A februári hónap alkotója az Irodalmi Jelenen Sohár Pál, aki 56-os menekültként került Amerikába, angol nyelven kezdett el verselni, költeményei nagy népszerűségnek örvendenek a tengerentúlon. Nemrég megjelent Őszi verslábnyomok című, első magyar nyelvű verseskötete. Számos jelentős kortárs magyar alkotót lefordított angolra, többek között Faludy Györgyöt, Farkas Árpádot, Kányádi Sándort, Szőcs Gézát, Mezey Katalint és főszerkesztőnket, Böszörményi Zoltánt is. Kalandregénybe illő életútjáról, legújabb verseskötetéről és a magyar kortárs líra amerikai fogadtatásáról kérdezte őt Varga Melinda.

– Sokoldalú alkotó vagy, műfordító, magyar és angol nyelven verselő költő, novellista, az életutad felér egy nagyregénnyel. Angolul kezdtél el verseket publikálni, Amerikában ismerték meg a neved. Az írásnak, az irodalom szeretetének viszont itthoni gyökerei vannak. Füst Milán kurzusait hallgattad Budapesten. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy az irodalom a hivatásod, és szerepe volt-e ebben Füst Milánnak?

– Középiskolás, 15-16 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy az irodalom az én utam. A verseket korábban is szerettem, nagy hatással volt rám a Diárium folyóirat, amelyet 1931–48 között adtak ki Magyarországon. A lap hasábjain találkoztam először Weöres Sándor verseivel, teljesen lenyűgöztek.  A középiskolában Ady Endre költészete kerített bűvkörébe, máig meghatározó számomra, az Őszi verslábnyomokban is több versem kötődik az ő lírájához. Az iskolai irodalomórákon dr. Magasi Artúr felolvasta A vár fehér asszonyát, jellegzetes hangjára és előadásmódjára ma is emlékszem. Ady valóságos ambrózia volt, megbabonázott, sokat olvastam a költeményeit, és próbálkoztam az ő hatására én is verselni. Egyetemista koromban, Budapesten kezdtem el járni Füst Milán szabadegyetemi kurzusaira. Szombat délutánonként tartotta a két órás, roppant érdekfeszítő előadásait, rendszerint behozott valami érdekes dolgot, könyvet, verset, novellát ezekre az alkalmakra. Érdekelte az angol irodalom, műfordítóként is jelentős életművet hagyott maga után, lefordította például William Shakespeare Lear király című drámáját. Az angol prózairodalomról izgalmas dolgokat mondott, jó volt hallgatni, hatalmába kerítette az embert egyedi stílusával, különleges emberi karakterével.Verseket is olvasott fel, ami nagy hatással volt rám. Akkoriban kezdtem el az írással komolyabban foglalkozni, a versek mellett novellákat is írtam.

– Aztán jött ötvenhat…

– Nem akartam elmenni az országból, mindenáron maradni szerettem volna…Egy jóbarátomat felhívtam telefonon, a hívásra az édesanyja válaszolt, aki hitetlenkedve kérdezte, hogy hát te még mit csinálsz itt, hisz mindenki elmenekült Magyarországról, akinek esze volt. Ugyan már elkéstél vele, de azért próbáld meg, talán nincs minden veszve, és sikerül ­– biztatott, hiszen Zoli barátom akkor már Karlsruhéban járt egyetemre! Na, látod, én is olyan vagyok, mint Kányádi, ha elkezdesz beszéltetni, egyik történetből ugrok át a másikba, és nem tudom abbahagyni a mesélést. (nevet)

– Milyen volt a hangulat, miről beszéltetek egymás között a forradalmat megelőző időszakban, illetve azt követően?

– Az iskolában a politikáról sose beszéltünk, tabu volt, egyszerűen mindenki tudta, hogy arról nem szabad beszélni. Amikor Sztálin meghalt, lehetett egy kicsit, de máskülönben nem. Ennek a barátomnak az apja, akiről az imént meséltem neked, ezredes volt a hadseregben, végzettségére nézve egyébként orvos. Ahhoz, hogy valaki a hadsereg tagja legyen, elkerülhetetlen volt, hogy belépjen a pártba. Ez egy ilyen világ volt. Nem lehetett megúszni.Huszonharmadika, ha jól emlékszem, szerdai napra esett. Aznap vagy másnap, már nem rémlik pontosan, elmentem hozzájuk a Stefánia-útra. Szép, több lakásos villában éltek. Az egyik asszony tördelte a kezét lépcsőházban, hogy jaj, mi lesz az urammal. Kiderült persze, hogy a férje ÁVO-s, és ezért féltette az illetőt. Akkor beszéltünk először politikáról. Huszonharmadikán késő este hallgattuk a rádiót.  Egyszer csak kinéztünk az ablakon, jött egy teherautó be a városba és mindenféle katonák zászlóval. Olyan érzés volt, hogy azt nem lehet leírni, sem elmondani. Bemerészkednek az oroszlán szájába…

A természet olyan, mint a szerelmi kapcsolat

– Ezek az emlékek, meghatározó életesemények, amelyek a személyiségedet, az alkotói habitusodat felépítették, erőteljesek a legújabb verseskötetedben. Érdekes, hogy a magyar nyelven megjelent könyvedben nagyon mély emberi érzésekről írsz, ezekről rendszerint nehezen beszélünk. Emlékezel, visszatekintesz, számba veszed a veszteségeidet, kendőzetlenül beszélsz az elmúlásról, a gyászról, a történelmi pillanatokról.

„Mennek, mendegélnek ujjaim

a szentté-faragott éjbe,

ami egyiket sem kérdezi,

hová röppent ki a léte,

 

hogyan lett minden szóból csend,

mert nincs a versnél csendesebb,

akkor is, ha kitakarja titkát,

mély marad és hirtelen” – írod a Hirtelen titok című versedben. A szabadság utáni vágy, az erdő motívuma, a táj szintén fontos elemei ennek a kötetnek. Honnan ered a természet utáni vonzalmad, és miért fontos mindezt a költészet eszköztárával megjeleníteni?

– A természet, a táj szépsége elkápráztat. Szeretek Erdélyben utazni, a hegyek közelében lenni. Régebben gyakran jártam Amerika nyugati részére, a Sziklás-hegységbe, háromszor másztam meg a Grand Canyont. Nem mindennapi látvány, érdemes kipróbálni! Egyik alkalommal a Grand Canyon-túrán egy fiatal német doktorandusz csatlakozott hozzám, beszélgetni kezdtünk. Próbáltam figyelmeztetni, ahogy mentünk fölfelé, hogy ez egy hosszú út, nehéz gyalogtúra, és tartogassa az energiáját, de ő csak beszélt és beszélt megállás nélkül. Miért nem tudsz egy kicsit csendben maradni? Hallgasd a régi indiánok szellemét. Nem hallod őket beszélni? – tanácsoltam neki. Jaj, igen, hát talán igazad van… – felelte, és végre elhallgatott. Mentünk úgy szűk egy órát, feltűnt nekem, hogy gyanúsan csendben van a fiú. Kiderült, hogy a fáradtságtól szinte lábon elaludt, két túrázó tarisznyáját cipelte, és nagyon kimerült. A természet csoda, misztikus dolog, pontosan olyan, mint a szerelmi kapcsolat, hallgatni kell, figyelni minden rezdülését. A természetverseknek is megvan a maguk szerepe, díszítik a metafizikusabb ívelésű költeményeket, keretbe helyezik a szerelmi témát. Neked is ajánlom, ha angol nyelvű könyvet szeretnél, hogy válogass a szerelmes verseid közé tájverseket is. A nagyon komoly verseskötetek elijesztik az olvasót. Mindig kell valami oldás.

– Ebben van igazság, de az Őszi verslábnyomok is nagyon sűrű és tömör, metaforikus verseskönyv, ahol a táj valójában egy nagy metafora. Több témát tömörítesz ebbe a könyvbe, hat versciklust tartalmaz. Milyen koncepció mentén dolgoztál, mi döntötte el, hogy a magyar válogatott verseskötetbe milyen stílusú, témájú versek kerüljenek be?

– Nem volt igazán sok magyar nyelvű versem, úgyhogy ehhez hozzátettem néhányat, amit angolból fordítottam. A magyar nyelvű versek döntötték el, hogy mi legyen a kötet tematikai íve. Több közülük nem jelent meg folyóiratban, ez is szempont volt az összeállításnál. Ezen kívül sok olyan versem van, amelyet az Irodalmi Jelenben olvashattak, egyszer talán ebből is lehetne egy verseskötet.

– A kötet utolsó darabjai tragikusak. Az elmúlás a kulcsmotívum, Camilla lányod emlékének több verset ajánlsz, de a testvéreidre és az írókollégák közül Kányádi Sándorra és Szőcs Gézára is emlékezel. Az Emlékszoba című verssel indul a ciklus. A vers terápia is számodra? Segíthet feldolgozni a veszteséget? 

– Camilla lányom egyetlen gyerekem volt, és a hirtelen halála (egy orvosi műhiba folytán hunyt el) nagyon lesújtott. Az, hogy versekbe foglaltam érzéseimet, segített, valamelyest enyhülést hozott. Ilyenkor szokás az egész világot és az Istent is szidni, de én a verseimmel inkább gyászoltam őt. A legutóbbi angol nyelvű verseskötetemben (In Sun’s Shadow, Ragged Sky Press, 2020) egy egész ciklust szántam ennek a témának. A magyar kötetbe több megemlékezést is belevettem az utolsó ciklusba Camilla mellé, hiszen a címzettek mind hozzám közel álló családtagok, barátok voltak.

Sohár Pál lánya, Camilla

Amerikában olyan könyveket tudtam elolvasni, amelyekről itthon nem is álmodtam

– Nem mindenki képes idegen nyelven verselni, még ha az illető nyelvet anyanyelvi szinten beszéli is, a költészethez, a vershez sokkal mélyebben kell ismerni a nyelvi regisztereket. Hogyan kerültél közel az angol költészethez? Miként tudtál nyelvet váltani?

– Igen, ez így igaz. Az én esetem egy kicsit más, hiszen diák voltam, és teljesen angol környezetben éltem. Ha egyetemre jár az ember, sokat kell beszélnie, nemcsak az órákon, hanem a közösségi életben is állandóan interakcióban van másokkal, ezért könnyebb hozzászokni az idegen nyelvhez. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az angol már nem is olyan „idegen”. Amerikában olyan könyveket tudtam elolvasni, amelyekről itthon nem is álmodtam. A könyvtárakban félretették, amire kíváncsi voltam, és amikor időm volt, hazavittem, elolvastam,W. Somerset Maugham Borotva éle (The Razor’s Edge) című könyve is így került a kezembe. Egy igazi modern, vagány regény. Ceruzával aláhúztam azokat a szavakat, amelyek ismeretlenek voltak számomra, így tanultam új angol kifejezéseket. Az egyetemen jártam intenzív, három hónapos angol kurzusra is, kötelező volt ez azok számára, akik külföldiek voltak, és angolul tanultak az egyetemen. Nem akartam Amerikában maradni. Amikor végeztem az egyetemi tanulmányaimmal, fölhívtam a menekültszervezetet, és érdeklődtem, hogyan lehet visszajutni Európába, pontosabban Angliába, oda szerettem volna leginkább menni. Persze elutasítottak, azzal érveltek, hogyha legálisan itt maradhatok, akkor üljek szépen a fenekemen, örüljek, hogy van biztos helyem, hiszen a világ tele van menekültekkel. Így hát ott ragadtam.

– Amerikában filozófiát és vegyészetet tanultál. Budapesten pedig agrármérnöki egyetemre jártál. Izgalmas párosítás. A természettudományok és a filozófia segítette az írást?

– Otthon anyám nagyon kért (követelte!), hogy kerüljem el a humán tárgyakat, mert akkor azok csak kommunista propagandát hirdettek; helyette tanuljak inkább egy jó szakmát. Mérnökire csak Miskolcon vettek fel, de az agráregyetem Budapesten volt, csak Budapest miatt választottam ezt a szakot. Az egyetemen a kémiát találtam legérdekesebbnek, amellyel biztos megélhetést is tudott találni az ember magának, így Amerikában is folytattam ezt a tárgyat a humán érdeklődésem mellett. Vegyészként dolgoztam a korai nyugdíjazásomig, este pedig írtam, fordítottam. Nyugdíjas korom óta csak az irodalmi munkáimnak élek.

56 olyan tragédia, mint Trianon

– Amerikában volt alkalmad több magyar menekülttel találkozni, többek között Kolumbán Miklós költővel is, aki szintén verselt angolul. 

– Az egyetemen volt néhány 56-os menekült, azokkal tartottam kapcsolatot. Később New Yorkban, amikor ott laktam, elmentem egy magyar bálba, mert magyar származású lánynak udvaroltam, aki nem tudott magyarul, de szívesen eljárt a magyar bálokba. Azt hiszem, ez volt az egyetlen ilyen kifejezetten magyar rendezvény, ahová elmentem. Bevallom, hogy kerültem a magyar közösségeket, nem akartam 56-ra visszagondolni. Ez olyan tragédia pontosan, mint Trianon, amiről ha az ember sokat gondolkodik, megbolondul… Úgy döntöttem, inkább lezárom teljesen a múltamat, és talán ezért is volt könnyebb az angol nyelvben elmerülnöm. Persze lehetetlen volt elkerülni a magyarokat, de én nem is kerültem el, csak nem kerestem tudatosan a társaságukat. Később megházasodtam, megszületett Camilla lányom, kimentünk a kertvárosba lakni, egy kis családi házat vettünk, még most is ott lakom, hatvan éve ugyanabban a házban. A közelben volt egy nagy magyar közösség is, a családommal jártunk a magyar vendéglőbe. Később a feleségem beteg lett, több időm volt, kezdtem járni előadásokra és konferenciákra. Ott hallottam László Gyulát, a történészt beszélni, meg akkor még voltak, akik átélték a második világháborút, tőlük lehetett tanulni a történelmet. Ez nagyon izgalmas dolog volt, így kerültem kapcsolatba a magyar szervezettel, ott ismertem meg Kolumbán Miklóst is. Tanár volt, a verseit sokan ismerték, ő avatott be a költészet népszerűsítésének trükkjeibe. Például ilyen turpisságokba, hogyan írsz saját kritikát más név alatt a saját könyvedről. Azt nem tudom, hogy Magyarországon művelnek-e ilyesmit. (nevet) De én is írtam róla egy kissé tréfás megemlékezést, amely megjelent a Ragazine nevű digitális folyóiratban, Csicsery-Rónai Erzsébet le is fordította magyarra a Széphalom Kiadónak.

– Mikor írtad meg az első angol nyelvű versedet? Megvan még a kézirat?

– Nemrégen elővettem, és beküldtem egy folyóiratnak, meg is jelent. Az első angol nyelvű versem nagyon fiatalon írtam, erősen szürrealista.

– Megosztod az olvasókkal?

THE SECRET FABLE

So I was told and so I remember

Bareness of cold and bareness of candle

Puking of angels creates a bastard

Never belie what’s going to tangle

 

Never belie the underskin harlot

She’s got the power you were made by

But she can evoke to frightening stillness

Dangerous deepness hid in your eye.

 

Should you surrender – others are weeping,

Named but unnumbered follow their casket

Siphon against the fabulist’s ending

Timed to belie her while she lasted.

 

Nobody folds her unsightly secret,

Foliose angels cool it with bareness;

So I was told and so I remember,

Weary and tempted never though careless.

Huszonhárom éves koromban írtam New Yorkban, ahol alkotásra stimuláló művészi társaságba keveredtem. Eddig ezt nem volt alkalmam lefordítani magyarra, nagyon nehéz egy ilyen szürrealista-dadaista verset átültetni egy másik nyelvre. Ifjabb koromban mindig Budapestre vágytam, de Amerikában csakis New York volt, ahol élni akartam. Sajnos, nem találtam meg a diákkori magyar verseimből egyet sem, pedig az Őszi verslábnyomokba sokat be tudtam volna tenni. Akkoriban az egyik barátom megmutatott néhányat a korai verseimből Füst Milánnak. A mester csak csóválta a fejét. Az „ítéletet” elfogadtam, de úgy érzem, hogy később az angol nyelv nagyobb teret nyitott a kísérletezésre, amit hasznosítani tudtam később magyarul is.

Böszörményi Zoltán, Kányádi Sándor és Sohár Pál az Írók Boltjában Kányádi Sándor angol nyelvű kötetének bemutatóján 

A kortárs magyar irodalom fogadtatása Amerikában

– A műfordításokról is beszéljünk! Számos magyar költőt átültettél angol nyelvre, többek között Faludy Györgyöt, Farkas Árpádot, Kányádi Sándort, Szőcs Gézát, Mezey Katalint, Böszörményi Zoltánt. Mindegyikük verseskötete, valamint prózai munkája az angol nyelvű olvasók körében nagy sikert aratott, hogy csak egy példát említsünk, Böszörményi Zoltán Az éj puha teste című regénye a Good Reads portálon 2016 májusában a hónap könyve volt. De azt talán kevesen tudják, hogy a nemrégiben elhunyt Szőcs Géza verseinek Amerikában milyen jó fogadtatása volt, az amerikai olvasót egyből megszólította ez a különleges líra. Mi volt a titka a sikernek?

– Egyik oka az, hogy jó címet választottam: Liberty, Rats and Sandpaper (Szabadság, patkányok és dörzspapír) című verse mindjárt felkeltette az érdeklődésem, és tudtam, hogy az amerikai olvasók ráharapnak, hisz angolul is izgalmasan szól a cím. Géza játékos formájú versnyelve tetszett mindenkinek, politikai oldaltól függetlenül. Amerikában is szélsőségesek a politikai ideológiák, de Magyarországgal ellentétben a költészetben mindez másképp van. A líra szabad terület, azt írsz le, amit akarsz. Csak kiadót nehezebb találni, ha nem a legnépszerűbb ideológiát hangoztatod…

– Nemrég lefordítottál tíz erdélyi magyar fiatal, illetve a középnemzedékhez tartozó költőt. A műfordítás felkérésre készült, Karácsonyi Zsolt keresett meg az Erdélyi Magyar Írók Ligája nevében. Végül a kötet sajnos nem jelent meg. Mi lesz ennek a komoly munkának a sorsa?

– Megtettem a magam részéről mindent, elküldtem a fordításokat Karácsonyi Zsoltnak, még egy kis gázsit is kaptam értük, de aztán sajnos semmi fejlemény nem történt. Engedélyt kértem Zsolttól a versek publikálására folyóiratokban, és ő ezt megadta. Három költőt sikerült is megjelentetnem, örültek neki. A következő lépés lenne az antológia kiadása, de talán jó lenne egy hivatalos felhatalmazás a felkérés ötletgazdájától, esetleg egy kis bevezető az illető költők verseiről, életrajzi adatok és minden más, ami egy komoly antológiához szükséges. Áprilisban egy konferencián bemutatom az antológiát, az AHEA szervezet (American Hungarian Educators Association) felkérésére. Talán valaki ott ráharap, ha nem, akkor kiadatom az eddig is mindig segítőkész Iniquity Press kiadóval. Anyagi jutalékokról viszont nem is érdemes beszélni. A költészet nem egy aranybánya, talán itt, a tengeren túl meg kevésbé. Inkább olyan, mint a recski kőbánya. Erről jut eszembe, hogy most jelent meg A gumibotcsinálta kém című könyvem Recskről és más politikai büntetőtáborokról Mohai Szilvia fordításában. De már megint csapongok…

– Az antológia versein dolgozván az erdélyi jelenkori irodalomra nyílt számodra ablak. Hogyan vélekedsz az erdélyi kortárs líráról, mennyiben másabbak ezek a költők azokhoz az alkotókhoz képest, akiket eddig angolra fordítottál?

– A korábban megjelent erdélyi I Remain – Maradok című antológiám (Pro-Print, Csíkszereda, 1997) tíz költőt mutatott be, akik a Ceaușescu vezette román kommunista diktatúra viszontagságai között alkottak. A versekben közös vonás volt az elnyomás, ennek a rendszernek a nyomorúsága, és a diktatúrával való szembeszegülés. Ilyen kapocs szerencsére a mostani költők verseiben nincs. Individualistább a kortárs erdélyi líra, ki-ki a saját életével foglalkozik, a személyes élményeken, tapasztalatokon át látatja a társadalom problémáit. Néhol megcsillan egy-egy közös vonás, de nem ez a jellemző. De hát nem csoda, ha az erdélyiek belefáradtak a sorsuk siratásába, és más, univerzálisabb témák érintik meg őket.

– Kányádi Sándor angol nyelvű verseit tartalmazza az In Contemporary Tense című fordításköteted, amely az Irodalmi Jelen Könyvek és az Iniquity Press Kiadó közös gondozásában jelent meg 2013-ban. Nem lehetett egyszerű Kányádi líráját fordítani, hiszen a rímes-ritmusos formaversek komoly kihívást jelenthettek angol nyelven. Hogyan kerültél közel Kányádi költészetéhez, és miként tekintesz vissza erre a komoly fordításkötetre?

– Kányádi mindig azt kérte, hogy verseiből jó angol verseket faragjak. Például a magyar trocheus helyett használhatok jambikus verslábat, ha a helyzet úgy kívánja. A formahűség nem volt fontos számára. A kötött formájú versei nagyon tömörek, ezért nehéz az eredeti formába beszorítani a fordítást. Próbáltam megtartani a sorok hosszúságát és a verslábakat, de gyakran ritkítottam például a rímeken. Semmi sem rosszabb, mint egy erőltetett vagy elcsépelt rím, inkább legyen kevesebb, az is visszaadja a vers muzikalitását.

– A Halottak napja Bécsben című versét öt változatban fordítottad le. A vers első fordítása az I Remain – Maradok című, tíz magyar költőt bemutató antológiában jelent meg, míg az utolsó – véglegesnek tekintett angol nyelvű változata – Kányádi Sándor Contemporary Tense (Jelen idő) című gyűjteményes kötetében látott napvilágot. Mit mondanak a különböző változatok erről a versről, és miért volt szükség ennyi variánsra?

– Sokat bíbelődtem a rövid, kötött formájú, majdnem dalszerű versbetétekkel, próbáltam jobban visszaadni a szabadon áramló, de ritmusos szöveget és tisztán megfogalmazni a mondanivalót. Kányádi ugyanebben a hosszúversben kacérkodni is akart a modernizmussal. Főleg ott érződik ez a jelleg, ahol az apjára utal. Kányádi édesapja lovat és szekeret kér a mérnök úrtól, hogy az árokparton lekaszált szénáját elvihesse. A költő nem merte kimondani, hogy itt egy termelőszövetkezetben vagyunk, ahova a földjével együtt az öregnek be kellett adnia a lovát is, és most kéri, hogy használhassa. A mérnök úr ­– értsd: egy arrogáns főnök elvtárs – félvállról kezeli az öreg parasztot. A költőnek mindezt úgy kellett elmondania, hogy a diktatúra cenzorainak ne szúrjon szemet, a szószerinti leírás helyett a szavak között megbújó értelmezésnek adott helyett, amely a kommunizmusban szocializálódott olvasónak nem okozott gondot. De ugorjunk a rendszerváltás utánra. Egy híres amerikai-magyar irodalmár (maradjon névtelen; de mortuis nil nisi bonum) terjedelmes angol nyelvű tanulmányt írt erről a versről, ahol azt a részt az apáról a korai negyvenes évekre érti, amikor Székelyföld ideiglenesen Magyarország része volt. A közismert irodalmár hosszú oldalakon át szidja a pökhendi magyar uracskákat, akik néhány évre átvették a hatalmat a románoktól. Nagyon megijedtem ekkor, hiszen ha egy nagynevű kritikus, egyetemi professzor ennyire félreérti a helyzetet, akkor mit gondolhat a fordításom olvasója? Konzultáltam Kányádival, és becsempésztem néhány szót, ami egyértelművé tette a kontextust. Így született meg az ötödik verzió, amely megjelent az International Poetry Review-ban is, mielőtt betettük a nagy Kányádi-kötetbe. Sok megbeszélésem volt Sándorral, semmit sem változtattam a szövegen az ő jóváhagyása nélkül. Másik dilemma: általában elkerülöm az olyan versek fordítását, amelyek lábjegyzetet igényelnek. A vers ne legyen disszertáció. Kányádi költeményénél viszont muszáj volt lábjegyzettel élni, másképp nem tudták volna az angol olvasók értelmezni.

Sohár Pál a Széphalom Könyvkiadó standjánál dedikál a 93. Ünnepi Könyvhéten 

– Mezey Katalin angol nyelvű versei nemrég jelentek meg. Milyen fogadtatásuk volt?

– Talán Mezey Katalinnak sikerült a legnagyobb népszerűséget kieszközölnöm, tartottam előadást a már említett AHEA szervezet egyik korábbi konferenciáján, a beszédem szövege meg fog jelenni a Hungarian Studies folyóiratban. Ezen kívül Alan Britt amerikai költő, professzor meghívott minket, Katalint és engem, hogy részt vegyünk a zoom segítségével az óráján Maryland állam egyik egyetemén. Így utaznunk sem kellett, hogy beszéljünk erről a nagyszerű költészetről az amerikai diákoknak.

– Hogyan viszonyulnak Amerikában a női írókhoz?

– A nők jelenléte a közéletben de riguer most itt minden téren, így a költészetben is, főleg ha férfiakból átalakított nőkről van szó. És ez nem vicc. Kisebbségnek tekintik őket, akiktől eddig megtagadták az előrehaladás lehetőségét. (Ez a tendencia már a hatvanas években elkezdődött. A nagyvállalat kutatórészlegén, ahol dolgoztam, már akkor kötelező volt részt venni átnevelő filmek vetítésen, amelyek az új társadalmi felfogásnak ágyaztak meg. Ezt a zárójeles részt talán jobb kihagyni…) Ezzel szemben a 19. században Poe es Whitman mellett Emily Dickinson is kiemelkedett mindenféle ideológia háború és politikai perpatvar nélkül.

– Böszörményi Zoltán több verseskötetét és regényét lefordítottad angolra. Az éj puha teste, a Míg gondolom, hogy létezem és a Darabokra tépve cselekményhelyszínei és karakterei az amerikai olvasókhoz jobban kötődnek, hiszen tipikus kapitalista társadalmat írnak le, és a sztori java része sem Európában zajlik. Hogyan fogadták ezt a prózai világot az angol nyelvű olvasók?

– A versekkel nincs sok dilemma; azokat vagy elfogadja egy szerkesztő, vagy nem. Amit elfogadnak kiadásra, azzal nincs különösebb fennakadás később sem. De a próza már egészen más dolog. A szerkesztő mindig bele akar nyúlni a kéziratba, hogy érthetőbbé tegye az olvasó számára a szöveget. Zoltán esetében kivétel volt a Míg gondolom, hogy létezem című regénye, amelynek a cselekménye Kanadában játszódik, az angol nyelvű olvasónak ismerős környezetben. Csak a címe lett más, semmi más módosítást nem is kértek. Meg is jegyeztem a szerkesztőnek, hogy meglepett ezzel. Erre azt mondta, el is felejtette, hogy fordítást olvasott. A többi regényben több rész játszódik más országban, az ország neve pedig nem mindig van megnevezve, ráadásul egy dramatis personae szerepeltetésével, ami egy nagyon modern és eredeti kísérleti fogás magyarul, de sajnos megemészthetetlennek bizonyult az angol nyelvű szerkesztőknek. Az éj puha teste ír kiadó kezébe került, aki tompítani akarta ezeket a részeket. Nagy munka volt újra végigmennem ezen a vaskos regényen, és megejtenem a kért változtatásokat. Zoltán jóváhagyta ezeket a húzásokat és adalékokat, mivel nagyon bízott ebben a kiadóban. A Regál esete is hasonló volt, de ott már eleve, jobban ismerve a piacot, megváltoztattam az eredeti címet Refugee-ra, és így a kiadó mindjárt rá is harapott, de szintén kért változtatásokat. Mivel ez a kiadó lelkesedett a könyvért, Zoltán hagyta, hogy átírjam itt-ott, és megnevezzem a helyszíneket, kivéve Romániát, amelynek a Kárpátia (Carpathia) nevet adtam.

– Alen Britt és Michael Foldes verseit magyar nyelvre fordítottad. Milyen műfordítói tapasztalatokkal gazdagodtál a két költő magyarra fordítása közben?

– És ne felejtsük el a két másik költőt, Lidia Kosickát és Grace Cavalierit, a verseikből szintén jelentek meg részletek az Irodalmi Jelenben. No és majdnem elfelejtettem Lidia lányát, Danuta Kosk-Kosicka amerikai költőt és szerkesztőt. Be kell vallanom, a fordítások Böszörményi Zoltán munkáját dicsérik, aki nemcsak kijavította a helyesírási és nyelvtani hibákat, de stilisztikailag is szebbé formálta a magyar nyelvű fordításaimat. Kölcsönösen megbízunk egymás szerkesztői munkájában. A magyar nyelvre fordítás segített abban, hogy az anyanyelvemen is megpróbáljak újra verselni.

– Tervezel a közeljövőben más angol nyelvű költőket magyarra fordítani?

– Felkérésre készültek ezek a munkák, ez a közeljövőben is így lesz. Esetleg a saját angol nyelvű verseimet (például a fentebb idézettet) fordítom le.

– Min dolgozol most?

– Sok munka vár még rám. Rengeteg új tervem van, a koncertek, a kiállítások inspirálnak, mindig hazahozok valamilyen versötletet a művészeti rendezvényekről, ahová járok. Az erdélyi antológia kiadásán is dolgozom, már csak az utolsó simítások hiányoznak. Most összeraktam egy nagyobb lélegzetű válogatást az eddig kiadatlan fordításaimból Pillars of Hungarian Poetry címmel, amelyre már kiadót is találtam, talán a nyáron megjelenik a könyv. Emellett van egy fiatalkori dadaista regényem. Ez is egy éves munka legalább, a szöveg digitalizálása sok gondot okoz. Meg az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a kiadók szívesebben foglalkoznak fiatal szerzőkkel, mint kivénhedt tollforgatókkal. (nevet)

Leadfotó: Szalai Klaudia