Koszorú – 1956

 „A legjava annak, amit a történelemnek köszönhetünk, az a lelkesedés, amelyet ébreszt.”

(Goethe)

A magyar 1956 egy világtörténelmi kérdőjel, utána felkiáltójelek kopjafa erdeje. Vagy felkiáltójel, kérdőjelek makacs kampóival. Nem túl szerencsés az a beállítás, hogy ahány ember, annyi ötvenhat. Ilyen alapon akár Haynaut is tekinthetjük 48-asnak, a pufajkást ötvenhatosnak. 1956 csak egy volt, páratlan és megismételhetetlen. „Védett márka”, melyhez a világ nagyjai, az egyetemes szellem kiválóságai adják a garanciát. Alábbi koszorú nem magyaráz, hanem emlékeztet. Okokra, tettekre, a reménytelenségbe rejtett reményre, a koporsókban tovább lélegző hitre, a mindent megváltó bátorságra, a mindent tisztára mosó vérre és könnyre, az önfeláldozásra.

Fejtő Ferenc (1909–2008), francia-magyar történész, kritikus, publicista.
„Eszembe jutott erről egy történet, amelyet Tito marsall egykori munkatársától, Jugoszlávia akkori második kommunistájától, Milovan Gyilasztól hallottam, amikor főnöke halála után találkoztam vele, 1947 vége felé Sztálin tanácskozásra hívta Titót, hogy Albánia sorsáról döntsenek, ő viszont attól tartva, hogy a Szovjetunió tanítómestere csapdát akar állítani neki, Gyilaszt küldte maga helyett tárgyalni Moszkvába.
Egy este Gyilasz Sztálin dácsájában vacsorázott, „négyszemközt” beszélgettek, mikor a generalisszimusz a közép-európai ügyekre terelte a szót.
– Tudod, Milovan – mondta –, Közép-Európában mindössze két igazi nemzet van. Milovan bevallotta nekem. Természetesen arra gondoltam, hízelegni akar, ezért Szerbiát fogja megnevezni.
– Melyik az a nemzet? – kérdezte Gyilasz.
– Hát a lengyel és a magyar.
 Gyilasz meglepődött.
– Miért pont ők?
Sztálin, aki büszke volt arra, milyen jól ismeri az igájába hajtott országok történelmét, tudálékos képpel a következőket mondta.
– Mert ebben a két országban igen népes volt az arisztokrácia és a nemesség. Ez az arisztokrácia és ez a nemesség pedig konokul ragaszkodott az előjogaihoz a saját királyával és az idegen uralkodókkal szemben is és ezt a minden központi hatalommal szemben támasztott függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is.
Majd Sztálin mosolyogva hozzáfűzte.
– Ezért akarom megtörni e két nép gerincét!
Pont ez a két nép állt ellen a legelszántabban Sztálin területfoglalásának” – zárja a történetet Fejtő Ferenc (Európai Kulturális Füzetek, 22. sz., Párizs).

J. F. Kennedy (1917–1963), amerikai elnök.
„1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély is az esély s bármekkora áldozatot követel. (...) Magyarország nem csak érzelmi vagy politikai alapon követeli a függetlenséget és szabadságot. Ez a követelés mélyen gyökerezik történelmében, kultúrájában, törvényeiben.”

Albert Camus (1913–1960), Nobel díjas francia író, filozófus.
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, hogy soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták - és soha sehol – még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.” (Részlet A. Camus A magyarok vére című írásából, 1957.)

Raymond Aron (1905–1983), a század egyik legnagyobb hatású francia gondolkodója, szociológus, politológus.
„A magyar forradalom győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik sorsa értelmére, az igazságra.”(R. Aron A sors értelme című esszéjéből.)

Grigore Gafencu (1892. jan. 30. – 1957. jan. 30.). Pont a 65. születésnapján halt meg. Két órával halála előtt(!) fejezte be „utolsó üzenetét” (politikai végrendeletét), melyből idézünk.
Újságíró, politikus, külügyminiszter (1938–1940), majd Románia moszkvai követe (1940–41). Rendkívül intelligens, nyugati műveltségű államférfi, aki minden képességével Nagy-Románia területi épségéért küzdött – tehát alapból magyarellenes kellett legyen. 1956 őt is megrendítette, önmagán felülemelkedve hajtott főt a magyarok előtt.
„A magyar forradalom és következményei továbbra is lázban tartják a vasfüggöny mindkét oldalán élő emberek tudatát és gondolatait. Habár a Szovjetunió mindent elkövet azért, hogy kitörülje emlékezetükből ezt az eseményt vagy lehetősége szerint elferdítse valódi jelentőségét, mindenki megértette, hogy a kor egész politikai és társadalmi intézményrendszere alapjaiban megingott. (...) Könnyen meg lehet érteni, hogy a nemzeti függetlenséget, társadalmi igazságosságot és politikai szabadságjogokat óhajtó nép elszánt meggyőződéséből született forradalom valós félelmet keltett a szovjet vezetőség soraiban. Hiszen a magyarországi nemzeti és társadalmi forradalom és ennek visszhangja, mely az összes környező országban és Oroszország legtávolabbi vidékein is érezteti hatását, a marxista-leninista elvek és vele együtt a dicső Szovjet Birodalom bukásához vezethet. A kérdés tehát az, hogy a bukás megállítható-e és Sztálin hazugságokra épülő birodalma elkerülheti-e az enyészetet?”

Emil Cioran (1911–1995), a román, majd francia kultúra „fenegyereke”. Néha az az ember érzése, hogy ő a gondolatok, ösztönök és szavak Salvador Dalíja, vagy éppen egyszemélyes Divina Commedia, annak minden alakjával, bugyrával, pokoljárásával és eredetiségével. Erdélyi román ortodox pópa családjában született, mint világhírű francia gondolkodó, esszéíró halt meg. Fiatal évei a pezsgő, erjedő, s netán máris rothadó fiatal Nagy-Románia évei is.
Vasgárdista lesz. Aztán lelép tőlük. Gyerekkorának egyik meghatározó, egész életére kiható élménye a kakastollas csendőr, a magyaroktól való rettegés. Majd idős korában mondja ki, hogy a magyarok nem nyomták el Erdélyben a románokat, csak némileg „történelemalatti” lényekként kezelték őket, s hogy a Trianon előtti magyar közigazgatás mily kitűnő volt a Trianon utáni regátihoz képest. Talán senki az egyetemes kultúrában nem írta meg oly szenvedélyesen, „szívhez szólóan”, már-már lírai szárnyalással a gyűlöletet, mint ő. Gyűlölet, gyűlölni = magyar!
S közben, „ott bent, nagyon mélyen” csodálja, irigyli, s a maga ciorani módján – megkockáztatom! – szereti a magyarokat. A magyar nyelv, a magyar (cigány)zene szinte transzba hozza. Például: „Az utolsó ítéletkor a magyaroknak csak egy cigánybandát kell küldeniük s magyarázat nélkül beveszik őket a Paradicsomba.” Egyik kedvenc szállóigéje, „sírva vigad a magyar”. S gyűlölve szeret Cioran? Kérdezhetnénk, de minek. „Lelkemben románnak és magyarnak érzem magam, lehet, inkább magyarnak, mint románnak” – írja öregkori Naplójában, talán őszintén, talán mazochistán.
Ki tudhatja ezt Cioranon és az általa nem túlságosan respektált Úristenen kívül?
1956 nála is kór- és korszakváltás, de azért a hungarofóbia démonai olykor még tamtamoznak.
1957-ben írja C. Noicához, egykori „bajtárshoz”:
„Ki háborog, ki lázad? A rabszolga csak ritkán, de a rabszolgává lett elnyomó majdnem mindig. A magyarok közelről ismerik a zsarnokságot, mivel összehasonlíthatatlan hozzáértéssel gyakorolták.
A múltban jól tudták adni a gazdát, a mi korunkban épp ezért bármely kelet európai nemzetnél kevésbé képesek arra, hogy elviseljék a rabszolgaságot. Ha megvolt a hajlamuk a parancsolásra, hogyne volna a szabadságra? (...) Egyre kevésbé gyűlölöm a volt gazdáimat. Ha jól meggondoljuk, még tündöklésük idején is mindig magányosak voltak Európában, büszkeségükben és fájdalmukban elszigetelten, nem hasonlítva a többi nemzetre. Ne következtessünk ebből arra, hogy én is a magyarok rangjára akarok emelkedni. Távol álljon tőlem ilyen elbizakodottság.”
Ugyanitt írja:
„Bevallom, irigylem szomszédjaink pökhendiségét, irigylem még nyelvüket is, mely vad és szépséges, de szépségében nincs semmi emberi, egy másik univerzum erőteljes és pusztító, imára, üvöltésre és zokogásra alkalmas hangzásaival mintha a pokolból törne fel, megörökítve annak hangját és fényét. Noha csak a káromkodásokat ismerem ezen a nyelven, végtelenül tetszik nekem, nem tudok betelni hallgatásával, elbűvöl és megdermeszt, nem tudok ellenállni bájának és borzalmasságának, ezeknek a nektáros és ciános szavaknak, amelyek olyan jól megfelelnek az agónia követelményeinek. Magyarul kellene meghalni vagy sehogy.”
Miért ily bőven Cioran? – kérdezheti az olvasó. Mert ő az, akin igazán lemérhető 1956 katartikus – uram bocsá’ – világtörténelmi hatása. „Levette” a magyart a gyűlölet keresztjéről s a pokloktól a mennyországig ívelő, gyönyörű paradoxonokra „feszítette”. (A megfeszítés egyben magunk fölé emelés is...)

I. M. Pacepa (1928), Ceausescu kémfőnöke, főtanácsadója, altábornagy. 1978-ban, fejében és aktatáskájában rengeteg információval jelentkezett a frankfurti CIA kirendeltségen. A hírre a Kondukátor és a Kondukátorné Bukarestben belebetegedett a pánikba és hisztériába.
Távollétében halálra ítélték, több millió dolláros vérdíjat is kitűztek a fejére, de az amerikaiak jól eldugták, így 2000. augusztus 15-én elmondhatta a Duna Televízióban, aminek személyesen tanúja volt 1956-ban, a román fővárosban.
„Hruscsov gyors és határozott katonai akciót rendelt el Nagy Imre kormánya ellen. Minden veszett kutyát le kell lőni - mondotta Szerov. Hruscsov vad magyarellenességében üvöltött, »Meg kell ölni őket, mint a patkányokat!« Szerov pedig azt ismételgette hasonló hangnemben, »Csak a vérfürdő hozhat Attila hunjainak gyógyulást!«”

Végül két orosz (szovjet), akik igazán tudták, mit beszélnek.
G. K. Zsukov marsall, a második világháború híres „vörös Napóleonja” jelenti a magyar ’56 után:
„A magyarok nem rossz harcosok, ezt mi tudtuk az I. és II. világháború tapasztalataiból.”
J. I. Malasenko tábornok, a Magyarországon állomásozó szovjet Különleges hadtest törzsfőnöke:
„A magyarok kitűnően és keményen harcoltak.”