Kijárat

Eltévedtünk a New Haven-i autópályán. Nem találtuk meg a kijáratot a Black Bird tó felé. Szorítottam a kormányt, feszülten figyeltem. Mellettem Robi a kietlen vidéket kémlelte, mögöttünk Zsuzsi bóbiskolt, végképp elcsüggedve.

A négysávos sztráda autókkal volt tele előttünk, mellettünk és mögöttünk, annyira, hogy még sávot váltani is féltem. De előbb-utóbb jönnie kell egy táblának, egy nagy táblának, felirattal. Már régen lemondtunk arról, hogy a táblán a Black Bird tó név álljon, csak abban bíztunk, hogy végre abba tudjuk hagyni ezt a monoton és céljavesztett rohanást. Már régen befejeztük a beszélgetést. Mindannyian magunkkal voltunk elfoglalva. Már régen felhagytunk a zenehallgatással. Az óránkra sem pillogtunk már.

Nincs kijárat.

Egyáltalán: hol vagyunk?

Egy négysávos autópálya kívülről második sávjában, jónéhány kilométerrel elhagyva New Haven-t.

Többet nem tudtunk.

Úgy éreztem: nem bírom tovább, és elhatároztam, hogy – akármennyire veszélyesnek tűnik – kihúzódok a jobb szélső sávba. Lehet, hogy be kell tolakodnom két autó közé. Lehet, hogy nem fog menni koccanás nélkül. De már nem érdekelt. Indexeltem jobbra. Azaz csak indexeltem volna, csakhogy az irányjelző karja nem mozdult. Elszántam magam arra, hogy jelzés nélkül, egyszerűen kihúzódom. De a kormány sem mozdult. Az autópálya vonalát követtük, az autó kerekei a sávon belül maradtak, de ettől az iránytól a kormány nem mozdult jobbra. Minden mindegy-hangulatban próbáltam a kormányt balra fordítani, és már nem is csodálkoztam, hogy arra sem mozdul. Levettem a lábam a gázpedálról, de semmi sem változott: benyomva maradt, és a legkisebb lassulás nélkül gurultunk tovább az autórengetegben. Megpróbáltam a lábfejemmel kifelé húzni. Nem sikerült. Rátapostam a fékre – semmi hatás. Robira pillantottam, észrevett-e valamit próbálkozásaimból. Egyenesen ült, maga elé meredt az útra.

Gúnyos nevetést hallottam. Nem Robiét és nem is Zsuzsiét. Nem fordítottam el a fejem, továbbra is az utat bámultam magam előtt, az autók tömegével, de a kormányt már nem szorítottam, láttam, hogy nincs értelme. Megint a gúnyos nevetés, majd tisztán hallottam egy meghatározhatatlan irányból jövő hangot.

„No lám! Erőfeszítéseket óhajtasz tenni? Hahahaha…”

Makacsul hallgattam.

„Talán még mindig azt hiszed, hogy egy autópályán vagy?”

− Robi, ti halljátok ezt?

Robi mintha meg sem hallotta volna a szavaim, továbbra is szótlanul meredt maga elé.

Zsuzsira pillantottam: feje oldalt csuklott, a hátsó ülés széléhez, szeme lehunyva, valószínűleg elaludt. Egészen hátrafordultam, a kormányt is elengedtem – hiszen mozgatni úgysem tudtam −, megpróbáltam felrázni. Csak nyögdécselt, mintha rémálmai lennének, de nem ébredt föl.

„Nem adod fel egykönnyen, igaz?” – hallottam ismét a gúnyos hangot, amiről képtelen voltam megállapítani, milyen irányból jön.

Valamit tennem kellett, de fogalmam sem volt, mit. Egy biztosnak tűnt: nem szabad rágörcsölnöm a feladatra, mert az nem válik javára a megoldás-keresésének.

Meg kellett próbálnom valami egészen mással foglalkozni, legalábbis amíg egy kicsit meg nem nyugszom. Hátranyúltam, hogy a hátsó ülésről elővegyem a hátizsákomat, és az ölembe tettem – szememmel még mindig a szélvédőn át látható mozgó, mégis változatlan képet figyeltem. Lassan tudatosult bennem, hogy a vezetésnek ez az elengedhetetlen része, az előttem lévő út figyelése is teljesen fölösleges, ezért abbahagytam, s teljes figyelmemet a hátizsákom tartalmának szenteltem. Egy reggel vásárolt hamburgert vettem elő – nem mintha éhes lettem volna, csak hogy valami másra összpontosítsak, ne a problémára. A szendvicsnek érdekes, hideg és kemény tapintása volt. Kivettem a papírjából, megállapítottam, hogy szikla-kemény, mintha egy mínusz ötven fokos mélyhűtőből húztam volna ki. Nem értettem, hogyan lehet ez, hiszen a kocsiban meleg volt. Visszatettem, és előkotortam a termoszt, hogy igyak néhány korty kávét. A szájamhoz emeltem, és csak csorgattam magamba. Azaz csak csorgattam volna. Mert ahogy a kávé elhagyta a termoszt, megmerevedett, megállt a levegőben, s egy rövid kis ívet képzett a termosz nyílása és a szájam között.

Kezdtem kétségbe esni.

Eszembe jutott, hogy régen imádkoztam. Lehunytam a szemem, s annak rendje és módja szerint először hálát adtam Istennek, mindazért a gondoskodásért, amit eddig kaptam tőle, majd kértem, szabadítson meg bennünket ebből a helyzetből. Aztán kinyitottam a szemem, és vártam. Valamit. Valami változást. Hiába. Az autónk tovább haladt az autórengetegben, anélkül, hogy a gázpedált érintettem volna. Tényleg, a gázpedál! Újra megpróbáltam kihúzni a lábfejemmel, csak hogy lássam, mozdul-e. Nem mozdult. Megpróbáltam újra tekerni a kormányt – de az utat követő, önálló mozdulatain kívül nem mozdult. Rákiáltottam a mellettem ülő, továbbra is maga elé meredő Robira.

− Hé, pajtás! Megpróbálnál végre te is tenni valamit?!

Robi nem moccant, semmi jelét sem mutatta annak, hogy hallotta volna, amit mondtam. Dühösen megráztam a karját, ami nagy megdöbbenésemre a kezemben maradt. Furcsán könnyűnek tűnt. Ahogy jobban megnéztem, a váll-részéből szalmaszálvégek meredtek ki. A barátom helyett, akivel néhány órája együtt szálltunk be a kocsiba, egy felöltöztetett bábu ült mellettem, amely a rázás hatására most nekem dőlt. Visszadöntöttem, nekitámasztottam a jobboldali ablaknak. A következő gondolatom az volt, vajon Zsuzsival is valami hasonló történt? De nem mertem megnézni. Inkább előhalásztam a mobilomat, hogy segítséget kérjek. A képernyője sötét volt. Már meg sem lepődtem, amikor semmilyen próbálkozásra nem reagált. Lázasan törtem a fejem, hogy mit tehetnék. Közben az eltelt hosszú idő miatt, meg azért is, mert stresszhelyzetben ez egyébként is gyakran megtörténik velem, kínzó és sürgető vizelési inger tört rám. Az ablakokon kinézve minden irányban autó autó hátán. A kocsinkat – még ha lenne is pisilésre alkalmas hely a közelben – nem tudom irányítani. Ha nem akarok bevizelni, ki kell ugranom – igen ám, de már szinte biztos voltam abban, hogy hiába feszegetem, nyomkodom, az ajtók, ablakok nem nyílnak. Jól gondoltam. Feltérdeltem az ülésen, nadrágomat, gatyámat letolva a két első ülés közé ürítettem húgyhólyagom feszítő tartalmát.

Vagy mégsem? Úgy látszik a feltérdelés nem történt meg, mert továbbra is az ülésemen ültem, sőt, már inkább feküdtem, közben éreztem, hogy meleg folyadék csordogál a combjaimon, s ez egyszerre kellemes és szégyenteljes érzés.

Egy darabig gondolattalanul bámultam az autó tetejének belső kárpitját.

Már nem voltam annyira buktalan. Illetve nyugtalan. Az egész helyzetet láttam magam körül, anélkül, hogy láttam volna, magammal az ülepén. Vagyis közepén. Igen, felingerelt, hogy az ott, középen, az én vagyok. Felbéreltem. Felismertem. Ezen elpocsojodtam. Elkámpicsorodtam. Elmosolyodtam. Bazsálni kezdtem a nyörülöttem elévülő tombokat. Sórakosgatónak találtam, hogy minden összeverekedik. Nevelőgörcs fogyott el. Sebezőgörcs. Vezetőgörcs. Felóbolódott a szültesség, ez a vértelen hadiláb. Délibáb. Vélibáb. Áb-dáb-dáb, ábdáb, ábdáb…

Észrevette, hogy a száján kibuggyanó szavak másképp formálódnak, mint ahogy szoktak. Érezte, hogy ezek így megfelelően fejezik ki a gondolatait, azt viszont egyre kevésbé értette, amit gondolt. Kezdett érthetetlenné válni a világ, és benne ő maga. Először még igyekezett megragadni dolgokat az értelmével, majd – látván, hogy nem megy – feladta. Ekkor megnyugodott, és egy percre öröm és békesség áradt szét benne. Aztán már csak kellemes, sőt néha vidám képek kergetőztek egymás után. Az utolsó dolog, amit még felfogott a külvilágból, egy hatalmas és szép csattanás volt.