El Greco

Van Dyke: Venetia Digby

Mi lesz velem ne hagyj itt nélküled
a szép halott mintha aludna csak
a lélek elszállt az arc még marad
pár napra győz még a romlás felett

Kidőlt fa hullt avar hámló falak 
a pusztulás árnya minden felett
szíved itt bármihez hogy kötheted 
ha ép a földön semmi sem marad

Ha minden létező az ég alatt  
lehullik egy nap száz év egyre megy    
ha végig semmi nem marad veled
futó árnyhoz  miért kötnéd magad

Gondold meg míg fogy és telik a hold     
szeretned  őt és elveszítened 
vagy  hűvös és sértetlen szívedet 
őrizni végig épen jobb-e mondd  

El Greco

Igen, ilyen, mikor a Lélek, akár a szélvihar,
elönti a világot, nem marad mozdulatlan
semmi, itt semmi sem szilárd, minden lobog,
az összes test szélfútta láng a szélben,
a szinte már csonttalan végtagok  
elhajolnak, lobog test és lepel, 
higanyfényű felhők torlódnak szürke égen.
Igen, ilyen, mikor a Lélek fúj, és a világot
áthatja minden ízében: ilyenkor hagyja ott 
az ember foltozatlanul a hálót
apja hajóján, a szülői házat,
minden jószágát, szőlejét,
apát, anyát, feleséget és gyermeket, de
ha kell, akár tulajdon életét is!
Ilyenkor osztja szét mindazt, amit 
galád módon vagy tisztes iparkodással szerzett,
és nem, nem a valljuk be, némileg különös
ígéretben bízva, hogy százannyit kap helyette,
hanem mert a Lélek nem szűnik zúgni, áthat
mindent, jelentőssé teszi még a legköznapibb
eseményt is, a halsütést, a halfogást,
a hosszú gyaloglást tűző napon, 
a mosdást és vízmerítést a kútnál,
a hajózást a viharos tavon, mert van egy arc,
melyet látni, egy hang, amelyet hallani
minden más látványnál és hangnál boldogítóbb,
s amelyet elveszítenünk ezerszer rosszabb volna,
mint bármi mást, mint akár önmagunkat,
hát hogyne hagynánk mindent félbe érte,
hogyne szaggatnánk el minden ragaszkodás
vékony kötelékét egy még erősebb
mindennél erősebb ragaszkodásért?

Csak amikor a szél elállt, mikor már
újra meg újra erővel kell felidéznünk,
emlékeztetnünk  magunkat arra, hogy itt volt,
mikor már csak könyvek lapjai közt fúj
az a bizonyos szél, vagy ezeken a képeken itt,
néhány kivételes lélekben még, de már mi,  
többiek kezdünk egyre-másra visszatérni
– előbb fokonként, óvakodva, mint ahogy
hideg folyóba lép az ember, aztán
egyre gyorsabb ütemben – a világ megszokott
rendjéhez, újra ragaszkodni kezdünk
apánkhoz és anyánkhoz, otthonunkhoz,
a szülővárosunkhoz, gyerekhez, feleséghez, 
egy-egy régi, kedves tárgyhoz, amelyet
a nagy vagy dédszülők hagytak ránk, és saját
kemény munkánk gyümölcseihez nemkülönben, 
amikor igyekszünk bebiztosítani
unokáink jövőjét, és a nyugodt öregkort,
és már csak bosszúsan vagy mosolyogva
hallgatjuk az afféle beszédet, hogy „elég
a holnapnak a holnap gondja”, meg hogy lám, a mezők
liliomai sem, amikor tudván tudjuk,
mennyi veszély les ránk bármelyik pillanatban
s megteszünk minden  óvintézkedést,
ajtónkon biztonsági zár, nem hanyagoljuk el
a testmozgást, az  egészséges étkezést, 
mert száz évig akarunk élni – akkor, akkor…
Mi lesz velünk, ha nem fúj soha többé?