„Csontrepesz, izom jégszeg”

Fotó: Bibók Bea

Székelyhidi Zsolt korai emlékeimben Hernádkakon bukkan fel, Vass Tibi kertjében, ahol Berka Attilával mutatja be dinamikus performanszát: kalapál, fúr-farag, lisztet vegyít vajjal, sóval és festékkel, ken és pacsmagol; máskor ugyanitt a tetőn szavalja kiáltványát és verseit a népes kertfesztiválozó közönségnek, hol felbukkanva, hogy eltűnve a tetőfeljáróban. Következő alkalommal, de ez még mindig a kétezres évek, egy irodalmi rendezvényen először lírai, majd kakofonikus dallamokat zongorázik, miközben kortárs költők kortárs verseiket olvassák fel. Költészete sosem pusztán szöveg, nem tud nyugton megmaradni a papíron, mindig van egy képi, kinetikus vagy akusztikai plusz dimenzió az írott minőséghez képest, vagy éppen mindezek együtt, transzparens vagy rejtett harmóniában. Egy korai kötetében így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Összegyűr minden különállót, és valami pontossá formázza.” 2005 óta soundZcapa név alatt experimentális zenéket készít, több mint húsz kis- és nagylemez szerzője.

Tizenegy kötetet jelentetett meg ez idáig; végigtekintve a műveken tisztán látni a folytonosságot, az életmű lassú építkezését, minden mű kicsit az előző folytatása, továbbmondása, de nem mindig és néha pont ellenkezőleg. Vannak különös ismertetőjegyei, motívumai, amelyek minden műben ott vannak, van egy sajátos nyelvhasználatuk, saját hangjuk a köteteknek, mégis mind más regiszterben szólal meg. Verses- és prózakötetek váltják egymást, több a vers; költőről lévén szó, prózaszövegei is költői nyelvet használnak.

1997-es, Hoz című kötetében így jellemzi mintegy metanarratív módon az írás folyamatát, mely kötetnek szintén „versek” a műfaji megjelölése, a prózaszöveg ismérvei ellenére: „Írásom szaggatott, még nem találja a helyét. Forog, alakul, egymást idomítjuk. Igyekszem, a látszat ellenére, illetékességemet mutatni. Átlépéselőnyben vagyok. Célom eléréséhez az írás, mely bűvös, tiszta. Érzem, a formák úgy öltenek bennem testet. Lehunyom a szemem. A szavak megmozdulnak, a szék vagy a fotel és forog, alakul, én is. Igyekezetem, olyannak tűnni, csoda volna. Mint elkap valami, lehunyt szemeim mögött érzem, nem is ülök már. Nem is a lépések ütemes hangja adja meg, talán a folyamat szalad és én előnyben vagyok. Igyekszem, a betűk velem kelnek és felöltenek magukra, maradéktalanul, mindent. Szavakká tesznek, mint ahogy ülnöm: az írás küszöbe. Nem látszom már.” Már ebben a korai kötetben is hallani ezt a saját hangot, kihallani egyéniségét: jellemzői a rokonszenves tétovaság, a kísérletező kedv, a fragmentáltság, nyelvtan- és szövegroncsolás, tapogatózó útkeresés egy tulajdonképpen már megtalált úton.

A 2014-es Vampomorf bemutatóján a szerző vámpírjelmezben terem a hallgatóság előtt, fehér csokornyakkendőben, szájából műanyag vámpírfogak lógnak ki, szemét sötét napszemüveg takarja el, nyakában sokágú csillagot ábrázoló, baljós karakterű amulett. Nem könyvet tart a kezében, hanem papírlapokat, azokról olvassa fel a vámpírverseket. Az emberi világot egy határozott mozdulattal áthelyezi a vámpírvalóságba, szüleit és kisgyerekkori önmagát is vámpírként ábrázolva: „A fogantatásunk / maszek volt, mondták / fogsoron következő / hagymásvér-partijukon, / és vicsorogtak áthatón / egymásra, s a tükörben / nem látták önnön / átlátszóságukat. // És az NDK-s ultrahang / kimutatta / a jövendő utódot, / engem, Zsoltot, / a szívet, a torkot, / a szájban harapni / készülő késéles / szemfog. / Na, nem akkorák voltak / még, mint vamp apukának, / csupán félkövérek, / s látták még a félelmesen vérbő, / rájuk csukható, pici babaszájat.” Erre a szürrealisztikus transzformációra építi fel a kötetet, melyben túllép az intim szféráján, és súlyosabb témákat is beemel a vámpírnarratívába, mint például a Világford című versben: „És kinő a világ szeme, / és kilóg a világ foga, /és feni a világ a fene / jó dolgát, miközben / kijön a sodra a medréből, / kilóg a lóba a teknőből, / kilép az, kilép az / elénk és elmondja, hogy: / kinő a szemem, / kiszúr a fogam, / kiszáll a kezem, / kijár a lábam! / Ki más, ha én nem, / ki másra számol / rá az ember, önmagára, / ha nem rám! / A világra számít, / a viágra hasztalan / már az emberen, / halandón! Nem áll / előttem rendesen / semmije sem! / Én, a világ, / letettem rólatok, / fiam! / – mondta a világ, / s fordult, hogy az ember / pedig előbb fejre, utóbb / lefelé esett, ki a Földről / az egyetemleges / semmiségre. / Az ember így fejezte le / sorsát, a világ így kezdte / elölről magát. / Ment tovább megint minden / embertelen!” A vers egy apokaliptikus szituációt jelenít meg, amelyben a „világ” az embert okolja számos bajáért, aki nem viselte gondját jó gazdaként, és mostanra a világnak épp csak a torka véres. Le is veti magáról az embert, aki leesik a Földről, és tehetetlenül kiszáll az űrbe. Ezzel a humoros mozzanattal enyhít a helyzet drámaiságán, egy szójátékkal végül feloldást nyer a költemény, persze lehet, hogy pont ennél a versnél ezt nem feltétlenül várnám el. Még egy frivol gondolatfutam is belefér, miszerint semmilyen teljesítményfokozó szer nem használ már az emberiségnek, hogy cselekvőképesen kormányozza a világot.

A kötet bővelkedik az egyéni megoldásokban, szóalkotásokban, újragondolt frazeológiai egységekben: szereplői „felhágnak a vidék mellkasdombjaira, lapockahátságaira”, a vámpírok áldozatai „emberformák gémbertesteken”, az apjával „bontják a vérvonalat”. Még néhány szép sor a Szerevamp című versből: „két éve együtt kelnek-vannak, / és még csak nem is mondta neki / el, de talán sejtheti, a fagyos kezek / nem tudják elrejteni, / hogy nem jár a vámpérben vér, / hogy hulla test, amihez / éjjel ér, / és nappal a fehér mosoly alatt / hideg futkos, csontrepesz, / izom jégszeg.” E sorok arra utalhatnak részben a vámpírnarratíván túllépve, részben azt továbbgondolva, hogy a látszólagos idill közepette a pár egyik tagja kihasználja a másikat; a „hulla test” azt sugallhatja, hogy a kapcsolat már élettelen. A „nappal a fehér mosoly alatt hideg futkos, csontrepesz, izom jégszeg” erős költői képpel a szoros vámpírológiai olvasaton túl, melyben a lány nem az élők világából származik, azt érzékelteti, hogy egyikük még képes játszani a szerepét a kapcsolatban, de a valóságban már elhidegült.

Hetedik kötete a Csurom című versgyűjtemény. E rövid sorokba tördelt, pörgős szabadversekből álló kötet Székelyhidi Zsolt Virághoz írt verseit tartalmazza. Együtt freccsenni vele kőrésekbe, tört mintákba, hogy hűtsenek fröcskölő habok, míg útitervünket elkanyarítja a folyó, oda, ahol a szerelmesek csatornája tenger a homokkőnyílásban. Beleugrunk, belevetődünk, belecsúszunk, belemerülünk, beleocsúdunk, beleszeretünk, belenyílunk, belecsukódunk, belemutatunk és belehallgatunk a szerzővel együtt, ilyen ez az egész könyv, ez az egész – borítószínben és hangulatában is – kék-fehér alkotás.

Színhelyei különféle tengerpartok, továbbá Rodosz, Párizs, a Duna-part és közös otthonuk a hetedik kerületi Hársfa utcában, amely egy nyáron át csupa illat és virág, télen pedig el lehet rejtőzni a meleg szobába, a közös kanapéra, ahol az asztalon már kora reggel felbúg a számítógép, megteremtve a folytonosságot a napok között. A lírai én óceánként, férfivízként beltengert képzel magának, karcsú vízformák, kikandikáló habkeblek, kerekded tengertompor képzetét formálja; belezúg, ráömlik, zubog a szárazon keresztül, anyaszült esztelenül tengernőjébe: ilyen a szerelem, a vízszenvedély Székelyhidiéknél. Ők nem távolodnak, hanem távolognak, rúgják a mélységet, egymás vízkiszorításába merülnek, belenevetnek a sóba, eltartja őket az áram; költőnk a földtől fölfelé jár, csínján bánik a hajlamokkal, kedvesének pára áramlik nyaklatából; megannyi eredeti képpel, szóalkotással találkozunk, mint Székelyhidi Zsoltnál rendszerint. Ezzel együtt felfedezhetünk sorai közt egyfajta gyöngéd klasszicizálódást is: a performer fenegyerek most hagyományosabb költői vizekre evez. Sorait a tőle megszokott lendületes avantgárd hang helyett áthatja a megnyugvás, a lecsendesedettség.

Máskor tél van, s a költő azon töpreng, mibe ruházkodjon, hiszen biciklin sportolva kevésbé fázik, mintha BKV-vel utazna munkába. Megint máskor a kütyükkel kicsit vacakul áll, már amennyiben spórolni kellene rájuk, de októberig precíz tervben van a lakás video- és hifi-toronnyá alakítása, néhány sör megivása és néhány élménytúra külföldön. Azután férfi és nő egymásba érnek, együtt mozdulnak, folynak a szobában, ahol sercegnek a szemcsék, és pillantásuk tört rése alatt egyesül az a sok milliomod neuromuszk szinapsz, együttesük […] masszív légzáró réteget képez a valóság és az álmuk között, az ő művük a folyt fény. Szeretkezésük során olajban ázó szövetekbe kap a nyelvláng.

Azt gondolom, nyugodtan hívhatjuk ezt a lírát holografikus költészetnek, amennyiben minden részletében ott rejlik az egész struktúra; minden verscserép saját szilánknyi felszínén tükrözi vissza a teljes kötetet, melynek egységessége szembetűnő. Mint a levelek erezetében az egész lombkorona, vagy a hajszálgyökerek szabdaltságában a főgyökérzet rajzolata, úgy tűnik elénk a teljes kötetnyi lírafolyam az egyes versek mintázatában: a motívumokban, a tempóváltásokban, a költői alakzatok rendszerében.

Székelyhidi Zsolt mesterségbeli tudása ott válik láthatóvá, ahol a külső szemlélő számára is ismerős, kevésbé izgalmas eseményeket, vagy sokszor csak érzéseket, benyomásokat, az otthon harmóniáját, a kedves hiányát verseli meg, és az az érzésünk, hogy még mindig lehet, Székelyhidi Zsolt még mindig tud újat mondani ezekről az elkoptatott témákról, és olvasása közben saját nézőpontunk is elkezd megváltozni. Máskor örömszöveget ír, melyben spontán, felszabadultan áramlanak a sorok: hírül adja például a Csurom folytatásának tekinthető Színült című kötetben, hogy „A ma élő irodalom- / emberek szívesen / rendelnek / mindenféle italt, / és hozzánk szegődnek, / folyik a bor be a pohárba, / folyik a bor / a levegős beszéd közé.” Kiderül, milyen jó dolog is kortárs költőként vendéglátó-ipari egységekben költőcimborákkal poharazgatni, a vers csúcspontján pedig egy szép hasonlattal világítja meg önreflexíven költői mibenlétét: „Az én költőségem / – ingó szavakkal / lendülök – veszett / verscsurga / el nem mosogatott, / retró üvegpoharak / ujjlenyomatos / oldalán.” Hősünk időközben lerészegedik, s e ponton a költőcimborák sietnek a segítségére, no meg kedvese, Virág. Ezt is letisztult líraisággal fogalmazza versbe: „Virág vizet fog, / nyakon önt, / kedvesen, hirtelen. … Mondom később / a hajnali Tiszán / magamba merülve: / mit nem adtam volna / egy jó üveg roséért / a szép kortyú költőkkel, / egy nótáért fémhúros gitárokkal, / egy éjszakáért itt, a pikkelyes vízszagban. / Ó, Drágám, ugye jó itt? // Nem szólsz. / Víz csobog.”

Máshol plasztikus, lírai képekben fogalmazza versbe a budapesti tavaszt: „Két zivatar / közt száraz / lábakon / Pest belsejében. / Felhőoszlató városi / vargabetűk, / szűk / utcákon sasszézó / pillanatemberek. / Napsütés / fokozza / a tócsavizet. / Visszaverődő / fényre kibomló / kabátok alá / langyos szél / szuszakolódik.” Verscímei gyakran jelentéstömörítő szóösszetételek, és hapax legomenonnal mutatnak rá a versre: Világhalk, Fényfok, Fotószél, Szigethő, Erőív, Időág, máskor egyszótagossá sűrűsödnek: Egy, Fest, Giccs, Jössz, Só, Te. Tulajdonképpen az is egy Székelyhidi-vers, ha a 2020-as Színült verscímeit egymás alá olvassuk.

Legfrissebb verseskötetében, a Jelenésekben egy erőteljesen lecsupaszított, a költői eszköztárból csak visszafogottan csemegéző nyelvi regiszterrel találkozunk. A líraiság néhol szinte teljesen hiányzik, és a történetmondásra, a biblikus narratívára helyeződik a hangsúly. A versek alcímükben a Jelenések könyve egy-egy szakaszára utalnak: az ott bemutatott történetet reflektálják, értelmezik, parafrazálják a Székelyhiditől megszokott humoros-profán nyelven, de ez egy nagyon visszafogott humor és profanitás, általában a blaszfémia gyanúját sem veti fel.

A szöveg szinte szavanként van sorokra tördelve, már-már zavaró nekem ez a radikális fragmentáltság; ha minden lexikai egység külön sorba kerül, akkor a tördelés elveszítheti poétikai funkcióját. Ha e lexikai egységek egyéni szóösszetételek, szókapcsolatok, szemantikailag telített szövegegységek, akkor nem zavaró ez a fajta tördelés: „A nő göthe / füst a szélben, / harsonafújtatás. / Csillagállatok / csámcsogása.” De más szövegösszefüggésben már soknak tűnik, számomra elvész a szövegben betöltött szerepe: „És nem tartozol / sehová, rég / becsuktad / a szád, / száraz, / szótlan / vagy. / Azt mondom, / beszélj, / eredjen / a nyelv.”

A Jelenések könyvének 8. szakaszában az Úr hét angyala megfújja a harsonát, és a jelre apokaliptikus eseményláncolat indul be: vérrel vegyes jégeső és tűz záporozik a földre, vérré válik a tenger, meteorzápor hullik, elpusztítva az élővilág egy részét, megkeseredik az emberek ivóvize, elsötétülnek a csillagok az égen. Székelyhidi Zsoltnál Az első négy harsonaszó narratívája ekképp jelenik meg: „Az első nő, / a hét napja evő, / hét bárányban alvó, / harsonájába hányt. / Büdös lett, / és elkókadtak / a kerti virágok, / és kinyúvadt / a zöldbab / a veteményesben. / A második nő, / kiúszó és elmerülő, / harsonájába hányt. / A környező / vizek / megsavanyodtak / és buborékozni / kezdtek, / és a halak / hiába emelkedtek / levegőért. / A harmadik nő, / a kőhegyen járó, / mélybe vetődő, / harsonájába hányt, / és egy hirtelen / lecsurgó csillag / fénye megzavarta / a lepkéket, / és az éjszakában / álló / állatokat. / És akkor / a negyedik nő, / a sötétbe ereszkedő, / barlangba bújó, / harsonájába hányt, / és nem sejlett fel / a Nap, / és nem csüggött / alá a Hold. / Sötét volt, / sikamlós sötét.” Talán ezen a ponton már felcsillan némi blaszfémia is a hányás aktusának a harsonázást helyettesítő gesztusa okán. A további versek a további harsonaszók gerjesztette eseményeket parafrazálják tovább, és ebbe a cselekménybe szervesen illeszkednek a harsonába hányó nők is, nem tűnik úgy, hogy öncélú polgárpukkasztásról van szó. 

Magas esztétikai minőséget hordoz az „Ahogy / az apadó tó / vize felhőzik / az égre, / fogyásod / mást kövérít.” sorokban megjelenő allegória. A versben a tó vize az emberi testet szimbolizálja, és az égre való felhőzés arra utal, hogy testének lefogyasztása valami mást, például más embereket vagy körülményeket is megváltoztat. Minden hatással van minden másra is, a dolgoknak következményük van. A verseknek több szövegváltozatuk is létezik: az Eső 2023. tavaszi számában olvashatók A bárány és kísérete, illetve Az ítélet meghirdetése című szövegek, melyek nem egészen ugyanazok, mint a kötetben olvasható versek; szerintem erősebbek, szebb a dikciójuk.

A Jelenések könyve sokféle teológiai értelmezést inspirált az évszázadok során. Néhányan úgy értelmezik, mint egy jövőbeli esemény leírását, míg mások allegorikusan vagy szimbolikusan értik, és az emberi történelem és a belső harcok metaforájaként tekintenek rá. A könyv sok olyan ikonikus képet és szimbólumot tartalmaz, mint például a négy lovas, a sárkány, a fenevad és a Bárány, amelyeknek teológiai jelentésük van. A Jelenések könyve jelentős szerepet játszik a keresztény eszkatológiában, az utolsó dolgokkal és a világvégével kapcsolatos tanításokban. A könyv olvasása és értelmezése széles körű vallási vita tárgyát képezi, és különböző keresztény felekezetek eltérően értelmezik. Székelyhidi könyve egy új értelmezési horizontot nyit, amelyben a költészet nyelvén, a költői fantázia segítségével gondolja újra, variálja és ellenpontozza a bibliai történetet.

Székelyhidi Zsolt írásművészete egy eleven, didaxistól mentes, át- és megélt szövegvilágba vezet, érződik rajta a megszenvedettség mind az őket inspiráló élmények feldolgozásában, mind a szöveg létrehozása kapcsán, a megszülető mű mégsem patetikus vagy túlexponált. Megemelt szövegekről van szó, amelyek megváltozott, magasabb tudatállapotban születnek, és végig olyan érzésünk van, hogy ez a költő szárnyal, írás közben és a hétköznapokon is. Akkor is szárnyal, amikor az élet napos oldalán jár, és akkor is, amikor nehezebb az élete, mert mindenben képes meglátni azt, ami előre viszi, ami továbblendíti a kudarctól a megtisztulás felé. Tudja, hogy semmi sem jó vagy rossz abszolút érvényűleg, élvezi az életet, és mindent költészetté tud transzformálni. Ahogy a korai Hoz című kötetben fogalmaz meghitt önvallomásában: „Úgy érzi, csak, és repülni, mondja mondja csak a szárnyai, a szárnyak az ivóban vagy az isten tudja, csapdos csapdos a mindene repülni, megrepülni a nőt, felszárnyalni, rá és együtt csapni a szelet, mint a nap is felkel minden nap, úgy szerteáramolni a levegőben, a női őselemben ül az ember, mintha a kocsmában vagy a szobájában es Rá gondol, Vele szárnyal, Vele ül bárhol is, maga sem tudja már, mert nem is ér rá tűnődni, ha egyszer repül.”