Kertem gyümölcsei 2. – Lőrincz P. Gabriella: A türelem mestersége

Bár kertes házban nevelkedtem, a kerti munka sosem volt ínyemre. A gondolataim máshol kalandoztak: színházon, népdalokon, verseken. Igyekeztem is minél előbb szabadulni a földtől, egy másfajta életbe, egy másik világba, panelba. Mégis történt egy fordulópont, jött a vágyakozás, és attól fogva minden egy kertes ház felé mutatott.

Harminchét éves voltam, amikor újra kertes házba költöztem, húsz év panel után. Az éjszakák csöndje már az első alkalommal magával ragadott. Felemelő volt teljesebben látni az eget, kutyaugatást, harangszót, traktorok zaját hallani. Aki élt már lakásban, jól tudja, hogy a vécé leöblítése vagy egy köhintés is átszűrődik a falakon.  A nyolcvancentis vályogfal viszont megvéd. Véd a zajoktól, nyáron a hőségtől, télen a hidegtől – „parasztlégkondi”, szoktam mondani. Szeretem. Az első pillanattól szeretem ezt a házat, amióta megpillantottam, pedig akkor még nem is volt eladó. Az első évben, 2019-ben még csak rendeztük az udvart, a rég nem lakott házat. Ízlelgettük, hogy miként lehet otthont teremteni. Az első, amiben biztos voltam, hogy szeretnék rengeteg virágot, így nagy lendülettel rendeltem huszonöt tő levendulát, és kétszázötven hagymás tavaszi virágot. Nógrád vármegyében hűvösebb a tél, mint másutt, később jön a tavasz, a kandalló és a cserépkályha melegére kicsit tovább, akár májusig is szükség van. Nincs-e gáz, nincs-e villany? De van, mi mégis amellett döntöttünk, hogy ezek nélkül a hálózatok nélkül szeretnénk melegedni télen. Még ma is csodálattal nézem a kandalló ablakát, amikor a tűz pattogva játszik, mert micsoda hatalmasság a tűz!

A következő évben már előkészített földdel és rengeteg vetőmaggal vártuk a tavaszt. A hó olvadásával megjelentek az első virágok, és az áldott föld ontani kezdte magából a jóságot. És megérkezett a világjárvány is, amire senki nem számított. Arra gondoltam, micsoda áldás, hiszen nem a négy fal között kell szenvedni, várni a következő napot, hanem minden időmet a kertre és az írásra fordíthatom. Visszatértek olyan emlékeim, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Amint megjelent a földibolha a retek környékén, szórtam a hamut, a rózsa tetvesedni kezdett, és már mostam is a szappanos vízzel, ahogy nagyanyámtól láttam. Rácsodálkoztam, hogy mennyivel kevesebb szemét termelődik, hiszen a konyhai hulladék komposztban hasznosul. Figyelni kezdtem a napokat, várni, hogy elmúljon a fagyosszentek, mert addig a palántát nem érdemes kiültetni. Kérdeztem, amit nem tudtam, és olvastam, amire nem kaptam választ. Míg a járvány kitombolta magát, addig az én életemben csodálatos változás ment végbe. Újra türelmet tanultam. Másféleképpen kaptam most a tanítást. Nem durván, nem nagy erővel, hanem a lehető legfinomabb módon. A föld és a növények tanítottak. Várnom kellett, hogy éjszakánként is legalább tízfokos melegek legyenek, mert addig a magvaknak nem jó a földben. Várnom kellett az esőt, mert a locsolás jó, de az eső áldásánál nincs jobb. És hatalmas, bőséges terméssel ajándékozott meg a kert. A befőzések hangulata ősszel, a munka, amit a családom minden tagja együtt végez, olyan szeretetáradatott indított el bennem, hogy minden mást elnyomott. Sem időm, sem kedvem nem maradt bármiféle rossz dologra. Természetesen ennek ellenére jött betegség, nehézség, ügyes-bajos gondok, de minden eltörpült amellett, ami körülvett, s mire eszméltem, egy újabb karácsony telt el.  Mintha egy burokban védve élném a hétköznapokat. A járvány után jött a háború, olyan veszedelmek, amikről azt gondoltuk, mi már nem tapasztalhatjuk meg; én mégis csak hálát érzek. A föld megtanított a lelassulásra, a türelemre, és arra, hogy valóban rendelt ideje van mindennek, a vetésnek és az aratásnak. Vetés volt nagyanyám tanítása, és aratás negyven évvel később a tudás, amit kaptam. Így vetek most a gyermekeim lelkébe.

A következő év már rutinosabban indult. Tervezetten ültettünk, vetettünk, az udvar egyre jobban hasonlít arra, amit szeretnénk. Tennivaló mindig akad, nincsenek üresjáratok, nincsenek tétlen kezek, nincs unalom. Miközben a Kárpát-medencét jártam, és 2022-ben majd háromszáz településen több mint ötszáz fellépésem volt, itthon újra a természet osztogatta ajándékait. Bár meg kellett tapasztalnunk az aszályt, amikor három hónapig nem volt csapadék, és meg kellett birkózni az élet hozta nehézségekkel, gyásszal, azt gondolom, a családunkat megerősítette a föld művelése. Mindenki teszi a dolgát, akkor is örömmel, ha fáradtan. Az idei év még rejtély. A paradicsom épp kezd színesedni, az első uborkákat csak most kóstoljuk. Már saját karalábé van vasárnaponként a húslevesben, és aranyos cukkínigyermekek nőnek a bokrokon. A virágzó bab, burgonya, padlizsán maga az ígéret. Remény arra, hogy idén is lesz mit az üvegbe tenni, és az ősz ajándékait egész télen élvezni. A bodzavirágszörp és -lekvár a citromfű- és mentaszörp mellett sorakozik. A földieperből még nem telt ki egy lekvárnak való, de arra épp elég volt, hogy ne kelljen boltban vásároljuk. És idén végre gyümölcsfát is ültettünk. Évről évre alakul, változik a kert, ahogyan mi magunk is. Figyelünk és tanulunk, főleg alázatot. Tanuljuk a tájat, a jeleket a madármozgásból, a felhők irányából, illatokból. Itt nincsenek játszmák, nincs csalás, sem trükk, a földdel való munka őszinte és szikár, semmilyen cicomát nem tűr hosszú ideig.

Sokan nem értik ezt a fajta kapcsolódást, és ez így van rendjén, hiszen különbözőek vagyunk. Én jól emlékszem arra, amikor hallani sem akartam a kertről, és úgy gondoltam, minden megfelel számomra, amit megvásárlok. Akkor az volt az igazságom, akkor arra volt szükségem. A madárzsivaj, a tücskök zenéje, a békák szerelmes éneke, a méhek duruzsolása lett most az én csöndem. Ahogy látom cseperedni az ezüst levelű fámat a kert közepén, valamiféle megbékélés ér utol. Béke azokkal a dolgokkal, amelyek ellen nem tehetek. A földibékák, gyíkok, bodobácsok, katicák vicces, ügyes műveletei naponta ámulatba ejtenek. S mondom és írom, fényképezem, de azt hiszem, mégsem adhatom át jól, mert csak érezni lehet. A teremtés csodája a mozdulat is, amivel az apró magokat a földbe szórom, és abból a következő karácsonykor majd az asztalra teszek valamilyen finomságot. Minden reggel kíváncsian ébredek, minden este hálával alszom el – azt hiszem, most ezt kell jól begyakorolnom.

Képek a szerző kertjéből a lapozható galériában!