Az új lakó

Az új lakó érkezését sok izgalom előzte meg. Régen nem történt semmi, ami a szomszédság életébe változást hozott volna, hát érthető, ha a hírre felbolydult egy kissé a meder, melyben a mindennapok folydogálnak komótosan, néha már-már unalmasan. A városkát alig tízezren lakják. Több ez annál, hogysem mindenki mindenkit személyesen ismerjen, ám közvetve, a kapcsolatok révén azért mégiscsak kialakult a családias légkör.

A híreket ezúttal is, mint mindig, Annamari hozta. A legfiatalabb lévén, ő jár fel leggyakrabban, csaknem naponta a városközpontba. Ő a közösség mindenese, postása. Hozza-viszi az üzeneteket, meghallgatja a pletykákat, alaposan szemügyre vesz mindent és mindenkit. Hosszú, ütemes léptekkel jár, karjait lóbálva maga mellett. Évek óta ugyanazon az útvonalon halad. Először a kis kőtemplom előtt megy végig, balról megkerüli az iskolát – a nyitott ablakok alatt különösen hegyezi a fülét a bentről kihallatszó hangok irányába – majd a térre jut. Az óramutató járásának megfelelően járja sorra előbb a patikát, aztán a trafikot, a hentest, a postát s végül a pékséget. Illedelmesen köszön nemcsak a régi ismerősöknek, de az ismeretleneknek is. A tér délkeleti sarkán kanyarodik vissza a kertváros felé, útba ejtve a sportpályát, ahol annyit edzett annak idején. Igaz, nem önszántából, mert az apja kényszerítette a napi testmozgásra, abban a reményben, hogy a nyomdokaiba lépve híres atléta lehet a lányából is. Annamari nem lett híres atléta, de formás hátsójára még ma, harmincnyolc évesen is büszke.

Sétájából visszaérve elsőként Terka nénihez dugta be a fejét. Nem csupán azért, mert az öregasszony lakik legszélen, hanem mert mindig valami édességgel várja. Annamari az utóbbi időben egyre kevésbé tud ellenállni a nyalánkságoknak, mégsem hízik egy dekát sem. „Hagyjad, szívem, majd jön a fiam, és rendbe teszi a kiskertet”, mondta Terka néni, amikor látta, hogy Annamari a keskeny járdára hullott gesztenyéket és az eső után előbújó meztelen csigákat rugdossa félre. Annamari jövetelére többnyire Terka néni férje, Tóni bácsi is előcsoszog. Ma bizonyára ő is kíváncsi volt, mit érdemes az új lakóról tudni, kíváncsiságának pedig azzal adott nyomatékot, hogy tiszta inget vett fel, és megborotválkozott. Annamarit hallgatva az idős házaspár hitetlenkedve csóválta a fejét.

Kisvártatva bekopogott Elek, Terka néniék hátsó szomszédja. Az ő kertjében nyílnak a környék legillatosabb virágai. Büszke is rá, s mindig visz belőle a hölgyeknek. A legszebbeket Annamarinak tartogatja, titokban reménykedve, hogy egyszer sikerül meghódítania. Ám a nő megszokta az egyedüllétet, és ezen nem kíván változtatni a kissé száraz humorú tanárember kedvéért, kedveskedhet az bár lila orgonával, balzsamos illatú jázminnal, színpompás tulipáncsokorral. Az Elektől kapott virágokat Terka néni vázába tette, a férfit süteménnyel és kávéval kínálta. Annamari durcásan vette tudomásul, hogy Elek az új lakó érkezésének hírére ösztönösen a hajához kapott, és a dúsabb hatás kedvéért áttúrta öt ujjával. Habár esze ágában sincs átköltözni a férfihoz, a felismerés, hogy valaki más ezt esetleg megteheti, bosszantotta. Hamarosan távozott is, szabadkozva, hogy még Adéllal kell szót váltania.

Adél gyógyszerészként kezdte a szomszéd városban, de aztán elvégezte az orvosi egyetemet is, és nemcsak orvossággal és gyógyászati tanácsokkal, de jó szóval is ellátott mindenkit, aki hozzá fordult. Alkoholista férje sokszor megverte, és az asszonyt is kis híján az alkoholizmusba kergette, ám az új patikusfiú, aki a fiatal Robert Redfordra emlékeztetett, kimentette a házasság fojtogató kötelékéből. Használtan vett, de kitartó szorgalommal felújított tűzpiros sportkocsijával a szó szoros értelmében elrabolta Adélt a nyílt utcáról. Ez már sok évvel ezelőtt történt. Azóta együtt vannak, bár igen szűkös helyen kell meghúzódniuk, de legalább nem verekszenek. Adél nem szokott kimozdulni otthonról, legfeljebb az ablakon át bámul a kertre, az égre és a szomszédaira. Annamari, mióta súlyosan megbetegedett, gyűlöli a kórházakat és az orvosokat, kizárólag Adéllal hajlandó szóba állni. Előfordul, hogy órákat tölt a doktornő ablaka alatt, úgy tárgyalják meg az élet és – kissé kedvetlenül – a halál dolgait. Az új lakó pár nap múlva esedékes érkezését Adél száját biggyesztve nyugtázta, és idegesen gyűrögette selyemköntösének mandzsettáját. Az idő múlásával egyre féltékenyebben őrizte a patikusfiút.

Adéléktól délre van Istók tata otthona. Az öreg igazi csodabogár. Állítja, hogy fiatal korában látta Ferenc Józsefet, a világháború után pár évvel pedig Horthy kormányzó személyesen tüntette ki, és avatta vitézzé hősies helytállásáért. Vitéz Nagykőhegyi Bános István lett akkor a neve, így szerepel ma is a névtábláján. Jóllehet Istók tata inkább emlékeztet öreg manóra, mint vitézre. A háta hajlott, a szemöldöke bozontos, füleiből szőrpamacsok nőnek ki. Igen nagyot hall, bár ezért nem kizárólag a szőrpamacsok okolhatók. Büszkén szokta mesélni – miközben tejet rak ki a kertjében sündörgő kóbor macskáknak – hogy régebben vadászkutyákat tartott. „Még csak huszonkét éves”, mondta maga elé hümmögve, amikor Annamari neki is elújságolta az új lakóról hallott híreket. „Hja, ha én még egyszer huszonkét éves lehetnék, istenkém!”, és megigazította mellkasán a vitézi rangjelzését.

Ahogy az már lenni szokott, megindultak a találgatások is. Vajon kivel érkezik az új lakó, mi a foglalkozása, tart-e háziállatot, nincs-e nála túl gyakran zajos összejövetel, dohányzik-e, és ha igen, nem átallja-e a csikket eldobni. Annamari képtelen volt minden kérdésre megfelelni, mert az új lakó olyannyira új volt, hogy csak azt tudták biztosan: a fiatal nő többször kirándult a környéken, megtetszett neki a városka, vissza-visszajárt már egy ideje.

A nagy napra mindnyájan a maguk módján készültek. Terka néni az egyik jól bevált süteményreceptjéből dolgozott, és nagy halom dióskiflit készített. Elek rendbe tette a haját, s a még nyíló őszirózsák és krizantémok ágyásait is napokig csinosítgatta. Ugratta is Tóni bácsi, hogy vigyázzon, mert megint a szíve lesz a veszte, de Elek csak legyintett. Nem kívánta a múltat boncolgatni. Istók tata mellén újabb kitüntetések jelentek meg, Adél pirosra lakkozta hosszú körmeit, Annamari pedig sportos alakját kihangsúlyozó, szűk nadrágot húzott. Reggeltől ment a pusmogás, vajon mikor és milyen járművel érkezik az új lakó.

Délelőtt tizenegy felé járt az idő, amikor egy sötét autó felbukkant a keleti oldalon. Adél az ablakban könyökölt, a többiek felsorakoztak köré, és lelkes integetéssel fogadták a járművet. Terka néni tartotta a süteményes tálcát, Elek egy csokor virágot is lengetett, Istók tata pedig hatalmas távcsővel kémlelte a közeledőket.

Az autó megállt. A vezető és a mellette ülő férfi kiszálltak, hátra mentek a csomagtartóhoz, és kihúztak belőle egy alig másfél méteres, már leszögezett koporsót. A hátsó ülésről nagyon lassan, mintha álmában mozogna, előkászálódott egy sötétruhás, sötét tekintetű férfi. Napszemüveges, kalapos nőt támogatott. A nőt az ájulás környékezte, és kis híján rácsapta az autó ajtaját a mögötte kiszállni iparkodó pap lábára.

A pap nagyon rövid beszédet mondott, a koporsót hamar a földbe engedték, egyetlen csokrot helyeztek el a szaporán felhalmozott földkupac tetején, majd mind az öten visszaültek az autóba, és elhajtottak. Az ünnepi díszbe öltözött lakókat egyikük sem méltatta futó pillantásra sem.

Terka néni szólalt meg először: „Vonat. Azok szoktak így kinézni.” Annamari tudálékosan megjegyezte: „Biztos bömbölt a zene a fülhallgatójából.” Adél csak csücsörített, aztán megkönnyebbülve, hogy a jövevény talán mégsem lesz a vetélytársa, megszólalt: „Ó, igen, egész jól járnak, akikkel csak infarktus, rák vagy autóbaleset végez, nem igaz?” A mondat utolsó részénél hátrasandított a patikusfiúra. Istók tata, miközben fülének szőrpamacsait pödörgette, hogy jobban hallja a beszélgetést, távcsövének segítségével leolvasta az új lakó névtábláját. „Kormos Rozália. Élt huszonkét…” „Csak Rozi”, szólalt meg ekkor az új lakó a hátuk mögött. „Többet is mesélek majd, de ma még nagyon fáradt vagyok, bocsássanak meg.”