Spiró György Shakespeare legnagyobb hibájáról

Szókratész kétezer-ötszáz éve már azon munkálkodott, hogy rávezesse az embereket: nem megérteni kell a világot, hanem megismerni. Ez a fajta kíváncsiság hajtotta az írót is arra, hogy meséljen nekünk Kertész Imréről úgy, ahogyan ő megismerte. Rádöbbenhetünk, hogy egy emberi sors is lehet olyan érdekes, mint egy művészeti alkotás, hiszen a spontaneitás és a véletlen ad mindkettőnek értéket, viszont végső következtetéseket aligha vonhatunk le bármelyikből.

Spiró György 2021-ben megjelent esszékötete, a Mikor szabad ölni rövid bevezetővel (Olvasni jó és Juhász Ferenc epigonja) kezdődik, amelyben világossá válik számunkra, hogy semmilyen igazságra nem lelünk a kötetben, természetesen maga Spiró György személyes igazságát, jobban mondva, élményeit leszámítva. Válaszokat várunk mindenhonnan, mert félünk attól, hogy újra és újra hibát követünk el. Morált és erkölcsöt keresünk ott, ahol a lét a maga egyszerűségében jelenik meg, mentesen minden saját magán túlmutató céltól. A könyvben megjelent írások tematikailag lazán kötődnek egymáshoz, viszont a figyelmes olvasó észrevehet bizonyos rendszerezettséget a szöveggyűjteményben. E három szövegrész határait nehéz meghúzni, mert a szerző mindig visszaugrik egy-egy szöveg erejéig az előbbihez, így szervesen összekapcsolja a különböző témákat.

Az első a művészettel foglalkozik, és ezen belül is központi szerepet kap a színház.  A nagy alkotásokkal kapcsolatban gyakoriak a félreértések. Tudjuk, hogy csak a Hamletről könyvtárnyi kritika, elemzés és vélemény született; de Spiró György könyvéből kiderül, hogy Shakespeare, amikor megírta, semmi ilyesmire nem gondolt, (talán még arra sem, hogy halhatatlanná válik általa); hanem csak az a gyerekes vágy hajtotta, hogy a közönség imádatát elnyerje. Felelőtlen állampolgár volt, aki engedett gyengeségeinek, szeszélyeinek, és nem szégyellte, hogy idejének jelentős részét komolytalan dolgokkal tölti el. Azokat a darabokat, amiket nem szerettek, rögtön ki is dobta. Minél inkább próbáljuk beléjük erőltetni saját meglátásainkat, annál inkább elrugaszkodunk attól, amiről ténylegesen szónak, a cselekvő emberektől, akiket ideák, vágyak, hitek vagy éppen ezek hiányai menthetetlenül hajtanak a sír felé.

Nincsenek általános igazságok a művészetben, és még Tolsztoj regényeiről sem mondhatunk biztosan annál többet, mint azt, hogy magáért az alkotás öröméért születtek meg. Az alkotó, akárcsak a befogadó szabadjára engedi képzeletét, hogy soha nem látott vidékeket ismerjen meg, királyok palotáit látogassa, és a legelképesztőbb figurák fül és szemtanúi legyen. Talán ez az, amit művészetnek nevezünk, és itt válik az alkotó befogadóvá, a befogadó pedig alkotóvá. A művész az, aki megmutatja nekünk alkotását, de bennünk kel új életre, olyan életre, amely majd gondolat formájában hat vissza a külső világra. Az alkotás és annak megtapasztalása is önmagában egyedi. Kritikának és ideológiának (ez a kettő mindig kéz a kézben jár, ha művészetről van szó) itt nincs helye, a világra való nyitottságnak és éberségnek viszont annál több.

A második részben Spiró hézagosan mutatja be a magyar kultúra fejlődését a reformkortól egészen napjainkig. Saját maga számára érdekes momentumokat, eseményeket, tényeket közöl az író, azokat viszont a történész pontosságával. Néha irrelevánsnak tűnő történelmi tények közlésével többet mond el egy adott korról, mint bármilyen tanulmány. A kötetben személyes megjegyzésekkel kiegészítve megjelenik Kádár János 1958. október 13-án, a Központi Bizottság előtt mondott beszéde. Ez az esemény nem igazán jelentős, hiszen a diktátor aktuálpolitikai kérdéseket taglal benne, de megjegyzései, gondolatmenete, a számára érdekes és érdektelen tényezők mégis mindent elárulnak az adott korról és rendszerről.  Szembesülhetünk testközelből azzal, hogy milyen az, amikor a hideg politikai racionalitásnak és az ideológiai alapú értékelésnek van kiszolgáltatva a művész és ezáltal a művészet.

Mi, ahogy az előző rendszer vezetői is, hajlamosak vagyunk a kultúra és a művészet fogalmakat önmagukban definiálni, nem pedig alkotások összességének tekinteni. Kelet-Európában ez különösen fontos kérdés, hiszen itt egy olyan nacionalizmus fejlődött ki a XIX. században, mely a nyelviségen keresztül igyekezett saját magát meghatározni, nem pedig a közös múltra vagy lényegre hivatkozva tette ugyanezt, mint a franciák vagy az angolok. Ebből következően kialakult a nemzeti kultúra fogalma, ami napjainkban is készenlétben áll, hogy a megfelelő pillanatban megfossza a művészeket a szabad alkotás lehetőségétől.

A harmadik tematika társadalmi és politikai problémák felvázolásában merül ki. Szó esik a világjárvány kezelésének helytelen voltáról és a globális gazdasági-kulturális rendszer törékenységéről. Láthattuk, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva bármiféle apró rendellenességnek, és ha valami komoly baj üti fel a fejét a világon, a föld lakosságának nagy részére elképesztő nyomor vár. Ha lesznek is olyanok, akik ép bőrrel megússzák, lelkiismeretükkel sosem fognak tudni elszámolni, hiszen jólétük garanciája az, hogy százmilliók tengetik életüket középkori viszonyok között. Jóslás ez, amit persze nem vagyunk kötelesek figyelembe venni, de egyenlő azzal, hogy nem vállalunk felelősséget tetteinkért, ami jelen esetben pusztán az életmódunkat jelenti. A könyv derűvel kezdődik, és borúlátással ér véget, de ez utóbbi rész inkább a gondolkodás céljából született. A szellemi embernek saját gondolatain kívül nincs más eszköze ahhoz, hogy a világ eseményeit irányítsa. Ha pedig már nem figyelnek rá, ő is elhallgat, és egy olyan térbe vonul vissza, ami még nyitott az igazságok folyamatos újraértékelésére.

Különbséget kell tenni a tisztelet és a szeretet között. Tisztelni lehet valami nagyságát vagy erejét; szeretni azt lehet, ami számunkra különösnek, rendhagyónak tűnik, mert a benne való elmerülésre vágyunk, arra késztet, hogy jobban és jobban megismerjük. Az a szerető, aki szíve választottjának hibái láttán kiábrándul, és nem ragadja el még jobban az iránta érzett szenvedélye, sosem volt szerelmes, és saját magának is hazudik. Dosztojevszkijt lehet tisztelni csodálatosan komplex regényhőseiért, de szeretni csak azért lehet, mert átérezhetővé teszi a valóságát. A valami felé irányuló szeretetünkben a jó és a rossz közötti dualitás megszűnik, mert a kiválóságok leértékelődnek a hiányosságok felértékelésének tükrében. Ez a fajta szeretet sugárzik a könyvből, hiszen Spiró György minden szót nagy érzékenységgel és odafigyeléssel vetett papírra.

Spiró György: Mikor szabad ölni, Magvető Kiadó, Budapest, 2021

Fotó: a kiadó Facebook-oldala