Nősorsok a múltban és a ma

Ha kulcsszavakat kellene keresni Mezey Katalin novelláskötetéhez, akkor az egyik feltétlenül a kiszolgáltatottság lenne, hiszen szinte valamennyi írásában jelen van az az emberi dráma, ami a függőséget állítja középpontba – képviselje ezt a hatalom, a munkahelyi főnök, a rigolyás szomszéd, a járvány, vagy legyen szó csak szimpla családon belüli alárendeltségről. Az említett negatív érzelem mellett azonban markánsan megjelenik a szeretet biztonságérzetet, kapaszkodót, reményt nyújtó pólusa. Mindemellett átszövik a cselekményt az emlékezés, a múltba tekintés motívumai is.

Ezek tehát azok az alapok, amelyekre Mezey Katalin történetei épülnek.

A kötet két részből áll. Az első sajátosságát az adja, hogy az itt közölt novellák még a rendszerváltás előtti időkben születtek, ám a kiadásuk elmaradt. Ehhez a már bő három évtizede meglévő anyaghoz csatolta a szerző az 2014–2019 között született friss írásait. Látszólag merész vállalkozásnak tűnik, de a könyvet végigolvasva kiderül, hogy látványos eltérés korántsem érzékelhető a két szakasz munkái között, tartalmuk, utalásaik jól kiegészítik egymást. A régi időkre visszatekintés éppúgy jelen van mindkét fejezetben, mint az aktuális problémák. A különbség inkább csak az időben egymástól távol eső két jelenkor sajátos viszonyai között mérhető le. Más ritmusú az élet, más kihívásokkal szembesül az ember. De a stílusból, az ábrázolásmódból, az érzékeny megközelítésből ugyanaz az alkotói gondolkodásmód bontakozik ki, és megmarad a személyesség, amit a második részben kiegészít a saját élettörténetek beleszövése is az anyagba.

A kötet nyitódarabja, a Bonyolult történet – amely egyben az első rész címadója is –, időben bármikor játszódhatna. Kortalan történet. Egy vidéki színház belső titkaiba enged bepillantást. Egy olyan világba, ahol – mint az egyik férfi szereplő, a parkolópályára helyezett kezdő színész, Laci megfogalmazza –, a „botrány házhoz jön”. Szó van itt karrierépítésről, hatalmi arroganciáról, pozícióval való visszaélésről, önös érdekről, megcsalásról és csalódásról. Egyszóval meglehetősen kusza viszonyokkal találkozunk, miközben egy fiatal színészpár hányattatásai révén beleláthatunk a ’70-es évek környezeti és társadalmi hátterével megrajzolt mindennapokba, de ami történik, az valójában bárhol és bármikor megtörténhetne, hiszen a novella végkicsengése is ez: a színházhoz új naiva érkezik, benne a főrendező új áldozatra lel, a ringlispíl pedig tovább forog.

Az első három írás női karaktereket és női életutakat mutat be a legkülönbözőbb társadalmi pozícióban élő személyek sorsán keresztül. Közös bennük, hogy mindannyian döntéskényszerbe kerülnek.

A már említett nyitó novella női főszereplőjének jövőjét például férfiak igazgatják – természetesen erős hátsó szándéktól vezérelve. A színésznő azonban végül határozottabb karakternek bizonyul, és arra a hajóra száll fel, amelyiknek kormányosa – egy művészeti lap főszerkesztője – a karrierjét a hőn óhajtott fővárosi színház irányába mozdítja.

Az Álom az ifjúságról Ilonáját a lezáratlan múlt foglalkoztatja. Sok év után úgy határoz, hogy fölkeresi egykori gimnáziumi szerelmét. A találkozás végül elmarad, csak egy – a valamikori szerelméhez kísértetiesen hasonlító – kamaszt talál a régi házban, s kiderül az is, hogy a fiú szülei elváltak, az édesapa már másik városban él. A történet itt véget ér, de kérdés nyitva marad: valóban sikerült-e búcsút inteni a múltnak, vagy mégis nyílt egy új kapu visszafelé.

A további darabokban is visszatükröződik a kiszolgáltatottság. A Lopás című elbeszélés központi alakja egy gyermekkori eset nyomán kialakult pszichés alapú kényszerűség áldozata, a Véres szúnyogirtás szereplője pedig súlyos álmatlansággal küzd. Mindkét állapot belső feszültséget, nyugtalanságot okoz. A szereplők viszont magukra hagyatva kényszerülnek szembenézni néhol groteszkbe hajló problémáikkal. Ezekre az írásokra kicsit a kilátástalanság érzete is rányomja a bélyegét.

Az első rész záró darabja a II. világháború poklába viszi az olvasót. Szovjet katonák keresnek a bunkerben rettegve meghúzódó lakók között németül tudó személyt, akinek az lenne a dolga, hogy az ellenséget megadásra szólítsa fel. Kényszerűségből egy öreg tanár vállalja a parlamenter szerepét, de a feladatot már nem tudja végrehajtani.

Ez a történet azért is tekinthető egyfajta átvezetésnek a két szakasz között, mert a második rész darabjaihoz hasonlóan ebben is nyilvánvalóvá teszi a szerző a családi vonatkozást. Az öreg tanárt ugyanis Somogyinak hívják – ahogyan Mezey Katalin édesanyját is.

A második rész szintén háborúhoz kötődő művel indul (A kecskék). A hadifogságból hazatérő katona gondolatait közvetíti, akit mardos a kétség, hiszen semmit nem tud a családjáról – feleségéről, gyermekeiről. Nyugtalanul, szorító aggodalomtól terhelten utazik keresztül a rommá lőtt városon. A félelmét az a pillanat oldja fel, amikor megpillantja a legelésző kecskét, mert ez teszi számára nyilvánvalóvá, hogy szerettei életben vannak.

Több mű is megélt esetekre épül. A Régi napok rendje című írás a családi élet meghitt pillanatait idézi meg. Visszapillantás ez az ’50-es évek rendközpontú szemléletet tükröző világára, ahol a tisztesség, a pontosság, a fegyelem, a szabálytudat mellett – minden tiltás ellenére – jelen volt a keresztény értékrend is, amit persze rejtegetni kellett. Ez utóbbit helyezi középpontba az Egy szép család a mi időnkben című novella is. A történet iskoláskori emléket elevenít fel, amelyben a rettegett matektanárról sok év után derül ki, hogy a vasárnapi miséken való megjelenését nem a hitbeli meggyőződés indokolta, hanem az a szomorú tény, hogy a rendszer besúgójává alázta magát.

Családi vonatkozású az első világháború utáni spanyolnátha-járvány borzalmait bemutató elbeszélés is (Száz éve, szeptember közepén). A mű középpontjában egy kényszerből ápolónővé átképzett takarítónő áll, aki a súlyosan beteg katonák között maga is elkapja a vírust. Öt gyermeket nevel. Még elbúcsúzni sem tud tőlük. Csak a kórházi adatfelvétel pillanatában tudjuk meg, hogy az írónő nagymamájának a történetét olvassuk. („Özvegy Mezey Antalné, született Juhos Mária.”)

Az érzéketlenség és lélektiprás tipikus példáját vetette papírra a szerző A kertészsegéd című novellában, ahol egy nyugdíjas pedagógus a történetet elmesélő fiatal kollégát azzal hozza kínos helyzetbe, hogy szüleire tesz bántó megjegyzést. Hangot ad azon véleményének, miszerint lealacsonyítónak tekinti, hogy édesanyja (az egykori kitűnő tanuló) egy kertészsegédhez ment férjhez.

Szomorú hangulatú, múltba révedő írásokkal zárul a kötet, de mégsem pesszimizmust és jövőtlenséget sugároz, hiszen a záró történet utolsó mondatában az élet, az élni akarás kap hangsúlyt, amikor a szereplő a száraz talajt látva megállapítja, hogy a nemrég ültetett körtefát bizony locsolni kell.

„A múlt, az elmúlás, a nosztalgikus emlékidézés, a tragikum súlyos elemei Mezey Katalin prózai munkáinak” – írja az alkotó életművét kiválóan ismerő Bakonyi István. A megállapítást még annyival egészíteném ki, hogy a morális megközelítés is fontos hangsúlyt kap ezekben a történetekben.

Mezey Katalin novelláskötete kitűnően alátámasztja azt, hogy az ember – bár az elmúlt 30–40 év alatt szinte minden kicserélődött körülötte – az alapvető dolgokban semmit sem változott. A gyarlóság, a karriervágy, az irigység, a féltékenység, a hatalmi vágy, a hatalommal való visszaélés ma is ugyanúgy része az életünknek, mint a történelem során bármikor.

Mezey Katalin: Régi napok rendje. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2019