók. Ők a hagyomány forradalmárai.

Tanárként pontot vontam le a (vak) kézigránátokkal való dobások állomáshelyén, a Siske-völgyben, honvédelmi napon, ha valaki diák a nőszirmok közé hajított. Balatonfüredi albérletemben mintha csak diák maradtam volna – a tanítványoktól kapott parányi cserepekből a kaktuszok növekedését alig érzékeltem. Az 1992/1993-as tanév után, amikor hét év múlva visszalátogattam, házinénim büszkélkedve mutatta meg a belőlük nőtt szinte fél-szobányi erdőt. Az ezredfordulóra amúgy az egyik legkedvesebb virágom – szintén tüskésen – a szamárkóró lett a Tapolca környéki réteken, valamint Anton Maulbertsch név- és kézjegyeként a dunántúli freskókon.

Kossuth Lajos növénygyűjteménye érdekelt, és szülővárosom herbáriuma. Redl Gusztáv gondos munkája Tapolcán megsemmisült, de az általa regisztrált virágok – köztük a jégkorszakot is túlélt Szent György-hegyi cselling – a húsevő harmatfű kivételével – virulnak még. Elkezdtem hát florista följegyzéseim vezetését: nagyjaink s költőink verseiben milyen plánták is szerepelnek? Verseik virágait esténként szomorúan ott kell hagynom, de minden reggel örülök, hogy újra láthatom őket. Hát mondhatom-e, hogy nincsen kertem?

Csokonai a jázmin illatát szívta be. Kisfaludy Sándor legkedvesebb virága az aranyeső volt. Jókaié a maga gondozta rózsa. Petőfi észrevette a királydinnyét is. Görgey Artúr az új szőlészeti és kertészeti szakirodalmat követte figyelemmel. Esztergomban Babits a fügebokor helyi meghonosításán fáradozott. Ady szegfűvel beszélgetett. Radnóti mécsvirágra csodálkozott rá. Szentendrén Hamvas Bélának 1949 után szűkös, de biztosabb megélhetést nyújtott a gyümölcsös gondozása, mint az értelmiségi lét összes lehetősége együttvéve. Olyan szép föladat ez, mintha nekem is volna kertem, hogy műveljem azt. A ’kultúra’ gyűjtőszavunk a szűkebb jelentéskörű ’agrokultúrá’-ból származik. Illyés Gyula versében találkozik a növénytermesztő világ a Gutenberg-galaxissal: „Megy az eke, szaporodik / a barázda, mintha egy nagy könyv íródnék / olvasásra…” Így vizsgálhatom Tompa Mihálytól Czigány Györgyön és Bertók Lászlón át Nagy Gáspárig és Utassy Józsefig, kik is ültették teli lírájukat virágokkal. S mert költők ők valamennyien, jóllehet allegóriákat is írtak, mégsem virágnyelven, de a legőszintébben szólnak hozzám.

Hamvas Béla szerint az ember Isten kertjében él. Ennél szebben aligha lehetne megfogalmazni kapcsolatunkat, „szimbiózisunkat” a természettel s magukkal a virágokkal. A kert pedig maga az élet, csupa szín, forma, elevenség, termékeny méhdöngés, amelynek gazdája az ember, aki alakítja, metszi, gondozza, télire betakarja ezt a világot. Istenhez tán ebben hasonlít leginkább. Tudjuk, ha a méhek kipusztulnának, az emberiség sem élné túl azt. A virágoskert léte és nem léte tehát az ember számára végső soron a legfőbb sorskérdés.

A kert sokkal többet jelent így annál, hogy hány négyszögöl, hogy rózsákkal vagy paradicsombokrokkal virít-e. Kell, hogy legyen! Az sem baj, ha nem az enyém. Vallási énekünk szerint virágos kert vala híres Pannónia. Azaz Magyarország. De, szomorú, múlt időben szerepel 1763-ban a Dőri-féle Énekeskönyvben. Akár a Bibliában, az édenhez az a képzet társult, hogy elveszett. Sütő András szerint az édenkertet, a paradicsomi állapotot nem feledheti az ember, vissza kell perelnie. Ha nem kardos angyalok őrzik, hanem csupán elgazosult, akkor újra vetendőek a magok, ültetendők a palánták, a növendék fácskák, ahogyan az a kultúra nagykönyvében megíratott. Hogyan mondták előttem kedves költőim? Kevesebbet nem akarhatunk.

A fotókért Németh István Pétert illeti köszönet, aki Tapolca környékének virágoskertjét örökítette meg.