„Egy inkubusz mesterséges intelligenciája”

MI Inkubusz   
(AI Incubus)

Lehetséges-e, hogy a miénk is egy inkubusz
mesterséges intelligenciája, aki a szerves kémiai
szintézis szerint új mozdulatok
kidolgozásával szórakozik?
Mi tanulunk abból, amit cselekszünk,
mi tanulunk a külvilág hatásából,
mi tanulunk azoktól, akik tanítanak,
mi gyertyák vagyunk, és a lángunk
megvilágítja a szobát, ahol az inkubusz
az energiáról elmélkedik, annak
tárolási és hatékonysági kérdéseiről.
 
Lehetséges-e, hogy az inkubusz más dolgokkal,
egyéb fogalmakkal is foglalkozik,
a tömegvonzással és a tömegveszteséggel, például,
és megkülönböztethetetlen a szegénységtől,
az éhezéstől vagy a brutalitástól,
és az utóbbi kettő egymástól?
Ott, ahol a civilizáció még kezdeti,
vagy meg sem valósult, sohasem érte el
a harag és a bosszú fokát?
Mi lenne, ha az inkubusz
zsákban kapálózva ébredne fel,
feledve a nemlétet,
a tollak, a szárnyak és a menekülés tudata nélkül?

Lehetséges-e, hogy mi is ugyanolyan mesterségesek
vagyunk, mint ahogyan a testünk viszonyul a tapintáshoz,
és hogy ez nem is a kérdés, hanem a válasz?
 

először azt mondom, „szeretlek” 
(first i say “i love you”)

szeretni téged nem elég
az érzés kölcsönös

biztos vagyok benne

én öreg vagyok
te fiatal
más életet élünk
más szavakat használunk
más kardokkal viaskodunk
nem meglepő
nem is szégyen
a szimpátia hiánya
viszont
halálom

amikor megközelítesz
szólok hogy lassan
és te szólsz hogy én nem vagyok
én szólok hogy bocs
te szólsz hogy te nem
én szólok vigyázz
te szólsz igen
így megy ez tovább

mondják hogy beteges
mondom én próbáljunk
nem egy szobába
sokáig bezárva
ahol végzetes ballépések
történnek

a vég már túl közel
told vissza
vissza a falig
újra és újra

leánygyermekem