Ablakunk alatt az Isten hallgatózik

Megfigyelés

Szavakkal teremtünk,
vagy szavaink teremtenek minket?
Kimondjuk, amit nem merünk?

Kimondjuk, amit nem merünk,
szavaikkal teremtenek minket,
szavainkkal teremtjük őket a semmiből.

Beszélgetünk önmagunkkal,
más nem hallja meg, de ablakunk
alatt az Isten hallgatózik.

Szavainkkal teremtjük a semmiből.

Valaki más sikít helyettem

Hideg a csempe, mezítelenül lépek át rögzített cérnaszáladon. 
Meghajlok tükörképem előtt, átkozom ajtóid, nem tudok
belépni rajtuk. Elhagytak kilincseim, akiket esténként
zárjaidhoz szelídítettem. Fényt látok, majd tarkómon
zsibbadást, a hideget már nem talpam alatt érzem. 
Szobádban ébredek. Bútoraid szétverve egymáson,
a kupac alatt folyó csörgedez, halakat látok,
helyettük bugyborékolok, pikkelyeim szőrösek,
gyanta éget, fenyők illatát szívom magamba,
majd tépés, valaki más sikít helyettem.
Simabőrű lettem. Befóliázol, melegen tartasz,
kedves vagy és fűszereid masszírozzák a testem,
gőzölgő mennyországba vittél, 
gyöngyöző homlokom letörölted.
Altatót énekelsz, mély és dörmögős a hangod,
de valami felébreszt, a késeket élezed,
mindig büszke voltál, merész, neked olyan,
hogy félút, nincsen. Hát elindultunk, de
nem bírtam már tovább, torkomban 
összegyűlt egy kiáltásravaló, muszáj volt szólnom,
hogy élek, hogy tudom, a cérnaszál csapda volt,
és ezért nem vágta szét a lelkem, és hogy nem 
a te istened előtt hajoltam meg az előbb, 
hanem a magaméban hittem, és hiszek most is, 
kilincseim hiába hagytak el, ajtód sincs már, 
nézd, eljött értem, hideg a csempe, elejtettél, 
most újra érzem, zsebeidet kiürítem, 
ami az enyém volt, újra az enyém lesz.