Halld meg a sírást!

Hűvösek a nappalok, az éjszakák meg fagyosak,
itt-ott hótól fehérlenek a háztetők, 
kora délután, a város egyik odafigyelt parkjában
a szél élénkpirosra festi a sétálók arcát,
csípős, tiszta a levegő, fényesen süt a nap,
egy kisgyerek a fűben térdelve sír,
sírása imádság, Istent kéri, hogy figyeljen, hogy rá figyeljen,
most hagyja a világ összes baját, az értelmetlen háborúkat,
a sátáni gonoszságokat, a butákat, a rosszakat, 
őt ölelje át puha melegséggel, őt vigasztalja mesés jövővel,
az örök fényesség világosságával.

Levelét hullatja a fehér nyárfa, 
minden levélen egy-egy üzenet a születésről,
a rügyfakadás angyali tisztaságáról, a határtalan életigenlésről,
a kapaszkodásról, a küzdelem szépségéről, a tavasz kiteljesedéséről,
a nyár izzasztó vadságáról, a boldogságtermő egymásra találásról, 
a csendről, a kínzó magányról, az elvesztés fájdalmáról, 
a párás hajnalokról, az ígéretről, miszerint nem kell félni, 
miszerint nem lesz baj, miszerint újjászületik a szerelem minden levélben,
és minden levélen, és annak is a fehér oldalán ott a sok-sok üzenet,
s a tél, felsőbb parancsra, mind megőrzi azt.

A lombkorona darabokra hullva, puha szőnyeggé formálódva,
ellepte a park minden zenzugát, takarója lett a múltnak,
a megtörtént igazságtalanságoknak, a kielégítetlen vágyaknak,
az érintés hiányának, a szembekötősdi játék izgalmának,
az ártó és ártalmatlan titkoknak, az év összes hitetlenségének,
bizalmatlanságának, a burjánzó hazugságok esztelenségének,
levélszőnyeg alá kerültek a csókok, a vággyal teli vad szeretkezések,
merüléseink a tóba, a folyó vizébe, a halálfélelembe,
szőnyeg alá került minden, amit megéltünk, és az is, amit elkerültünk,
minden, amit magunktól megtagadtunk.

Egy kisgyerek a park füvében térdelve sír,
sírása imádság, Istent kéri, hogy figyeljen,
hogy most, most az egyszer csak rá figyeljen.