Nagyanyám álmomban – Gódza Csilla utolsó verse

Az alábbi verset Gódza Csilla október 19-én, déli egy órakor küldte el nekem e-mailben, egy héttel a halála előtt. Évekkel korábban már találkoztunk a lakiteleki Németh László Műfordítói Táborban, ahol ő – Bihar megyei lányként – a románból fordító műhely tagja volt, én pedig a lengyel műhelyt vezettem. Később virtuálisan is „viszontláttuk” egymást, amikor a Csikófogat tehetséggondozó műhely fiataljainak tartottam három alkalomból álló verstani szemináriumot. Csilla ígéretes tagja volt ennek az irodalmi csoportosulásnak, amelyet a Guttenberg Pál Népfőiskola hozott létre, a Magyar Írószövetség elnöke, Erős Kinga szakmai pártfogása mellett. A csikófogatos alkotók némelyike mára szép eredményeket ért el a költészetben.

Október 19-i levelében Csilla úgy fogalmazott: „Irodalmi pályafutásomat szeretném újra aktívvá tenni.” Ennek részeként, közlésre felajánlva csatolta Nagyanyám álmomban című versét, és megjegyezte, hogy ez a mű számára különösen kedves. Majd hozzátette: „Ha publikálásra nem is szánható még, meglátásaidat szívesen fogadom.” Levele végig a jövőt célozza, a tervek és a remény hangján – nyoma sincs benne az önfeladásnak, a halálnak.

Igaz, hogy ez a költemény hozzám, a Magyar Napló versrovatának szerkesztőjéhez érkezett, ám úgy vélem, a közlés legméltóbb felülete az Irodalmi Jelen, amely az évek során Csilla meghatározó publikációs helye volt. Isten nyugosztalja a költőt!

                                                                                                                                                          Zsille Gábor

Nagyanyám rejtvények csattanóit súgja meg álmomban.
Szemüvege mögül kacsint, és köhint egyet.
A konyhába ballagva leakasztja az órát:
percet tör. Ezután az idő másképp siethet.

Nagyanyám borsószemeket fűz cérnára álmomban.
Őrölt paprika-pír púder az arcán.
Csíkos keszkenőjében a fáradt nőiesség könnyei,
titkainak öltéseit ősz hajszállal varrja rám.

Nagyanyám álmomban dunyha alá rejti éretlen zöldségeit,
fanyar arccal ecetezi, sózza szégyenét.
Étekké növi ki magát, szeme szótlan biztat:
Ritka finom, vegyél még, egyél!

Nagyanyám pecsétes szárnyakat tereget álmomban,
mind tépett-fakóra súrolt látszat.
Lenge légdróton függ emléke,
felcsipeszelve bár, soha-szárad.