Lepereg a Darwin-elmélet

Még hiszek

Nézem a világot,
és semmi sem tűnik jónak vagy rossznak.
Éppen olyan kevéssé megy most
minden izgő-mozgó molekula megítélése,
mint saját magamé.
Rájövök, tulajdonképpen
megvesztegethető vagyok.
Képmutató,
önző.
Ráadásul még hazug is lennék,
ha azt mondanám,
nem adnám fel az oly’ 
ügyelve dédelgetett elveimet
egyenlőségről, emberségről és egységről
még egy ilyen pillanatért,
amit megtarthatnék 
egyedül magamnak.
Úgy szomjazom a magányt, 
mint még soha,
és igazából csak akkor vagyok nyugodt,
ha odakint esik az eső és tombol a vihar.
Minél többet tudok,
annál kevesebbet akarok érteni
magamból,
a világból,
csak ezt akarom,
ülni itt,
és érezni,
milyen kicsi vagyok,
mennyire baromi apró,
és milyen mókásan naiv,
hogy továbbra is elhiszem,
szabnak még pillanatokat
ilyen apró testre.

Nem tudom

Nem tudom,
mit jelent az egészség,
ép testben ép lélek,
vagy fordítva,
egyik sem,
vagy mind a kettő.

Nem tudom,
mit jelent jól lenni,
hogy az egészség teszi-e,
vagy a pénz,
melyik számít többet:
jóllét vagy jólét.

Nem tudom,
milyen épnek lenni,
a születésnél épp eléggé 
összenyomódik minden fej ahhoz,
hogy sose simulhassanak ki
a gondolatok redői.

Nem tudom,
mit jelent hinni,
az ember egy percig azt hiszi,
hogy tud olyat,
aztán még azt a kicsi hitet is elveszti,
amit magába vetett.

Nem tudom,
mi az az ember,
egy vagyok közülük,
állok a tükör előtt,
lepereg a Darwin-elmélet,
de nem látom magam.

Nem tudom,
mit jelent érteni.
1350 köbcentiméteren
egy csekélyke világ is
alig fér el.