A magyar Kasszandrák

A történész visszafelé tekintő próféta.

(A. W. Schlegel)

Kasszandra, azaz pusztába kiáltott szó, tömörebben. K. gyönyörű, számító trójai királylány volt, akibe belehabarodott Apollón, a költészet, jóslás, művészetek stb. istene, és szerelméért esdekelt.

A lány belement, ha megkapja a tévedhetetlen jóslás képességét.

Megkapta.

Ámde azonnal felmondta a paktumot, nem lesz Apollón szeretője. Az istenség dühbe gurult, és megátkozta Kasszandrát. Lássa csak előre a sorsot, de soha senki ne higgyen neki! S lőn.

Mielőtt e tanítóbácsiskodó előfutamot befejeznénk, csak egy kérdés: A tökéletes jövőbelátással frissen megáldott Kasszandra miért nem látta, mit lép a tomboló Apolló?

Az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni.

(S. Kierkegaard)

A mi Kasszandráink mind férfiak voltak. Wesselényi Miklós gyötrődése a pánszláv veszedelemről, Erdély elvesztéséről, a magyarok magányosságáról. Kossuth 1867-es, Deák Ferencnek írt híres Cassandra-levele. A sokat sejtető szavakat idézzük, melyek – utólag! – Trianonra is vonatkoztathatók.

„Mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik – égve magunk is?” Deákot kétségek mardossák, „Van-e, ki óhajtja Ausztria fölbomlását, nem tudom, de ha vannak ilyenek, azok bizonyosan nem a mi érdekünkben akarják.

(...) Félek, nagyon félek, hogy e fölbomlás által nem mi nyernénk, sorsunk jobbra nem változnék.”

Kényszerpálya? Kényszerpálya.

Vagy Teleki László levele Kossuthoz 1849. május 14-én, a győzelmi örömmámor közepette, mikor Európa a vitéz magyarok tetteitől visszhangzott.

„Egy van, mi különösen lelkemen fekszik, mert Magyarhon jövője, véleményem szerint attól függ. Különféle nemzetiségek iránt a jogkiosztásban legyünk mentől bőkezűbbek. Nem csak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is.” Reménytelenség, hűvös tárgyilagosság, vakhit a szabadság, a jog csodatévő erejében vagy vakmerő huszárvirtus, menekülés előre? Talán mind a négy.

Pedig a válaszra korán ráébredt egy 48-as magyar emigráns, a Bukarestben élő Veress Sándor. Rá később bővebben kitérünk.

Jancsó Benedek történész már az 1890-es években felhívta a figyelmet a román politika igazi céljaira, két- és többarcúságára, a tervszerű magyarellenességre – alapos, személyes tapasztalatokra és bizonyítékokra támaszkodó munkáiban. Kevesen figyeltek rá, azok is elfelejtették, aranyfüstben tündökölt a magyar millenniumi eufória (1896), eb ura fakó, sej-haj, sose halunk meg, Beksics Gusztáv és Rákosi Jenő 30 millió magyarja és a parlamenti obstrukció. És jött Ady Endre és jöttek Jászi Oszkárral a polgári radikálisok – akik a magyar történelemben semmi jót, semmi pozitívumot nem találtak. De hirdették a pozitivizmust, spenceri módra, a mindenható progressziót, européerséget – mint kizárólagos gyógymódot. Később a világmegváltó pacifizmust is – igaz, közben a pozitivizmus és a pikáns szociáldarwinizmus jegyében egy ideig a világháború pozitívumait ecsetelgették. Egyik elmélet a másik után, egyik doktriner a másik után. Prokrusztész-ágyak – Prokrusztész-agyak. Jászi holtbiztos abban, hogy a nemzetiségek nem akarnak elszakadni, ezzel csak a korhadt, feudális és grófi Magyarország, Tisza István és cinkosai riogatnak, és a sivár magyar ugar beveszi. Ady is jósolt, fáradhatatlanul, a „fáradt, bús magyar” pózába merevedve, s így megismertette velünk a fekete mind az ötven árnyalatát. Amik – mellesleg nem úgy és azért következtek be, ahogy Góg és Magóg fia gondolta.

Az 1880-as években (!) a szinte még suhanc parlamenti képviselő Tisza István figyelmeztet, hogy elképzelhetetlenül veszélyes idők jönnek, a nemzetek élet-halál harca, fel kell készülni, hogy ne üres kézzel várjuk az katasztrófát. Kevesen érzik és értik annyira a pánszláv fenyegetést, a nagyromán és nagyszerb törekvéseket, mint ő. Alkotmánytisztelő és liberális a szó klasszikus értelmében – másrészt fatalista, hithű kálvinista, aki hiszi az eleve elrendeltetést (predesztináció) – bár nem annyira hatásos, lendületes szónok, mint Kossuth volt, vagy amilyen Apponyi Albert, vagy éppen Bokányi Dezső lett.

Veress Sándor (1828, Sarkad – 1884, Bukarest) neve ismerős lehet az erdélyi olvasó előtt. Néhai jó Beke György tollából 1976-ban a bukaresti Politikai Kiadó megjelentette a Veress Sándor tolla és körzője című kötetkét. A szerző akkor elmondható célzásaiból, félmondataiból sejtettük, hogy Veress Sándor annál is több, mint ami könyvből kitetszik. Beke gúzsba kötve táncolt, hátrakötött kézzel bokszolhatott csak, tudjuk... Magyarán, könyvét kénytelen volt kiherélve útjára bocsátani. Sebaj, a kevés is több, mint a semmi, gondoltuk akkoriban. Veress Sándor ugyanis nem csak egyszerűen megélhetési emigráns, de kénytelenségből szabómester, gazdálkodó, hadiszállító (a krími háborúban, 1853–1856) földmérő mérnök, vasúttervező és építő, szerkesztő és író – hanem jó szemű megfigyelő, elsőrendű gondolkodó / következtető és rendületlen Kossuth hívő magyar hazafi. Méltatlanul elfeledett kiváló könyve, A magyar emigrátio a keleten (1878) hihetetlenül lényeglátó, mind történelmi, mind néprajzi, politikai és pszichológiai vonatkozásokban. Élve a kényszerű alkalommal, alaposan megismeri a román múltat, jelent és az ebből vázolható jövőt. (Veress Sándorról tudni kell, hogy mint debreceni diák, alig 19 évesen állt be a honvédseregbe, végigharcolja az 1848/49-es erdélyi hadjáratot, s így lesz közeli ismerőse Bemnek, Petőfinek és Teleki Sándornak. Később (1859) Kossuth hívására jelentkezik az olaszországi Magyar Légióba, századossá léptetik elő, itt kerül még közelebbi kapcsolatba az emigráció vezérkarával. Kossuth tanácsára még ez évben Bukarestbe telepedik, hogy közel legyen a Hazához, ha majd szükség lesz rá.

Ma elmondható, hogy senki ilyen korán és ennyire világosan, egyértelműen nem vetítette előre Trianont, mint ő.

A Románia története című, máig kéziratban maradt művében írja, „Nincs tárgy a földkerekségen, mely nemzeti fennállhatásunk érdekében nagyobb figyelmet érdemelne ennél, s valahányszor erről gondolkodom (ti. a dáko-román és pánszláv tervekről és azok terjesztéséről, szításáról – Sz. I.), elszomorodva, félelemmel tekintek nemzetünk jövőjére.” Valamikor élete vége felé joggal és némi keserűséggel jelenti ki, hogy immár jobban ismeri Romániát, mint saját hazáját. Ravatalánál I. Károly román király egyik belső embere, Emanoil Lahovari mondja az özvegyének: „Asszonyom, én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor, soha nem láttam, soha nem ismertem.”

A román király 1881-ben az akkori legmagasabb kitüntetést, a Coroana Romanieit adományozza neki, egyedülálló vasútépítő és földmérő munkásságáért.

Úgy tűnik, Bukarestben egy tényleg tisztességes, feddhetetlen ember fehér hollónak számított... Felajánlották neki a miniszterséget, ha felveszi a román állampolgárságot. Veress illedelmesen kitér, mondván, neki egy életet és egy hazát adott az isten, köszöni szépen, ennyi neki éppen elég. Fia, Veress Endre kiváló magyar történész lesz, a XX. század legnagyobb magyar forrásközlője, unokája, ugyancsak Veress Sándor – zeneszerző, zongoraművész, sokak szerint a magyar komolyzene legnagyobb ígérete, Bartók és Kodály után.)

Lássuk Veress Sándor sorait, kritikus gondolatait a magyar–román viszonyról, a két nép immár egymást keresztező útjáról. (Az alcímek, kiemelések e cikk írójától származnak. Az idézetek V. S. említett két munkájából valók.)

Kölcsönhatások – a történelem megtapasztalásától a néplélek, politika felé és vissza

„Benn a bojárok tán még nagyobb sanyargatói voltak a népnek, mint a külellenség – s e zsarnokok ellen ismét csak a türelem volt a parasztnak egyedüli fegyvere, türelem színleg – s gyűlölet a szívben.”

A bajok Isten csapásai, a sors akarata, mely ellen nincs mit tenni. Amire ortodox pópáik mindig rábólintanak, sőt, engedelmességre, belenyugvásra intik őket – főleg, ha az úr, a hatalom román.

„Itt magyar, lengyel, török, tatár hatalmaskodott mindég – s az erős, veszedelmes szomszédok ellen nem maradt az oláhnak (románnak) egyebe a megadásnál. Így fejlődött ki azon politika, hogy mindég az erősnek kell hódolni s a vesztes féltől – habár az szövetséges volt is, azonnal a győzőhöz pártolni, mit az oláh azon közmondással fejez ki, a meghajtott fejet nem vágja le a kard.” Másutt, „Politikájuk megalakulásuktól kezdve egész a krími háborúig végtelen sora a színváltozásoknak, tele rút hitszegő elpártolással, szótörés – s esküszegéssel, két felé kacérkodás és álnok porba borulás a hatalmasok előtt. (...) De mivel az élet-halál harcokat vívó hatalmas szomszédok közül egyik sem fektette ide ereje súlypontját, egyik sem foglalta el, mint saját tartományát, hanem megelégedett vele, ha az oláh nem volt nyílt ellenség – az egymást pusztító nagyok közt tűretve megmaradt s megszaporodott, benne azonban az őtet sanyargatók ellen gyűlölet – s erő hiányában a passzív ellenállás fejlődött ki.”

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség? – találkozások 48-as román emigránsokkal, 1850-es évek eleje

Még nem létezik Románia, csak a határtalan képzeletben. Moldva és Havasalföld két különálló állam, különleges státuszban.

Hivatalosan, de jure török vazallus mindkettő, de facto orosz ellenőrzés alatt állnak. Sőt, a krími háború idején az osztrák császári hadsereg vonul be a dunai fejedelemségekbe, hogy megelőzze az oroszok átvonulását a Balkánra. Abszurd helyzet, alig 4-5 évvel azelőtt I. Miklós cár és hadserege mentette meg Ferenc József trónját s akadályozta meg a magyar szabadságharc győzelmét. Ez a híres „Habsburg-hála”? Az oroszok, a balkáni szláv népek és a nagyszláv politikai és kulturális elit ezt sosem bocsátja meg Ausztriának. I. Miklós szívesen odacsapna Bécsnek, de nem teheti, mert egy erős brit–francia–török–piemonti hadsereggel áll szemben s mert akkor a magyarok és lengyelek fellázadnának – az pedig Franciaországnak és főleg Angliának nem érdeke, hogy a Habsburg Birodalom, mint ütközőállam Oroszország felé, szétessen. Ezután, főleg az 1870-es évektől kezdődnek a mesésnél mesésebb orosz és egyéb térképrajzolgatások a dunai birodalom elpusztításáról és felosztásáról. S most gondolunk Kossuth, Deák, Teleki László föntebb ismertetett prognózisaira, ezért vázoljuk ez egyszer a nagypolitika bűvészmutatványait, az idegen hatalmak és érdekek lélegeztetőgépén tengődő magyar emigráció vergődéseit. Pánszlávizmus. Veress Sándor „nemzetevő telhetetlennek” nevezi a moszkovita birodalmat, ők magukat „harmadik Rómának”, amely tökéletesen megvalósítja a Nyugat megváltását (úgy, hogy először megszállja!), az összes szláv nép felszabadítását – nyilván, a pravoszláv (ortodox) hit áldásával, oroszul. Magyarország, a magyar nép egy idegen, „barbár, ázsiai” tényező a balkáni szlávok és a többi szláv között, ezért meg kell szűnnie. Dosztojevszkij mondja, „a tiszta, keresztényi orosz lélek hivatása Európa megváltása”.

Érdekes, hogy akik nem képesek saját magukat sem felszabadítani, azok mindig másokat szeretnének megváltani. Az 1849-es magyar menekültek remény és kétségbeesés között őrlődnek.

A francia és brit kormány ígérget, kecsegtet – de a krími háborúból nem jutott nekünk más, mint a raglán szabás és a kardigán. (A háború két brit hadvezére, lord Raglan és lord Cardigan leginkább e ruhadaraboknak hála érdemelte ki a világ figyelmét.) Kossuthék még kétszer próbálkoznak európai, nagyhatalmi üggyé tenni a magyart, 1859-ben és 1866-ban.

Kényszerpálya? Kényszerpálya

A törökországi emigránsok között, a magyarok mellett vannak lengyelek, németek és románok. Ez utóbbiak anyagi gondok nélkül, mert egyrészt török alattvalók, másrészt vendégek.

Erről így ír Veress Sándor, „A török kormány nemeslelkű vendégszeretettel látja el őket, havonként ezer–ezer piaszterrel, mi körülbelül 31 1/2 ezüst forintot tesz ki egy napra. S itt élnek úrilag Brusszán, mint mártírok!” Lássuk, kik ők, mert szinte a XX. századig csinálják majd a román politikát. Alexandru C. Golescu (1818–1873), Radu Golescu (1814–1882), Constantin A. Rosetti (1816–1885), Grigore Serrurie (nem leltünk egyéb adatokat, csak azt, hogy a Romanul című lap főszerkesztője és lelkes magyarfaló), és végül, akit Veress a legműveltebbnek tart, Ion Eliade – Radulescu (1802–1872). Ezek az urak mind tüzes liberális demokratáknak hirdetik magukat és szívesen testvéresednének a magyarokkal, de – idézzük Veresst – „ezek daco-románok, kik nyíltan vallják, hogy céljuk Erdélyt és az egész Tiszántúlt tőlünk elvenni. Ahol egy mokán valaha megfordult vagy megtelepedett, az a föld az övék. Adjuk nekik, úgymond Erdélyt, akkor baráti jobbot nyújtanak, ők minket nem fognak kiirtani, sem ó–hitre téríteni, mint mi tettük megfordítva az oláhokkal (???!), csak az igazságtalan aristokrata uralmat és az egyenetlen birtokviszonyt szüntetik meg; különben nem bántanak; ha nem adjuk, hát ők némettel, orosszal szövetkeznek s kiirtanak bennünket! Ez az oláh liberális demokraták hitvallása!”

S a logikus, történelem által 100%-ban igazolt prófécia. „Ők a magyar állam halálát óhajtják, hogy ennek hullájából támaszthassák fel a tényleg soha nem is létezett nagy Dáko-Romániát. (...) hasztalan fáradozás volt a (magyar) emigráció főnökeitől modus vivendit keresni azon néppel, mely azt kívánta tőlünk, pusztulj el, hogy én élhessek! (...) a nagy Dako-Románia eszméinek mi útjában vagyunk, bűnünk, általuk megbocsáthatatlan bűnünk az, hogy vagyunk.” Majd így folytatja a bukaresti magyar gondolkodó. „a régi fegyvervilágban fegyverrel, a mai kultúrvilágban pedig az általános műveltség terén is erősebbnek bizonyítottuk be magunkat, mint ők; addig, míg mi e felett versengünk, nyakunkra nő a pánszlávizmus...mi csak a pánszlávizmustól félünk s kénytelenek vagyunk mindazon népekhez bizalmatlanok lenni, kik az oroszt megváltó messiásnak s a szabadság előmozdítójának tekinteni elég gyermekek.”

Kettős mérce – amit szabad Jupiternek, nem szabad a bozgornak!

Minden nép más, ezért van mindegyiknek saját történelme. Veress Sándor nyitott lélekkel, tiszta szándékkal elemzi a románságot.

„Ez a nemzet is bír sok jó tulajdonságokkal – írja –, s a lefolyt 20 év alatt többet művelődött, mint aránylag bármely más szomszédja.”

Ugyanakkor egyszerű, igénytelen, vallásos, vendégszerető, az újra igen fogékony. A román nóták „bús fájdalmasak s hozzá keserves panaszhoz hasonlítanak, vegyítve jajdúlásokkal s egészen törökös keleties összhangzattal – éppen, mint a nemzet sorsa és története.”

„Ami pedig politikáját illeti, az századok óta ugyanaz volt, hite és nyelve megtarthatásáért bármely sanyarú feltételek mellett kész egyezkedni a hatalmas szomszéddal, legyen az török, orosz vagy osztrák, mihez végül még megjegyzem, hogy az oláh nemzet ezen elvét úgy török, mint orosz szomszédja régen látja, csak az osztrák – magyar nem bírta még máig sem kiolvasni a történelemből.”

A szerző a lényegre tapint.

Kimondva ez a következő, ha a román politika az orosztól akar valamit, akkor ortodox, ha a franciától, akkor latin, ha az olaszoktól, akkor római, ha a némettől, akkor Attila hunjait, magyarosító kutyáit átkozza, ha a töröktől, akkor alázatoskodik.

Nem süllyedhetünk odáig, hogy bizonygassuk, erőszakkal soha nem magyarosítottunk. Ha így lett volna, akkor Magyarországot már Trianon előtt széttépik – vagy ma is az ezeréves határ lenne az államhatár.

Mikor szerzőnk a román politikáról, politikacsinálásról (politicianism) beszél, a politikai osztályt, a hangadó értelmiségieket és a rendkívül befolyásos papságot érti alatta. A nép, az istenadta nép csak töltelék, rosszabbik esetben ágyútöltelék. Ebben az újszülött Romániában ősidők óta virul a xenofóbia. „Vlad oláh vajda karóba húzatta s elevenen megégettette az oláhvá nem lett németeket és magyarokat, utódai mai napig gyűlölnek, üldöznek minden idegent; sem a Dunamenti bolgár, sem a moldvai csángó faluknak nem engedik meg, hogy még a falusi jegyzőkönyveik is saját nyelvükön szerkesszék, hanem igen bölcsen ez elvet követik, oláh földre jöttél, légy oláh vagy pusztulj el!”

A katolikus csángó templomokban tilos anyanyelven misézni, nem lehetnek saját iskoláik – ez azóta is így van. S ezeket a románosító intézkedéseket többek között az egykor „emigránstárs”

C.A. Rosetti kultuszminiszter vezeti be.

„Az orosz kancsukával és Szibériával russzifikál; a porosz valamivel szelídebben, szintén erővel, Amerika polgári és egyházi ügyekben ugyan egyenlő szabadságot ad, de közigazgatási nyelve s törvényhozása, vezénylete angol, kereskedelme angol, s ugyan megjárná az a német vagy francia, ki ott különcködésből nem lenne yankee! Mi mit teszünk, utánozzuk-e az oláhot, az oroszt vagy az amerikait? Nem. Mi tovább megyünk a türelemben a földgolyó minden népeinél, mi hízelgünk azoknak, kik bennünket szidnak, testvérnek szólítjuk, kik tőrt döfnek belénk, iskolákat építünk nekik, hogy ott tanítsák ellenünk a gyűlöletet! Valóban gyönyörűséges egy bölcs politika; ebben már csakugyan nincs párunk a világon!”

Valóban! Három kakukktojást költöttünk ki, három nép bölcsője az ezeréves Magyarország, három nép fejlődhetett itt nemzetté, a román, a szlovák és a ruszin. A kegyetlen, barbár, elnyomó magyarok honában! Hiába keressük, nincs erre példa Európa történetében.

S most egy különös próféta, „ébresztő” következik, Rákosi Viktor (a Jenő öccse), az ő borzongató,1903(!)-ban megjelent könyvével, Elnémult harangok. Nem idézünk belőle, el kell olvasni.

Regény, történelem, vízió, negatív utópia? Nem. Valóság! Maga az író is tulajdonképpen két magyar író, Rákosi Viktor és Sipulusz, a humorista. Utóbbi mivoltában, nem minden alap nélkül, Mark Twainnel vetik össze. Schöpflin Aladár méltatta 1922-ben a Nyugat hasábjain. Mint tudjuk, a trianoni papíroson éppen ekkoriban száradt meg a tinta.

„Legnagyobb erőfeszítése és legtartósabb sikere mégis az Elnémult harangok – az erdélyi nemzetiségi probléma legnagyobb sikerű szépirodalmi feldolgozása. Rákosi Viktor a román tengerben élő és a magyarságot küzdve védő magyar szórványok sorsát ragadta ki, regényét annak a kínos ellenállásnak az élére állította be, amelyet ezek a szegény magyarok az elrománosodás ellen folytattak, s amelyben a nemzetiség védelme összeesik az ősi magasabb szellemi és erkölcs kultúra védelmével. Sajátságosképpen a politikai szituáció, amelyből ez a regény íródott nemcsak megváltozott, hanem egyenesen az ellenkezőjére fordult és a regény nem avult el, sőt még szélesebb szimbolikus hátteret kapott.”

(Néha az az érzésünk, a Nyugat cikkének szerzője úgy ír, mintha egy kötelező jegyzőkönyvet venne fel valahol a mezei rágcsálók okozta gondokról, de ez ízlés és hangulat dolga. Ám van egy igen szép megjegyzése, hogy a mű fő érdeme „az író őszinte hite abban, amit ír.”)

A 100 éve kisiklatott mában vagyunk. Sziszifuszi idő, sziszifuszi tér, sziszifuszi lét. Cselekvések, látszatcselekvések és pótcselekvések. Kocsis István író és gondolkodó könyve, A meztelen igazságért. A magyar–román viszony megromlásának története (Püski, 1996) – segíthet(ne) kikerülni a boszorkánykörből. Ha mennél többen olvasnák, értenék és mozdulnának.

Megérthetnénk az un. trianoni pszichózist – mely más-más tartalommal gyötör magyart, románt, szlovákot, szerbet. És újabban ukránt. És aminek végkicsengése, hogy bűnünk, egyetlen bűnünk, hogy vagyunk! A XX. század elején az európai gondolkodásban, morálban, politikában az igazság kultuszát felváltotta a hazugság kultusza – mondja Kocsis. Ezt Edvard Benes fogalmazta meg tökéletesen: „Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és a magam érdekében.”

Mi a legyen? Olvassuk el és emésszük meg az említett alkotók gondolatait. Jóval kevesebb erő kell hozzá, mint amennyit elherdálunk, amennyivel kesergünk, felejtünk vagy unatkozunk.