A révész

I.

Két part között hívott életre világokat.
Keze ügyében hajók, kompok, óriáslapát.
Evezőivel úgy emelt át a híd alatt,
mint halott menyasszonyt 
vagy kövér halat szokás.
Jeget hizlalt, én sóval fizettem érte.
Szabad halász, méheim hajnalban
kezdenek zsongani.
Nem pihen bennem, folyton úton van,
iszapot merít végeláthatatlan,
és a hínárba költözik.
Furcsa szerzet,
nézem a túlpartról,
lassan kopoltyút növeszt,
szemében ábrándos halak
úsznak az árammal szemben,
gyengülő szívük
tátogó hajnalok sora.

Élet és halál között vitt engem át.
Alig ocsúdtam a túlparton,
nem világos, ez melyik véglet.
Szűk hajója a folyó közepén nézte,
melyik vég lett, van-e olyan,
amelyben boldogok a halak és a halászok is.

II.

Révlejáró, révvágás és révásás.
Ez mind az ő dolga volt.
Halhatatlanságot kerestem,
ez tetszett neki.
Papiruszcsónakban értünk a kapuhoz,
én a földre léptem, ő magát visszalökte, 
a sodrásra bízva lenge lelkeink.
Az álmok és az emlékek bolygóján
vájt magának medret,
a forrás, mely a földből fakadt,
álnokul hitette el vele, 
nincs maradása.

Nyelvem alá érmét helyezett,
elégette volna testemet.
Azt hitte, halott vagyok.
Azt hitte, az ő dolga megváltani.

Valaha halandó volt ő is,
de sajnálta a pénzt az útra.
Hitte, a dolgok járnak, 
nincs kinek fizetnie.
Azóta bolyong,
eltelt vagy száz év,
kóbor lelke lapáttal, folyóval vált eggyé,
bár ember volt valaha.

Hálót szőtt, én a társa voltam.
Hajnalban jártunk ki 
a partra meríteni.
Néztük a hullámokat,
miféle tengelyt álmodott belénk az ég,
néztük a gyerekeket,
kacagásuk beragyogta a napot.

De a partokon valami történt.
Megfulladtak a gyerekek.
Hiába rohantunk fejvesztve,
megmenteni nem volt már kit,
elnyelte őket a víz.

Hát így történt.
Én maradtam átkelő,
ő azt ígérte, majd átemeli
a püffedt testeket.
Visszanézve arról a másik partról 
annyit biztosan tudtam,
végtelen lelke sós tengerbe ömlik,
fizetségem illatos szél a víz körül.
Van, ki életre próbál álmodni,
de rendre elszenderül.
A megbocsátás iszapját
ki hordja el?

III. 

Merítsd lapátod, révész,
járd útjaid, tudd, sosem hiába.
Akit átviszel, zúgó méheivel
új helyet teremt a kaptárban.
Odaföntről csak szál 
minden folyó, folyam.
Égi szőttesben minta lesz,
közös utunk, a holdtalan.

Napsötét árnyéka a partnak
szememben visszatükrözi
az elvesztett fényedet.
Iszapot szárítok, 
agyagból formázok aprószenteket.
Áldásként a folyó majd belénk költözik,
és így hív életre új életet.

Állj meg, folyó, engedd megpihenni végre
nyughatatlan szívét e pornak itt.
Legyen belőle öröm, kacagó hullámként
mossa két világ partjait.