A fénynek nincs története

A mélyben

Habozik a tenger – mi mást tehetne? Annyi lény akarja
a halált elkerülni benne, hogy megnyugodni nem tud:
kavarog, hullámzik. Páncélok, csápok, szívek, látni
nem látjuk őket, de a sóvárgásukat érezzük. Cikáz
a halál közöttük, de mind élni akar, villódzni, osztódni,
remegni. Szeretjük a tengert, hisz mi is menekülünk,
bár tart a sodrás, a mi lélegzetnyi időelőnyünk.
Ha a dagályban megmártózol, idegen lények nevetnek
vissza, a mély tenger névtelenjei. Azt a másik sodrást,
ami a mélyből árad hidegen, számítón, nem érezzük.

Szakadatlan 

Minden sejtem a halottaké.
Ha a sejtjeimet kifeszítenék,
egy végeérhetetlen szólánc lennék
óceántól óceánig: nyögések, sóhajok,
parancsok, emlékek zagyva keveréke.
Életvonal – szakadatlan és szörnyűséges.
De enélkül nem tudnám befűzni a cipőmet.
Nem látnék, nem fáznék, nem hallanék,
és nem üzenhetnének  a halottak senkinek.
Ám van-e értelme milliószor látni a napfelkeltét?
A fénynek nincs története.