„Nem fejezték be a végső mesét”

Azokra a napokra emlékszem a legélesebben az életemből, amelyeket külföldön töltöttem. Amikor az idegen környezetben sem a hangzás, sem az illat, az íz vagy struktúra nem volt ismerős, amikor kicsit újra kellett tanulnom a valóságot. A jó irodalom ugyanezt tudja, újraalkotni a világot, új körvonalakat festeni és néven nevezni az ismeretlent. Külföldi szerző esetében a rácsodálkozás még nagyobb lehet. Az „ismeretlenbe vetettség izgalma”, a „minden perc jelenidő” extázisa egy alkotói univerzumba való belépés által is megélhető. Jaan Kaplinksi Benéztem a Nap ablakán című verseskötete utazás az észt szigetvilágba, történelembe, lélekvesztők és „lélektalálók” verssé vált, misztikus téridejébe.

Csodálkozásom azonban az északi tájak intenzív hangulatainak felfedezésénél nem ért véget. Nem gondoltam volna, hogy egy észt költőben ilyen rokonlélekre találok. Ráadásul egy olyan ősi összetartozás-élményt adományoznak versei, ami a magyar szerzők esetében tapasztaltnál régebbre mutat. Nem tisztem eldönteni a finnugor nyelvrokonság helytállóságát, az azonban bizonyos, hogy a hitvilág egyes elemei, a sámánizmus és a természetvallás emlékei nem csupán nálunk, magyaroknál őrződtek meg, hanem az észteknél is. A természettel való mitikus kapcsolat, az állatok tisztelete, erőteljes szimbolikája egy évezredek óta mozdulatlan világ képét festik meg, amely ősi nyugalmat sugároz.: „A föld / kettesben marad az éggel / ahogy az idők kezdetén…” vagy „…a háziasszony, aki minden áldott este / ágyba dugja a tüzet, / hogy kialudja magát reggelig.”

A magyar lélek pont annyira északi, mint amennyire déli, az itáliai reneszánszból hozott hatás miatt, mégis mintha ritkábban csodálkoznánk rá a nordikus, egyszerre erőt és higgadtságot sugárzó temperamentumra. Pedig a fákat, füveket, hegyvonulatokat jól ismerő, szinte totemizáló gondolkodásmód otthonosnak hat. Kaplinskinél különös módon épp az avantgárdnak is beillő költői gesztusok, szimbólumok válnak egyúttal archaikussá, a lélek számára jólesően ismerőssé. Talán nem csupán a képzőművészet egyes ágaira illik a természetművészet kifejezés, hanem irodalmi művekre is. Kaplinski szómágiája legalábbis természetművészet a javából. Nála az „ágak rajza” többet elárul, mint az emberi tenyér, olvasni tudja a „nyír sorsát” vagy a „hárs vérmérsékletét”. Természeti létezők és elemek pedig egyaránt a megszemélyesítettség gyermeki-ősi állapotában jelennek meg. És ez a bizonyos szómágia természetesen nem lenne számunkra sem érthető, sem élvezhető Jávorszky Béla fordítása nélkül.

Ha csupán természeti líraként olvasnánk a Benéztem a Nap ablakán sorait, akkor is bizonyosak lehetnénk benne, hogy az észt líra egyik csúcsteljesítményével van dolgunk. Kaplinski azonban finom, alig észlelhető áthallásokkal utal az észt történelem sötét korszakára, a II. világháború borzalmaira, a szovjet megszállástól szenvedő Észtország hétköznapjaira. Ilyen például a fű, amely újból nőni kezd és „semmire sem emlékszik”. A versek egyik legerőteljesebb hangulata, amely felsejlik még a legharmonikusabb sorok mögött is, ez a kép: a halottak felett sarjadó zöld, a történelem viharait elfe(le)dő, burjánzó élet. A szinte kegyetlen harmónia, az (emberi) időn túli csönd járja át a kötetet, mégis megnyugvást adva, perspektívaváltást kínálva. Talán egy égitest szemlélheti ilyen távolról az évszakok ritmikáját, születés és elmúlás kényszerű algoritmusát. Épp ezt a kívülálló, mégis mindenütt jelenlévő nézőpontot örökíti meg az Ó te távoli Nap című versében is a szerző: „Ó te távoli Nap / se arcod se neved / megcsillansz / a halak hátán…/ föld / mi földünk én földem senki földje.” A személytelenség, a világ, az erdő, a természet eltulajdoníthatatlansága hoz melankolikus megnyugvást a versben.

Azt gondolnánk, hogy északi szerző lévén dolgunk a tél hangulatáról tudhatunk meg többet, ebben a verseskötetben mégis folyton tavasz van.: „valahol mindig tavasz van”, „eredj a többiekkel a tavasz kezét fogva sétálj el oda / hol tegnap pusztaság volt még…”, „boldog légy, akár a tavaszi föld és az erdő virágai”.

A tavasz a végtelen megújulni tudásba vetett hit metaforája is lehet. Egy védett örök-idő, amiben még nem történt meg az ember természetromboló cselekedeteinek sora, vagy ha mégis, a káros hatások még semmissé tehetők. „…ahol mindig tavasz van valahonnan szellő sodorja ide / nagy szigetek és tiszta vizek illatát olyan nagy szigetekét / amelyekre nem lépett még emberi láb / valahol a Hino-tó valóságos valósága amelyben eltévedhetsz / ahogy a szemekben melyekből nem fogták ki az utolsó pisztrángokat / és nem fejezték be a végső mesét.”

De amikor nincs nevén nevezve a megújulás évszaka, akkor is valahonnan tudni lehet, hogy tavasz van. Honnan ez az áradás, zsongás, virág- és fűillat? Kaplinski ügyesen játszik a szimbólumokkal, sejtelmekkel; az érzelmek évszakokba való átjátszatásának mestere.

Mivel magam is csak az évszakok erőteljes hatása alatt tudom élni napjaim, feltettem a kérdést, hogy miért, hogyan lehet épp egy észtországi tájakat felvonultató versgyűjtemény központi eleme a tavasz. Talán ahhoz hasonlatos ez, mint amit Nietzsche mond a görögök és a boldogság viszonyáról. Szerinte világképük sokkal depresszívebb annál, mint amit például szobraik, mitológiájuk alapján gondolhatnánk. Csupán harmónia utáni vágyuk alkotta meg mindazt, amit ma aranykornak gondolhatunk. A későn érkező, rövid és intenzív tavasz lehet az, ami hasonlóképp vágyakozás tárgya az észteknél. Talán épp azért ilyen valóságos, mert sokáig várnak rá, talán épp azért kívánkozik versbe, hogy legalább ott tovább tartson. Az olvasó például bármikor átélheti, csak le kell vennie hozzá a polcról Jaan Kaplinski Benéztem a Nap ablakán című kötetét.

Jaan Kaplinksi: Benéztem a Nap ablakán. Jávorszky Béla fordítása, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2023.