Személyjelek

Csend

Hallani olyan esetekről, hogy egy trauma
hatására egy gyerek megnémul teljesen.
Ül csak tompa bánatában, a bánat pedig 
őbenne ül elterpeszkedve, csendesen.
Gyerekkoromban sokat gondolkodtam 
ezen. Hogy hogyan működik ez a dolog.
Igazából nem is azért, mert nekem, tény,
némi bánat mindig a torkomban toporog;
csak a kivitelezés érdekelt. Hiszen a csend
jelzői: feszült, váratlan, kényelmetlen, nagy.
Vajon meddig kell csendben lenni, hogy a
többiek úgy döntsenek, végleg néma vagy?
(Én egyszer megpróbáltam szóba sem állni
valakivel, de azt hiszem, nem tűnt fel neki.)
Hogy van az, hogy egyes gyerekek csendjét 
a világ elfogadta, és búsan tudomásul veszi?
Nem zökkenti ki őket családi vacsorák ereje,
a vasalt terítő csíkjain integető virágcsokor?
Asztalfőn nincs egy rokon, aki csak egy pillanat-
ra néz rájuk: „te meg megint mit szórakozol”?

Személyjelek

Én nem akartam rólad is verset írni,
mert nem írok szerelmes verseket boldogan.
Melyik nyelven kellene előadnom az érzést,
ami magyarul elvetél, ahogy megfogan?
Séta közben megtorpant a láb és a gondolat,
amint rám meredt a veled és a nélküled.
Névmássá teszed a -vel ragot, és a fejben
írt sorok ettől máris elvesztik a fényüket.
Birtoklod az együttlétünket a veledben,
de úgy tűnik, a magánnyal is tartozom,
kölcsönvehettem, mert ez a te nélküled,
de hogy hogy került hozzám, nem tudom.