„Ítéletidő” a Viharsarokban

Első ráhangolódás. Az alábbi két idézet segíthet történelmünk, önismeretünk csillagzatának markánsabb értelmezéséhez.
„Ha Magyarországot a sarokba kívánjuk szorítani s kicsinek akarjuk megtartani, a legjobb, ha az antiszemita Romániával működünk együtt.” (Adolf Hitler: Asztali beszélgetések. Monológok a vezéri főhadiszálláson, 1941–1944.)
„A Szovjetunió nem érdekelt erős Magyarország létrehozásában... Magyarországot meg kell büntetni. Magyarországot, legalább is a háborút követő években, nemzetközi elszigeteltségben kell tartani.” (Baráth Magdolna: Szovjet elképzelések a második világháború utáni Magyarországról, 2013, ill. Domány Anrás írása a Mozgó Világ 2000. augusztusi (8.) számában Sztálin, Molotov 1943–44-es megnyilatkozásait idézik.) Némi fohászkodással mondom, remélem, az Jóisten nincs egy véleményen a megállíthatatlanul monologizáló, németül beszélő Sátánnal s a szűkszavú, oroszul, grúzul kifogástalanul hallgató Ördöggel.

Második ráhangolódás. 1944, augusztus 20.-án a 2. és 3. Ukrán Front erői megindították döntő támadásukat a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport ellen. Már az első órákban áttörték a 3. és 4. román hadsereg arcvonalát, a front felbomlott. Ezt a rendkívül kedvező lélektani és taktikai pillanatot kihasználva, I. Mihály román király letartóztatta Hitler kedvencét, Antonescu államvezetőt és átállt a Szövetségesek (lényegében a Szovjetunió) oldalára. A fordulatot bejelentő rádióbeszédében a román király utasította a román hadsereget az akkor Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély úgymond, „felszabadítására.” Hadüzenet ez, még ha nem is úgy hangzik! A nagyjából 500 ezer német katonából és 431 ezer románból álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot augusztus végéig teljesen szétverték. Több mint 300 ezer német katona elesett, eltűnt vagy szovjet fogságba esett. A „román fordulat” katonai, politikai, gazdasági és hadászati következményei súlyosabbak voltak, mint a „döntő vereség – döntő győzelem” szimbólumává magasztosított sztálingrádi csatáé. S a következmények közül nem a közel egymilliós összlétszámú román hadsereg –egyik óráról a másikra szövetségesből ellenség – „elvesztése” volt a legsúlyosabb, hanem mindenekelőtt a román kőolaj, aztán a 300 ezer (akkor már pótolhatatlan!) német katona és rengeteg hadfelszerelés, valamint az egész Balkán elvesztése. A Vörös Hadsereg, mint valami óriási áradat, gond nélkül száguldott át a Román Alföldön dél-Magyarország és Bulgária, Belgrád felé. S most figyeljünk, e grandiózus szovjet siker ára 67 ezer katona (halott, sebesült, eltűnt), 75 kilőtt szovjet harckocsi és 111 repülőgép volt! Ellenben, a közel egy hónapig tomboló tordai csatában (1944. szept. 13. – okt. 8.) a magyar honvédség 112 szovjet páncélost lőtt ki és az immár szövetséges szovjet-román csapatok (11 hadosztály, plusz egy harckocsi-és egy gépesített hadtest) együttes élőerő vesztesége csak ott, Tordánál megközelítette a 60 ezer főt. S mindez a hiányosan feltöltött 25. honvéd gyaloghadosztállyal és 2. honvéd páncéloshadosztállyal szemben!
Az Maros-menti (Arad–Szeged-i) csatában (1944. szept. 13. – okt. 11.) a magyar hadsereg sebtében felállított, gyengén felszerelt és hiányosan kiképzett alakulatai legalább 160-170 szovjet tankot lőttek ki, ebből 68-at Makó–Szeged térségében, csak szeptember 26. és október 3. között. Elgondolkodhatunk ezen, mert Sztálin, Zsukov és Malinovszkij marsallt is nagyon elgondolkodtatta...

Harmadik ráhangolódás. A hol „vörös Szuvorovként”, hol „vörös Kutuzovként” csodált G. Zsukov marsall jelentette ki 1956 magyar ősze után, Moszkvának tett jelentésében, „A magyarok nem rossz harcosok, ezt mi tudtuk az I. és II. világháború tapasztalataiból.” (Dicséret az ellenségtől a hősök koronája – tartja egy antik mondás.)
E sorok írója elolvasott jó adag, a magyarfaló Ceaușescu idejében Romániában nyomdafestéket látott kiadványt. E „művekben” mi barbárok, kegyetlenek, műveletlenek vagyunk. De egyetlen szóval sosem találkoztam, hogy a magyar gyáva!

Magyar–román „különháború”

Nem térhetünk ki 1944 őszének teljes taglalására - de az érthetőség megköveteli az összkép felvillantását.
1944 áprilisa óta a 180-200 ezer fős 1. magyar hadsereg súlyos, de eredményes védelmi harcokat vív a IV. Ukrán Front csapataival az észak-keleti Kárpátok előterében. A magyarok biztos menedéke az ún. Árpád-vonal, mely nagyjából az ezeréves határ mentén épült ki, eredeti, ötletes módon és messzemenően figyelembe véve a magyar katona lelkialkatát, harci hagyományait. Júliusban–augusztusban az 1. hadsereg három nagy erejű szovjet támadást vert vissza s még mindig nem az Árpád vonalból, hanem az előtte húzódó, un. Hunyadi és Szent László állásból. (A honvédség 1944. október végén hagyja el Árpád-vonalat, akkor is parancsra!)
Az észak-erdélyi és kelet-magyarországi erőket a kolozsvári IX. honvédhadtest fogta össze. Románia átállása után ennek alapján áll fel meg a 2. magyar hadsereg, Dálnoki Veress Lajos vezérezredes parancsnoksága alatt. E hadsereg szeptember 5-én lendül támadásba, hogy birtokba vegye a román kézen lévő Déli-Kárpátok hágóit, nehogy a szovjet-román csapatok az Árpád-vonal mögé kerüljenek. A magyar 2. honvéd páncéloshadosztály, a 7. és a 9. póthadosztály az első napon 30-35 km-t tört előre, mindenütt szétverve, megfutamítva a túlerőben lévő, közel 114 ezer főt számláló 4. román hadsereg egységeit. A támadást – mely szeptember 7-ig 60-65 km-t haladt előre, 8-án Dálnoki Veress leállítja és elrendeli a védelmet. Ő már tudja – amit a közkatonák még nem – hogy szeptember 3-4-én a tömösi szoroson át Brassónál, 5-én Nagyszebennel szemben, a Vöröstoronyi-szorosnál a szovjet csapatok bejutottak Erdélybe. A védelem egyik bástyája Torda és környéke lesz. Valóságos legenda – legendás valóság, ami ott történt.
A Dél-Erdély elleni magyar támadás megtámogatására, kiteljesítésére vonták össze augusztus végén, szeptember elején Makó és Gyula között a IV. hadtestet, Heszlényi József altábornagy parancsnoksága alatt. Az 1. honvéd páncéloshadosztály (70-80 azonnal bevethető páncélossal, kb.10-11 ezer emberrel, parancsnoka a kitűnő Koszorús Ferenc vk. ezredes), az igencsak gyenge 6. tábori póthadosztály (6-7 ezer fő, 12 elavult könnyűágyú, a 10., 11., 19. pótezredekkel, parancsnoka Vukováry György vezérőrnagy), a kitűnően bevált 8. tábori póthadosztály (7-8 ezer fő a 12., 21. és 24. pótezredekkel és valamivel erősebb tüzérséggel, parancsnoka Temesy Béla vezérőrnagy)) és az 1. tábori póthuszárezred (kb. 2000-2500 fő, páncéltörő lövegekkel, egy könnyűüteggel, Auerhammer József ezredes parancsnok) tartozott állományába. A hadtest kiegészült a battonyai 31. és a gyulai 20. határvadász pótzászlóaljakkal, melyeket leginkább felderítésre, szárnybiztosításra és utóvédként vetettek be. A kezdeti elképzelés szerint a IV. hadtest előretör a hátszegi medencéig, birtokba veszi a Vulkán-hágót, s valahol Déva körül kezet fog a Kolozsvár irányából támadó magyar erőkkel. Szeptember 8. után már „csak” az Erdélyi Érchegység, Bihari Hegység alföldi (nyugati) kijáróinak (Maros völgye, Körösök völgye) elfoglalása és minden áron való tartása vált fő feladattá.
Szeptember közepe után a IV. hadtestet megerősítették az 1. hadseregtől átvezényelt, harcoktól megtépázott 20. gyaloghadosztállyal (13., 14., és 23. gyalogezredek, három tüzérosztállyal, parancsnoka Vasváry Frigyes vörgy.) és a kivérzett 23. tartalékhadosztállyal (42., 51., 53. gyalogezredek, egy tábori tüzérosztály, Deseő Gusztáv vörgy. parancsnoksága alatt.) Szeptember végén a seregcsoport kötelékébe került a Bánság északi részén küzdő német 4. SS-Polizei páncélgránátos hadosztály és az 1. magyar huszárhadosztály, melyet lengyel földről „engedtek haza” nagy nehezen a németek s amely bátorságával, helytállásával kivívta a legmagasabb rangú német katonák (pl. Guderian), sőt, a szovjetek elismerését is. Az 1944. szeptember 23-án a IV. hadtestparancsnokság átvette az újonnan megalakított 3. magyar hadsereg parancsnokságát, csapatai a II. hadtest irányítása alá kerültek.
A harcoló 1., 2. és 3. magyar hadsereg október közepére mindösszesen kb. 310-320 ezer katonát számlált, a következő megoszlásban:
1. hadsereg kb. 140-150 ezer fő
2. hadsereg kb. 50-60 ezer fő
3. hadsereg kb. 110-120 ezer fő
A bevethető páncélosállomány összesen 100-120 db és majdnem ugyanannyi javítás alatt. A mozgósítottak összlétszáma, beleértve a harcoló hadseregeket is, meghaladta a 700 ezer főt.
Irány, Arad, Lippa, Világos!
A magyar támadást szeptember 13-án, hajnali 6 óra tájban a 6. póthadosztály indította meg a Dombegyháza–Arad országút mentén. A magyar IV. hadtest összlétszáma ekkor még nem haladta meg a 35 ezer főt, vele szemben az 1. román hadsereg több mint 73 ezres létszámmal vehette fel a harcot. A román 7. hadtest 1. kiképző lovashadosztálya és granicsárok, erős tüzérségi támogatással, Nagyvarjas és Arad között lefékezték a támadást. Ekkor (déli 12-kor) indult rohamra az 1. honvéd páncéloshadosztály és elsöpörte a román alakulatokat, az 1. lovashadosztályt, majd az 1, gyalogos kiképző hadosztályt és a 19. gyaloghadosztályt. Maradványaik sietve menekültek a hegyek felé, sokan mások a Marosba fulladtak Arad és Pécska között.
Három óra múlva a magyar páncélosok kelet felől elérték Aradot és estére teljesen birtokba vették. A hadizsákmány óriási volt, fegyverzet, lőszer, ruházat, élelmiszerek, tizenvalahány megrakott szerelvény és mozdony, 32 teljesen ép bombázógép és a Maros hídjai érintetlenül. Vastagh György ezredes, a páncéloshadosztály 1. gépkocsizó lövészezredének parancsnoka így írt erről feleségének, „Oláhoktól visszafoglalt földön vagyok, amely színmagyar. (...) A magyar sors nekem juttatta azt a kivételes kegyet, hogy 26 év után, csapataim élén én foglaltam vissza Aradot. 13-án 11 h-kor léptük át a trianoni határt és már délután 4-kor Arad kapuit döngettem kelet felől és 1/2 6-kor már Arad főterére én dübörögtem be elsőnek élharckocsim tetején állva.” A magyar páncélos ékek aznap estére Aradtól jó 20 km-re keletre, a radnai–világosi hegyek lábához értek. Jó negyven kilométeres szilaj vágtájuk a német villámháborúk legfényesebb napjait idézte.
A póthuszárezred Pécskánál átkelt a Maroson és Lippa-Temesvár felé felderített. A huszárok szeptember 16-án már Lippa közvetlen közelében, Lippakeszinél, ill. Savanyúkútfürdőn harcoltak. Mezőkovácsházától odáig majd ötven kilométer...
A magyar támadás szeptember 15-én hajnalban indult a Maros kijáratának birtokbavételére. A 6. póthadosztály beleszaladt a románok fanatikus elszántsággal védett, jól előkészített, jól szervezett védelmébe és súlyos veszteségeket szenvedett. Másnap a páncéloshadosztály újította fel a támadást, a páncélos lövészek véres közelharcban, kézitusában elfoglalták a Ménes-Ópálos fölötti magaslatokat, a románok oldalába s hátába kerülve. A siker karnyújtásnyira volt, mikor harcba léptek az 53. szovjet hadsereg 18. harckocsihadtestének frissen befutott alakulatai és a magyar reményeket szertefoszlatták. (E sorok szerény írója 1976-ban a román katonaként a máriaradnai „Detasamentul Paulis” (Ópálos Csoport”.) alakulatban szolgált. Az alakulat az 1944-es harcokban kitűnően küzdő román altiszti iskola jogutódja volt s erősen gerjesztette a hősök kultuszát. Az iskola múzeumában egy korabeli, hungarofóbiától izzó román újságra lettem figyelmes. A vezércikk címe magyarul volt, ELŐRE! Mi az isten csudája ez...?! Gyilkos iróniának szánták. Magyarul idézték a honvédek hangulatát is, „Letapossuk egész Romániát. Két hét múlva Ploestiben leszünk!”
Terepgyakorlatokra mindig az 1944-es aradhegyaljai csataterekre vittek bennünket és elővették az ereklyeként tisztelt, gondosan celofánba csomagolt eredeti térképeket. Keresni se kellett nagyon, annyi volt ott a rozsdás repesz, töltényhüvely. Máig őrzök egy ott talált töltényhüvelyt...)
A túlerőben lévő szovjetek szeptember 19-20.-án kitörtek a Maros szorosából Arad felé s heves harcok árán átvágták az Arad–Nagyvárad műutat s vasútvonalat.
Zimándújfalu határában, a Carol-csatorna pénzespusztai hajtűkanyarjában német csatarepülők támogatásával a magyar páncélosok 23 szovjet harckocsit semmisítettek meg, rendkívül ötletes módon, saját veszteség nélkül! Ez a kis csoda lélegzetvételhez juttatta az agyongyötört honvédeket. S. András, a 31. határvadász pótzászlóalj katonája mesélte a hatvanas években, hogy mint az utóvéd utóvédjei, négyen, egy románoktól zsákmányolt német villámgéppuskával, egy golyószóróval, egy távcsöves mesterlövésszel, alig pár perces tűzrácsapással iszonyatos mészárlást végeztek a csapdájukba besétáló, jórészt részeg szovjet menetoszlopban. Idézek tőle, „Mikor jó beástuk magunkat Arad előtt, a radnai út möntin, aszongya a villámgéppuskát kezelő őrmestörünk.
Hát úgy néz ki fiúk, hogy Arad mög az orosz közt mán csak öten vagyunk, mink négyen mög az Öregisten!”) Az igen harapós kedvűnek bizonyult 8. póthadosztály katonái – akik nem mellesleg 20 km-re közelítették meg Temesvárt és felvették az érintkezést a dél felől érkező 4. SS páncélgránátos hadosztállyal – hagyták el utolsóként Aradot, szeptember 22. estéjén. Szülőfalumban, az akkor színmagyar Nagyvarjason így emlékeztek azokra a napokra, „Úgy gyüttek be, mint akiket skatulyából húztak ki, oszt úgy möntek vissza szögényök, mint akikre rádűlt a ház. Tépötten, vérösen, a tajték átütött a zubbonyukon. De még akkor is vót tartásuk.
A tisztök, altisztök hun szép szóval, hun mérgesebben röndbe szödték űket. Kicsit pihentek, meleg ételt öttek, a nagyvarnyasi asszonyok főztek rájuk. Nem úgy néztek azok ki, mint akiket legyőztek, hanem mint akiket legázoltak” - mondta az öreg K.M. bácsi, első világháborús veterán. Szülőfalumtól nem messze, Szentpálnál két utóvédként visszahagyott honvéd páncélököllel kilőtt két vagy három szovjet harckocsit. A bedühödött oroszok vaktában lövöldözni kezdtek, egy ház kigyulladt. A két katona gyorsan átöltözött civilbe, tüzet oltani is segítettek s csak arra kérték a szentpáliakat, hogyha valami csuda történne és fordulna a helyzet, tanúsítsák, hogy ők megtették a kötelességüket...
„Nem panaszkodtak azok, hanem inkább szépen kerekítve nagyokat káromkodtak – mesélte B.J. Ez a Margit néni mög, ez a nagy szentfazék sápítozni kezdött, hogy ez a szöröncsétlenség a Jóisten büntetése a sok csúnya káromkodásért, oszt ezé veszítjük el a háborút is. Mire aszongya az a magyar baka neki, mög még azé is, mama drága, mer az oroszok olyan sokan vannak, mint az oroszok, mög annyi a tankjuk, hogy még a kútra vízé is avval mönnek.”
Szeptember 23-án reggel a honvédek elhagyták Nagyvarjast. Utoljára egy tábori csendőr szakasz vonult ki Tornya, Battonya felé. Apám mesélte, „Ott az iskolánál sorakoztak föl. Fegyver, szíjazat, bakancs ragyogott. Mind mögborotválkozva. Mink, suhancok, gyerökök ott néztük őket. Fölcsattant a vezényszó, Erdélynek, csakazértis, tisztelegj! Csak három csattanás hallatszott. Mintha nem is egy egész szakasz, hanem csak egy embör csinálta volna. Én is löttem katona, de ilyen fegyverfogást soha többet nem láttam, mint az vót. Akkor oszt elindultak a Nagyutcán, mindönki kiállt a kapuba, utoljára magyar katonát látni. A szakasz rázöndítött arra nótára, hogy Gőzmozdonynak, gőzmozdonynak kereke, kereke, de fényes... Mikor ahhoz a részhöz értek, hogy Ne sírjatok nagyvarjasi lányok / Visszajövök még hozzátok / Valaha, valaha vagy soha – mindönki zokogni kezdött, még az öregembörök is nagyon türülgették a szömüket. Aztán az utca véginél mán azt danolták, Románia felé nem tudjuk mink az utat... Jó óra múlva itt vótak az oroszok.”

Újra Trianon mögött...

A IV. hadtest (8. tábori póthadosztály) állásai szeptember 23-án reggel Dombegyház-nyugat – Battonya-dél – Németpereg – Kispereg vonalon húzódtak. Dél körül a szovjet 18. harckocsihadtest 170. harckocsidandárának T-34. tankjai és az 53. hadsereg 3. csapásmérő rohamezredének különítményei Tornya–Nagyvarjastól északra elérték a battonyai határt. Az erdős-bokros terepen a jól rejtett magyar páncéltörők öt T-34- est kilőttek. Arrébb, Kevermesnél kettőt. A szovjet próbálkozás vérbe fulladt. A vér szent, a tinta profán, bármit elbír.
Az ún. „felszabadulás” után Battonyát kinevezték az első felszabadított magyarországi településnek, szeptember 23-át a felszabadítás napjának. Ez kétszeresen nem igaz. Az első, szovjetek által elfoglalt magyarországi helység a székelyföldi Sósmező volt, az ojtozi szorosban, augusztus 26-án. De még a trianoni területen sem Battonya az első, teljes egészében elfoglalt helység, hanem Csanádpalota. Szeptember 24-én, déli 12 óra után nem sokkal vette birtokba a szovjet 57. lövészhadtest 228.-ik lövészhadosztályának 799. ezrede, harckocsik támogatásával. Az 53/III. magyar gyalogzászlóalj és a Pécskáról visszavonuló határvadászok és csendőrök du. négy óráig tartottak ki a magyarországi Nagylakon, a szovjet 228. lövészhadosztály 767. lövészezredével szemben.
A Honvéd Vezérkar szept. 23-án kiadott jelentése szerint, Arad és Nagyvárad között az elmúlt két napban a honvéd páncéltörő tüzérek és német páncélvadász csatarepülők legalább 60 szovjet harckocsit lőttek ki. (Miután a titokmániás Moszkva 1990 után, rövid időre megnyitotta féltve őrzött levéltárait, kiderült, hogy a honvédvezérkar jelentései korrektek voltak, sőt, kétség esetén nem „igazolták” a saját találatokat. Ez is megérne egy rövidebb „misét”...) A német légi felderítés megállapította, hogy a 3. magyar hadsereg sávjában a szovjetek egy harckocsi-hadtestet, egy lovas gépesített hadtestet és 10-11 lövészhadosztályt vetettek be, összesen kb. 250-300 harckocsival. Velük szemben 40-50 még bevethető, a szovjet harckocsiknál sérülékenyebb, „könnyebb” magyar páncélos. (Turán-40 „közepes” Turán-75 „nehéz”, Toldi könnyűharckocsik, a Nimród páncélos gépágyú (vadászpáncélos) és Csaba páncélgépkocsi. A kitűnő Zrínyi rohamtarackból kevés volt errefelé.)
Szeptember 25-én a szovjet csapatok elfoglalták Gyulát, Eleket és Kétegyházát. Másnapra a leharcolt 1. honvéd páncéloshadosztály és egyéb csapattöredékek elkeseredett utcai harcokban visszafoglalták Kétegyházát, Gyula, Elek is magyar kézbe került.
E napon szovjet 57. lövészhadtest 228. lövészhadosztályát megerősítették a Hódmezővásárhely - Makó irányú támadáshoz, többek között 40 harckocsival is. 24- én elesett Földeák.
A magyar 12. tábori pótezred Csanádpalota visszafoglalására készülődött, amikor váratlanul szovjet T-34.-esek törtek be állásaikba. (szept. 25) Ekkor lépett akcióba a magyar 7, rohamlövegosztály 2. ütege (10 db Stug.III.) a kitűnően képzett és igen vakmerő Kőszeghy Barnabás főhadnagy vezetésével. Csanádpalotát visszafoglalták, 6 szovjet harckocsit lőttek ki - saját veszteség nélkül! Ugyanekkor a másik, 7/1 rohamlövegüteget Hódmezővásárhelyre vezényelték, mert a szovjet csapatok elérték a várost és a 23. tartalékhadosztály beérkezéséig valamivel erősíteni kellett a védelmet.
A heves, túlerőjű szovjet támadások miatt 26.-án hajnalban ismét fel kellett adni Csanádpalotát. A főhadnagy parancsnoksága alatt álló rohamlövegek Királyhegyes felé indultak, mikor a Rákosi csárdánál jól előkészített szovjet csapdába szaladtak. A sötét éjszakában vadul tomboló, „test, test elleni” csata kezdődött. A magyar rohamlövegek kilőttek még 12 orosz T-34.-est. Az összecsapásban odaveszett mind a 9 magyar rohamlöveg is. A szemben álló acélkolosszusok gyakran 40-50 méterről lőttek egymásra, kitérni, manőverezni nem lehetett. Kőszeghy Barnabás egymaga 2 szovjet tankot talált telibe. Súlyosan sebesülve is folytatta a harcot. Hősi halált halt, 35 katonájával együtt.
Napok múlva a honvédek visszafoglalták a csatahelyet. Nyolc magyar rohamlöveg könnyebben sérült meg, azokat elvontatták és kijavították.
A 7. rohamtüzérosztály 1. és 2. ütege (összesen 20 rohamlöveg) szeptember 26-28 között 29 szovjet tankot semmisített meg, 4 végleges saját veszteség mellett! Október 8-ig összesen legalább 67 szovjet harckocsiból és 14 egyéb páncélozott járműből lett ócskavas - kizárólag csak a 7. rohamlövegosztály serény igyekezetének köszönhetően. A rohamtüzérek heroikus helytállásának 91 hősi halott és 8 végleg odaveszett rohamlöveg lett az ára.
Szeged és a szegedi Tisza-hídfő védelmére az un. Matoltsy - csoportot rendelték. A Matoltsy Elek vezérőrnagy vezette különítmény két pótzászlóaljból, valamint 24 darab 88 milliméteres légvédelmi lövegből és négy 40 milliméteres légvédelmi gépágyúból állt.
A harcias és jól vezetett 8. póthadosztály állásai e napon Vertánmajor - Mezőhegyes - Pitvaros - Csanádalberti vonalában húzódtak. Ugyancsak szeptember 26-án hajnalban a szovjet 228. lövészhadosztály és a 170. harckocsidandár rohamra indult Makó ellen. A gyenge erőkkel védett városban 10-11 órakor már sarlókalapácsos vörös zászlók lengtek... A 23. tartalékhadosztály ellentámadásai sem tudták visszavenni Makót. Szeptember 29-én a Honvédvezérkar szokatlan utasítást adott ki, „Jelentések szerint Makón 20-30 főnyi csoportokban tótkomlósi, békési és pitvarosi 17-18 éves tót nemzetiségű fiatalemberek garázdálkodnak. Létszámuk mintegy 6-7 száz főt tehet ki.
Öltözetük polgári ruha, orosz sapka, bal mellen szovjet csillag. Géppisztollyal vannak felszerelve. (...) A garázdálkodók több leányon erőszakot követtek el.” A magyar hadvezetés már emiatt is törekedett a város visszavételére. A 8. póthadosztály nyíregyházi és soproni honvédekből álló 12. ezrede október 2-án és 3-án, Pitvaros körzetében nyolc erős szovjet támadást vert vissza.
Október 4-én újabb kísérlet Makó visszaszerzésére, de csak Apátfalvát sikerült visszafoglalni.

Irány a Tisza, irány Budapest

Október 6-án reggel a 2. Ukrán Front 53. hadserege Kunágota körzetéből indított nagy támadása Magyarbánhegyes–Pusztaföldvár–Orosháza, illetve kisegítőcsapásként Mezőkovácsháza–Kaszaper–Orosháza-dél irányt vett. A támadó erők, a 181. és 110. harckocsidandár, a 292. aknavetőezred, az 1000. páncéltörő tüzérezred, a 32. gépkocsizó lövészdandár. A 170. harckocsidandár és a 27. gárda lövészhadtest Szentesnek támadott. Velük szemben a 20. honvéd gyaloghadosztály és a 8.póthadosztály – összesen maximum 25 ezer magyar katona 60 kilométer széles arcvonalat védett. Aki valamit konyít a háborúhoz, annak nem kell további magyarázat... A 23. tartalékhadosztály 30 km széles vonalát ekkor még nem rohamozták meg. Az 1. honvéd páncéloshadosztály maradványai afféle mozgékony
„tűzoltóként” működtek. Heszlényi József altábornagy, a 3. hadsereg parancsnoka már 7 órakor elrendelte a magyar csapatok visszavételét a Tiszához.
Orosházát – az 1. huszár-pótezreddel és a páncélosainkkal vívott rövid, de igen heves csata után – este 8-ra foglalták el a szovjetek.
Október 7-én a szovjet 243. lövészhadosztály és 228. lövészhadosztály részei, harckocsik támogatásával, ostrom alá vették Hódmezővásárhelyt. A város védelmére rendelt hajmáskéri 1, önálló tüzérosztály két ütege, (Trux László alezredes) valamint a 201. önálló gyalogzászlóalj (Mátékovits Endre százados) a helységharcot kerülendő kiürítette a várost, már csak azért is, mert a szentesi hídfő védelmére rendelték őket. Október 8-án hajnalban, Újvároson keresztül, az oroszok benyomultak Hódmezővásárhelyre s 8 óráig teljesen birtokba vették azt. A 8. póthadosztályt, az 1. páncéloshadosztály maradékait és az 1. huszár pótezredet Szentes–Csongrád irányába rendelték, a 20. gyaloghadosztály Szolnok felé menetelt, a 23. tartalékhadosztály az algyői hídfőt védte.
Október 8-án a 46. szovjet hadsereg Szegedtől délre, Óbecse és Ada között - átkelt a Tiszán! Vele szemben a 4. Polizei SS-páncélgránátos hadosztály s gyenge magyar folyambiztosító erők álltak. Illetve, nem álltak, mert szívós, halogató harcokban, lépésről lépésre húzódtak Szeged felé.
Október 9-én, csapások, ellencsapások közepette a 23. tartalékos hadosztály roncsai, a Matoltsy-csoport és az igencsak megviselt SS-hadosztály feladták Szegedet a többszörös túlerőjű szovjet csapatok ellenében. A harcok októberi szakaszában egy-egy magyar hadosztály létszáma, fegyverzete a töredékére zsugorodott. Míg egy teljesen feltöltött magyar gyaloghadosztály létszáma 17-18 ezer fő (kellett volna legyen), addig 1944 októberére harcoslétszámuk 3-5 ezerre apadt. A honvéd páncéloshadosztály – bár lehetőségeihez képest keményen és eredményesen küzdött, odaveszett technikáját, páncélosait nem tudta pótolni. Ez érvényes a többi seregtestre is. Nem csak a honvédség, de a német hadsereg is már csak árnyéka volt egykori önmagának. A Vörös Hadsereg ebben az időben már kénye-kedve szerint választhatta meg a támadások helyét, irányát és időpontját. A fő csapás irányában legalább négyszeres tüzérségi, legalább háromszoros harckocsi és legalább kétszeres élőerő fölényt tudott biztosítani. Így volt ez már az 1943-as kurszki csata óta. Ma már az is végig gondolható és tényekkel bizonyítható, hogy ha nincs a magyar honvéd konok, megveszekedett ellenállása a Kárpátokban, Erdélyben, Tordánál, Nagyvárad–Nagyszalontánál és a Maros mentén – akkor Sztálin seregei már 1944 végén Bécsben, Prágában, talán dél- Németországban vannak. S ez nem afféle „mi lett volna, ha...” Tudható dolog, hogy 1944. november 7.-re Sztálinnak tálcán kellett volna átnyújtani Budapestet, születésnapjára, december 21-re pedig Bécset. Esetleg Prágát is. Sztálin a Rajnát akarta és egy ellenőrzése alatt álló, szovjetizált, engedelmes Németországot. Sokatmondó, hogy amikor potsdami konferencián Truman amerikai elnök gratulált a Vörös Hadsereg világra szóló győzelmeihez, Sztálin mogorván csak annyit mondott, Sándor cár Párizsig jutott! Tetszik, nem tetszik, hisszük, nem hisszük – a Magyar Királyi Honvédség öngyilkossággal felérő harca nélkül ma egészen másféle történelmet tanítanának az iskolákban.

Végül nézzük meg, mi mozgatta, motiválta a magyar katonát a II. világháborúban, még a közelgő vereség árnyékában is.
Az ősi magyar katonaerények.
A körültekintéssel, komolysággal párosult vakmerőség, a találékonysággal, kezdeményezőkészséggel megkoronázott kötelességtudat, fegyelem (un. magyar virtus).
A hűség a zászlóhoz, a példamutató parancsnokhoz. Mindhalálig hűség a Hazához és a bajtársakhoz, katonabecsület.
Egyfajta, talán keletről hozott fatalizmus: „Lesz, ahogy lesz. Egyszer úgyis meg kell halni. Végig kell csinálni.”
Bőséges, pezsgő, sziporkázó feketehumor, szembe röhögni, szembe kopni a halált.
Bár nem erkölcsös, de sokat segít a zamatos, eredeti, utánozhatatlan, szinte költői mélységű és egeket döngető káromkodás.
Egyebek, mozaikszerűen: revans a trianoni igazságtalanságért, megaláztatásokért; a belőlünk naggyá vált szomszédok pökhendisége, szemtelensége, hazudozásai és rettegéssel párosult magyarellenessége; az 1849, majd 1914 óta okkal kialakult ruszofóbia, oroszellenesség; a nagyon is indokolt pánszláv veszély rémképe; 1918/1919 keserű tapasztalatai mind a „demokratikus” Nyugattal, mind a bolsevik terrorral kapcsolatban (Tanácsköztársaság); időnyerés, kitartani addig, míg ideérnek az angolok-amerikaiak; „Láttam a kommunista Paradicsomot, köszönöm, nem kérek belőle!”; „Majd megmutatom én ezeknek, milyen a jó katona!”; „Nem akarok Szibériába elrohadni, inkább megdöglök itthon.”; „Ha meg kell halni, magammal viszek pár oroszt (vagy románt) a másvilágra.”; „A németek se szeretnek bennünket, de még mindég a kisebbik rossz.”; „Apám rendesen végig csinálta a tizennégyi háborút, én is vagyok olyan legény, mint ő.”
Megtévesztő, tévelygő, hamis motivációk: a „hagyományos” német–magyar bajtársiasság, fegyverbarátság; ún. német–magyar „sorsközösség”; ősidők óta mi vagyunk a Nyugat védőbástyája, ez végzet szabta (Isten szabta) rendeltetésünk”; a németeknek köszönhetjük a „visszakapott” magyar területeket, feltétlenül „hálásnak” kell lennünk. (Ez volt az egyik legbunkóbb, egyben legálnokabb propaganda a szülemény. Még ma is a magyar tudatban élősködik, vagy színéről vagy fonákjáról.); a magyar tisztikar egy részének feltétlen németbarátsága, „teutonimádata” (Akár németkomplexusnak is nevezhetjük ezt a bámulattal keveredett megfelelési kényszert.)

Végszóként megkerülhetetlen a kérdés, mi értelme volt?
A kérdés jogos. A háború a legembertelenebb és legemberibb emberi találmány. Nem csak a háború, az élet is abszurdum, jövünk az egyik nemlétből, akaratunkon kívül s megyünk a másik nemlétbe, akaratunk ellenére. Ami a két nemlét között van, azt nevezzük életnek. A halál ellen egyetlen orvosság van, a halálmegvetés. Vagy ha úgy tetszik, az önfeláldozás, bátorság, kötelességteljesítés. 1944 őszének szinte minden magyar katonája tudta, hogy a háború elveszett. De esélytelenül, reménytelenül is tették a kötelességüket, ahogy a magyar „gyűrközzjánosok, muszáj-Herkulesek” évszázadokon át tenni szokták. Nem a megkésett könnyek, hanem a tiszta és tisztességes emlékezés a mi tartozásunk. Mert kétszer hal meg az, akit elfelednek.