„csak a való rajzához kellenek e madarak”
(Kormos István: Egy rákvadászat emlékére)

A kultúrtörténet a madarat a virágokkal és a fákkal együtt az ősszimbólumok között tartja számon. A madármotívum az ég és a föld összetartozásának, egybekötésének az archetípusa. Noé galambjától Jézus Krisztusén át – utóbbi a lélek glóriás madara, amely a Megváltó keresztelésekor a Jordán folyóra szállt le – Pablo Picasso békegalambjáig beszédes és közérthető jelkép. Madár, azaz egy kakas hajnali kukorékolása adta hírül, hogy az Istenfiát háromszor is elárulták. Más kultúrkörökben címerállat a kakas, lásd a gall kakast a franciáknál, s több helyütt a komoly férfiasság jelképe. (Kakasviadalokat – szomorú – ma is rendeznek a nagyvilágban, például a messzi Manilában.)
A pávához, a sólyomhoz, a gólyához – és még sorolhatnánk a madárneveket – mind-mind történetek társulnak, valamennyi népnek megvan a maga „madaras” mitológiája, költészete.
A magyar költészetet tekintve a híres ornitológus, Herman Ottó egész könyvet szentelt költőink versbe írott madarainak Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága című kötetében. Persze már jóval korábban megjelenik a madármotívum költészetünkben: bujdosóink a darvakkal együtt keltek útra, Balassi kikeletkor hallotta meg a sok szép madár szólását, énekhangját.
S még csak nem is kell különleges szépségű madarakat elképzelni, ha a megverselt szárnyasokra gondolunk: Petőfi Sándor nem csupán a vadludak égre rajzolt V betűjét, de édesanyja tyúkját is méltó költői témának tartotta. Ady Endre a modern idők egymást tépő szerelmespárját őszi avarra hullott héják nászához hasonlította kísértetiesen.
Ebből is látszik, hogy nem csupán derűs jelentéstartalom társul a madarak képeihez. A keselyűk dögevők; Prométheusz óta gyötrik a magatehetetlen élőket, falatozzák a holtak húsát. A ragadozó madarak pedig az énekesek örök ellenségei mind Batsányi börtönversében (A rab és a madár), mind Nagy László versvilágában. Az iszkázi mester siratja, ha már csak egy hanggal is nyomorúltabb a nyár.

Kormos István madárvilága

Kormos István, aki a Szigetközben született (1923. október 28-án, 100 éve) folyóvizek mellett, a Holt-Duna kiöntéseiben játszva szerezte első élményeit a világról. Számos madarat nevez nevén a költeményeiben, vagy alkot olyan metaforát, amelyben a névátvitel egyik tagja – vagy a hasonló, vagy a hasonlított – madár. Könnyű dolga van annak, aki Kormos István szülőföldjének hely- és madárneveit rendezi tezauruszba, hiszen versei pontosan megjelölik a bölcsőhelyet, Mosonszentmiklóst, de még a környékbeli falvakat sem hagyják nevezetlenül:

Ásványrárót,
Gyürüst,
Hédervárt,
Károlymajort,
Ladamért,
Lébényt,
Lickót,
Mecsért,
Révfalut,
Tölöst
   és
Zámolyt.

Timaffy László a Szigetközt az ezer sziget országának nevezte. A régióban 207 madárfaj él, ez a hazai állomány 57 százaléka. Többször írta verseibe Kormos a szárcsákat (a darualakúak rendjéből), a récéket – ahogyan ő nevezte még azokat: rucákat –, kacsákat, vadkacsákat, valamint liléket s bibiceket. Egyszer még a Kárókatona téli dalát is lekottázta: „Egy barátom: / a kabátom, / nem gunyorog, mikor fázom; / hó, hó, hó, / szél, szél, szél, / csontomig mar / tél, tél, tél…” A kárókatona is vízimadár, nyári tollazata van, ezért adta csőrébe a fázós Kormos István e téli versét. Vízimadarak: valamennyi a gyerek- és az ifjúkor felől röppent a versekbe.

1. Vészjósló madarak

Kormos Katlan című versének egén: villogó ölyük. A sólyom agresszivitása két költeményében is szerepel. Mivel édesanyját a legenda szerint születésekor, barátai szerint egyesztendős korában elveszítette. Önvád kísérte egész életében, hogy miért a szülője hunyt el, miért nem ő. (Lehet, hogy Radnóti Miklós sorsában akart osztozni, aki még ikertestvérét sem pillanthatta meg.) Kormosnak ezért kellett a versében édesanyja szívére mint egy áldozatra tekintenie sólyomként:

elröppentem szívedről
sólyom lássalak fentről.

                                      (Egy kihantolt sírra)

Több versének szervezőeleme az álmatlanság, a „nem alhatom” kínja. Így ábrázolta ezt a hányódó állapotot:

sötétség sólyma veri-vágja
téged idézgető szemem.

                                      (Citerázó asszonyok)

A kakukk vagy a kuvik a népi hiedelem szerint arra figyelmezteti az embereket, hogy valaki halandó távozik az élők sorából. A valóságban a betegek miatt virrasztó házak fényes ablaka csalta oda e madarakat, dehogy is a beteg agóniája. Kormos István halálközeli élményét egy 16. századi költővel, Divinyi Mehmeddel osztotta meg, halála előtt egyetlen hónappal. A versben felbukkanó lappantyú egy énekes madár, neve a lappan (lappant, lappang) igéből származik, mivel késő este – mintegy lappangva – indul tápláléka után. A költemény az Új Írás 1979/9. számában jelent meg:

sípos szád szétomlott a földben
szemed elszállt a rézgaras alól
koponyádba kúszott szíved
de hozzám még cincogása szól

nyelved lappantyú-suhogással
fülem csontdobját szétveri...

                                      (Divinyi Mehmed irigye károg)

2. Fekete tollú fehér madár

A Kormos István szülőföldjén honos szárnyasok közül korántsem véletlen tehát, hogy a költeményekben a szigetközi Duna vízimadarai bukkannak föl. Verseiben először, mint egy iniciáléban, a gólyát említette. Vissza-visszatérő lírai hősei közül a harmadikat – Bálintot – a metafora emígy láttatta:

Balázs iszákja penészes,
régen járt itt,
Boldizsár leült a földre,
nem kér sámlit,
Bálint, a féllábú gólya
menne tüstént
Úrjézussal szembeköpni
minden törvényt.

E korai, hetyke hangú vers címe: Őszi metszet három csavargóval.

A gólyák, mind a fehérek, mind a feketék ma is megtalálhatók a Szigetközben, igaz, a számuk jócskán megfogyatkozott. Az amúgy is rejtőzködve élő fekete gólyákból öt, esetleg tíz pár él már csak Kormos István szülőföldjén. Madarat tolláról ismerünk meg, tartja a szólás, így színük szerint is csoportosíthatók.

3. Fehér tollú madár

Ha a gólya fekete tollú fehér madár, akkor a sirályról a fehérség juthat az eszünkbe. Hótiszta szárnyai gyakorta villannak meg Kormos István verssoraiban.

Sirály vízre csapódó
szerelmem kötő-oldó
hurcolász színed elébe…

                                      (Vallomás régholt költő hangján)

A költő és barát Juhász Ferencet 1951-ben a következőképpen köszöntötte Kormos:

…Biáig látsz, ha szél szárítja könnyed.
Fejed lehajtani a szalmára tudod,
lábad a világ végén, Ferenc, lelógatod,
hallgass ríjjogó-éhes danka sirályokat,
leskelj vízből-kelő moha-királyokat.

                                      (Testvérek)

A dankasirály a lilealakúak rendjébe tartozik, majdnem varjú nagyságú madár. Kormos megkapóan szép szerelmes képet alkotott a sirályokról és a lilékről Hanyatt a tengervízben című versében is:

Fölöttem száll magasan,
sirályok, lilék fölött,
akiért valaha szívem
hűségbe költözött.

Szerelmének karjai is – a költő metaforaalkotó kedve szerint – sirályok szárnya (Kannibál szerenád). A sirály a Duna fővárosi szakaszát is igen kedveli, főképpen télen. A dankasirályokat nevezzük közönségesen sirályoknak. A költőt a táj dunántúli szülőföldjére emlékeztette még Franciaországban is.  1962-ben írt, Ház Normandiában című versében ugyanúgy ríjjogtak a tengerparti sirályok, mint a Szigetközben:

szemben kék bálna Jersey szigete
ő fekete sziklakönyéken áll
szél-ökrök szél-ekék próbálnak ártani
falán szilánkra törnek a sirályok kiáltásai
                           
A fecskék seregét fecskefelhőnek látta, Október című versének csapatát pedig zúduló madár-Niagarának. (Lator László szerint ez Kormos „derűsre igazított Hitchcock-látomása”.) Ugyanebben a versben a sirályok nem felhőt alkotnak lebegőben, hanem női alsószoknyákká lesznek: „pendely-sirályhad keringel”.
A hozzá közelálló francia család kislányáról a következő gyöngéd sorokat írta:

Ő kétszer is elesett aznap,
de nem szólt róla senkinek, csak
sírt a fekete kőfalnak dőlve.
Sarlóval vágott zöldlángos csalánt
égettek a parasztok,
azok se látták; de a sirályok
mintha azt kiáltozták volna:
„Ne sírj! Ne sírj!”
                                      (Anne de Chartres)

Feltehetően ugyanehhez a kislányhoz szólnak a következő vers, a Farkasvadászat sorai is:

aztán asztalhoz ültél rajzolni repülőt
két boeing két sirály lebegett zöld egedben
kisszéked felborult néztél valahova
anyád kezét szivaccsal eltoltad homlokodtól

A lázbeteg gyermek rajzán megállapíthatatlan, hogy a lehetetlen színű égben két sirály vagy két fehér repülő száll-e.

4. Bombatojó fém-madarak

Kormos előszeretettel alkalmazza a filmművészet áttűnéses technikáját. Hadd hozzak példákat erre is, hogyan tűnik át repülőgép madárba, madár pedig háborús repülőgép látványába:

Könny sója torkodon, nap verte a vizet,
kék mennyre óriás fehér kört sirály rajzolt,
fehér kör közepén dörmögő madarak:
útra seregelő gyöngy Liberátorok.
Ilyen csudás mese! hüppögtél még kicsit,
megríkató rucád bukott a Balatonba,
s térdelvén a homokban, majszoltál mákosrétest –
                           
                                      (Emlék nádkoromból)

A második világháború harci gépeinek formája és zaja élete végéig kísértette a költőt. Hiába szerette volna bárki csak madaraknak hinni őket. Azok hideg fémből készültek.

1944 volt, nyár.
sütött a nap, ahogy szokása régóta;
a fehérhasú bombatojó madarak
visszazümmögtek Itáliába;
álltam az összeomlott ház fölött…

                                      (Egy hajdanán elrepült ház)

Áttűnéssel élt Kormos egy másik háborús élmény visszaidézése során is. A borral teli pléhpoharat úgy emelte szájához egy tatár származású katonalány (1945 az évszám), hogy a tenyér-szárnyú ivóedény egészen madárrá változott a komplex képalkotásban:

Asztalon két pléhpohár,
lesz belőlük két madár…

Kezemből a pléhmadár
nevető szájára száll.
                           
                                      (A jó borivó királylány)

Egy korsót, amit az iddogálók körbeadnak, levegőben bukdácsoló „szárnyatlan madár”-nak láttat Kormos (Áldozat). A fekete varjú pedig pappá változik, ez az atya meg – újabb metamorfózis – csuhakáróvá. Hogy mi a csuhakáró, hasonló szóösszetétel-e, mint a barátréce, nem tudni, mindenesetre Kormos István játékszenvedélyét is megidézi. Lásd a kárót a francia kártyában:

Fekete varjú vitorlázgat,
pap lesz belőle, csuhakáró…

                                      (Bakonybél, vasárnap este)

5. Szürke tollú madarak

A tőkésréce a leggyakoribb récefaj. A hímek feje zöld, nyakukon fehér gallér, mellük barna, testük szürke. A bibic, latin neve a Vanellus vanellus, lileféle. Íme, a költeményekben:

A harmadik éjjel
csapzott-holtan
aranyrécék szálltak
mennymagosban.

Három nagynéném szállt
holdvilágon,
szőkeségük többé
nem kiáltom.

                                      (Irkalap Sinka füzetéből)

Gulácsra, Badacsonyra hull az éjszaka,
Csobánc besüpped, elmosódik Tátika,
a víz lélegzik, ragyog fehéren maga,
fölötte száll a hold, az arany vadkacsa.

                                      (Citerázó asszonyok)

Lásd még a holdat ismét mint madarat: aranyszárcsaként a Vallomás régholt költő hangján című versében is:

Álmom öblén kutatlak
a nap rád nyíló ablak
a hold az aranyszárcsa
száll keletről nyugatnak

A Profán mágiában szintén aranyban úszik a kép:

Arany iniciálék zengtek
kódexes feneke alatt,
fölöttünk barátrécék úsztak,
szálltak szivárványos halak.

A maradandóság arany színével vonta be Kormos István ezeket a strófákat halott nagynénjeiről, a holdról és egy kamaszkori szerelmes élményéről.

6. Piros tollú madarak

Az Október című vers nyitó képsorában három másik madár társaságában látható a pirók. A 'pirók' – pirosas, vörhenyes, sötétrózsaszín – jelzővel látta el Arany János a hajnalt; s így hívják a madárkát, amelynek rózsapiros a begye. (A pirók a madarak osztályának veréb alakúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó Pinicola egyetlen faja.)

Gyors madár-Niagara zúdul
ötven évemre fröcskölődve, csurdig
a vérző-füvü rét zöld füttyögéssel:
rigók, csízek hullámlanak, pirók
csirreg egy galagonya-kottaágon…

Csurompiros itt a vérző-füvű rét, a pirók és a galagonya termése is. Jékely Zoltán verscímével élve „madár-apokalipszist” előlegez a látomás. Kormos István októberben született, s a kezdet alfájának a színe mindig a piros. A végzet ómegája mindig a fekete…

7. Fekete tollú madarak

A fecskék – országos jelenség – jóval kevesebben térnek haza tavaszonként, s kisebb számban költenek a megváltozott és megváltoztatott természetben. (Gondoljunk csak a Duna voluntarista módon kialakított vízszabályozó rendszerére, a nagymarosi vízlépcsőre, a gabcikovói erőműre, milyen hatással voltak az 1980-as, 1990-es években a táj addigi ökológiai egyensúlyára. Az 1977 októberében elhunyt Kormos István ezt már nem érte meg.) Gyermekkorának fecskéi még akkora csapatokban szálltak, hogy a költő félálmában, s annak nyomán született szürrealista versében belőlük felhőket látott szerelméhez közelíteni:

eső huppog a földre kásás körtéket esvén
velocipéd gurul kerék a hold a nap
szöcskés rét szaladozgat kánonban kornyikáló
szél görget valahonnan válladra fecskefelhőt

                                      (Félálom)

Shakespeare drámájából az udvari bolondot választotta alteregójának, aki sokat játszott a főszereplő Hamlettel, amikor a dán királyfi gyermek volt. Yorick koponyája fölött hangzik el a világirodalom egyik leghíresebb monológja életről-halálról. Kormos Istvánnál a koponyás csendélet fecskével már-már könnyed téma lehetne, nem is memento mori:

Halálon túl kicsit
mondjuk ötszáz évvel
senki nem tudja rólam
hogy én valék Yorick
koponyám partra vetve
fűrésszel elfelezve
egy jó öreg sírásó
pohárnak kinevez
széléről kortyint fecske

                                      (Szegény Yorick)

A költő kései versei között az olvasó több siratóra is lel. Az egyik címe: Egy talicska halálára. A szétesett, elrozsdálódott munkaeszköz rekviemje természetesen gazdájáért, a kubikosért szól. A százsoros versben megint egy szomjas kisfecskét rajzol, gyermek önmagát, a talicska szélére:

Ismerte gyönge fű korától,
szélén csücsült, szomjas kisfecske,
bigézett mellette a porban,
madzagostorral durrogtatva.

Kormos fiatalkori versei Sárközi Márta önfeláldozóan fönntartott folyóiratában, a Válaszban jelentek meg, érthető hát, hogy Sárközi Mártát is verssel siratta el. A gyászok gyöngédséggel járnak, s a költő e gyöngédség fokát a még csupán röpülni tanuló fecskék képével fejezte ki.

Eső veri a csorba lépcsőt
szél citeráz csapkodva ajtód
ablakod többé nem nyitod
ablakod többé nem csukod
röpködnek első-röptű fecskék
ki-be szobádban s falad körbe futják
szárnyuk karcolja neved levegőbe
SM SM SM SM

                                      (A fánk-ujju asszony)
 
Kormos szívesen ábrázolta verseiben a tintafekete tollazatú rigót is (angolul blackbird, hollandul amsel, franciául merle noir…) A nőstény begye barnás, a hím csőre élénksárga, narancs, akár a szemgyűrűje is.
A feketerigó riasztó csik-csik-csik hangot ad, hisztérikus csiviiii-t, röptében panaszos cii-t. Ha megriasztják, felindultan tak-tak-takot kiált. Kormos így ír Rigó kiált fölöttem című versében:

Villám ragyog teli pohár
vizet csukott szemembe tündököltet
szélhömpölygés arcon cirókál
de tudom elföd majd a sár
ha magamra húzom a földet
Rigó kiált fölöttem: VOLTÁL!

1973-ban íródott e vers, s a kötetben előtte és utána megjelent költeményeiben is megtalálhatók a rigók, mégpedig a csízek társaságában. (Október; Egész évben Lucázás) Egyik legkedvesebb memoriterében – rengeteg verset tudott fejből idézni, sőt végigmondani – éppen rigó szólal meg. Kormos sokszor hivatkozott Erdélyi József e dalára, rádióstúdió szalagjára mondta, egyszóval még fenti mulandóságversére is nyilvánvalóan hathatott:

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.

                                      (Erdélyi József: Reggel)

Szerény alkat lévén Kormos az élete végességének elhírelését is mindössze egy rigóra bízta. Kópésan, de mégis rangot kap, aki megérti az egyszerű rigóéneket. Hamvas Béla a következőképpen mesélte el metaélményét: „Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a feketerigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.” (A madarak éneke)

Sokatmondó, hogy Szabó T. Anna új verseskönyvének a borítóján szintén rigót látunk. A költőnő nem titkolta, hogy kötetcíme, a VAGYOK (Magvető Kiadó, Budapest, 2022.) Kormos István szavára, a VOLTÁL!-ra utal. (Szabó T. Anna egy ragadozó által megölt rigó halálát ábrázolja a Juhász Ferencnek ajánlott költeményében.)

8. Kék és zöld tollú madár

Ágborisrét címmel Kormos egy ősi magyar és jiddis dalt formált egyetlen modernné. Micsoda madár!

Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról
egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár,
fák ködkucsmái közt szárnyával telleget,
karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll.

Nagy Lászlót 1951-ben a következőképpen köszöntötte a barát és költőtárs:

Sárga homokba ülj, ingedet szárogatni,
rakd  melléd szerszámaidat:
toll, papír, kés, víznek egy cinpohár,
széléről kék kolibri kortyogat.

                                      (Testvérek)

A fenti sorokban szereplő kortyolgató kolibri nem csupán azért kihagyhatatlan e madárkatalógusból, mert a Kormos-versek olvasója számára e jelenet, a szomját oltó madár már ismerős, de azért is, mert a kolibri az egyetlen egzotikus szárnyasa ennek a költészetnek. Méretére nézve bogárnyi e madár termete, távoli lény, de nem mesei, nem kitalált! Egyszóval: csak csoda a Dunántúlon, ahol csupán szenderekkel találkozunk…     

9. Sosemvolt madarak

A költői fantázia viszont több madarat is teremtett. A szárnycsapások által keletkezett léghuzat „madárszél” Kormos István metaforájában:

Lábad elé feküdt a tócsa,
gyöngye a cipődön ragyog,
madárszél röppen a kezedre:
körülcsipogja alakod.

                                      (Klári, nyár csönd)

A vers keletkezésének éve: 1948. Klári, akihez írta, a költő első felesége volt. Ugyanebben az évben születik Kormos István Fehér virág című nyolcsorosa is, amit viszont halott költők emlékének ajánlott, először Sárközi Györgynek, aztán az abdai névtelennek, tehát Radnóti Miklósnak. Ebben a költeményben az előző vers gyöngyének világossága komor sötétre válik:

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát
holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát

Kormos Istvánt először Szabó Lőrinc nevezte népi szürrealistának, aki groteszk ötletekkel teli. A központozás hiányában nem is tudjuk pontosan megmondani, hogy ki vagy mi mossa a tócsában a tollát, hogy azonos-e a holló a széllel (lásd: madárszél) vagy a fekete madár az ékkővel… (Igazi hollót az Orpheus panasza című költeményében szerepeltet, azt a madarat a líra, vagyis a lant hatalma megszelídíti: amikor muzsikába kezdtem röptében megállt a holló.)
A Franciaországban írott szerelmes vers (1962-ből) végképp álomi síkba helyezte a már többször látott, érzékelt valóságrészleteket újabb és még meghökkentőbben a montázstechnika révén:

Lángol a menny Cecile se köd se hó se szél
tócsába lépsz a víz gyöngye hozzád beszél
kapu fal ablakok valamit mondanak
valamit kérdenek sosemvolt madarak

                                      (Tíz évesek leszünk)
 
Összegző versében Kormos István elkészíti élete leltárát, s kincseit (emlékeit, szerelmeit, gyermekeit, a látott tájakat, amelyeken szíve gyalogolt, egyetlen képzelt szigetre menti (Nakonxipánban hull a hó). Gulácsy Lajos Nakonxipánban hull a hó című festményéből ihletődve alkalmazta magára ezt a fantáziabirodalmat, amelyben sem a földi nehézkedés, sem a logika nem működik, csupán az álom, de az olyan könnyedén, hogy a múltidéző költő számára a képeket szappanbuborékokként lebegteti. Ide „hírlapot is röpítene / valami sosemvolt madár / persze ha kellene”. 
Van olyan költeménye, amelyben a kisgyermek és a madár lába nyoma közé a az olvasó kiteheti a névátvitelt létrehozó egyenlőségjelet:

futott álmodban csizmád havon farkas után
futó csizmád nyoma havon madár nyoma.

                                      (Farkasvadászat)
 
S van, hogy másmilyen nyomot hagynak maguk után az eltűnt csókák s varjak:

Meghalt december, hótalan s jegetlen,
a Széna térig szemtelenkednének
Nagykovácsiból náthásan a varjak,
csókafostos Üllői-úti fák
siratják Kosztolányi lombjait…

                                      (Egész évben Lucázás)

A sosemvolt madarak nevei közé soroltam még a Cicellét. Költői névjegykártyájára epitáfium-tömören a következőket írta:

Kormos családnevem
anyámtól örököltem
keresztelésben Istvánt
mint ama vértanú
sok néven szólítottak
Pistika Piska Pista
utóbbi főleg lónév
volt amíg lovak voltak
Cicelle Cormieux
végül csak Yorick voltam
azaz szegény Yorick

                                      (Szegény Yorick)

Cicelle. Ha franciásan ejtem, mint ahogyan a Cormieux-t kell, akkor Sziszellnek kellene mondanom e nevet, amely kancsalul rímel szerelme nevére, Cecile de Nagyéra. Ám a valóság más. Réz Pál 1985-ben még pontosan emlékezett a Vas Istvánéknál vendégeskedő barátok játékára, amelyben Kormos ragaszkodott ahhoz, hogy a cicelle egy madár, s azt kellett elfogadnia mindenkinek. Kormos Arany János versére hivatkozott, hogy abban is szerepel Rozgonyi Cicelle. „Tévedne tehát az a filosz, aki egy párizsi vagy normandiai lányt gyanítana Cicellében. Tévedett az a színész, aki a televízióban nemrég Sziszellnek mondta franciásan. Cicelle az, ahogy Arany János ejtette. Ma már bánom, hogy akadékoskodtam Vaséknál, az Eötvös Lóránd utcán. Kormos Pista az életben vesztésre játszott, de azt nem szerette, ha a játékban elébe akarnak vágni, nem is tűrte. Meg aztán: ki tudja, hátha mégiscsak van cicelle nevű madár. Ha máshol nem, Lébényben. Szép is volna: cicelle, cicellemadár…” (Réz Pál: Cicelle)

10. Sült kakasok

Kormos korai versei közt találtam azt az opust, amelyben először ábrázolt kakast. Nem baromfiudvarban láttatja, holott házi szárnyas, címerállatnak pedig egyenesen szomorú és groteszk lenne, hiszen a jószág már a forró levesben, igaz, még onnan is kukorékol:

Csákót nekünk, pirosat!
Marci jő Hevesből! –
Kókkadt kakas kukorékol
a forró levesből.
Máját, zuzáját megesszük,
lába lesz a kardunk,
magyaros díszlépést ver
halálig a sarkunk.

                                      (Karcos torokkal)

1944-ben írta keserű gúnnyal ezt az országról Kormos. Tragiko-groteszk kép, amin a főzés közben kifakult kakastaréj pirosát mi, emberek hordjuk tovább csákóként. Talán meg sem lepődik az olvasó, hogy e hím szárnyasnak a főtt vagy sült példányaival még találkozni fog, nem is egyszer, a költő további, de még kései verseiben is. Kivétel talán egy törpekakas A nyár gyerekei című versében, annak is első strófájában, mivel eleven s szabadon, vadvizeken szaladhat:

Kölyök felhőcske szenderek,
csak ikre lesz esőhasas,
vízen, szikrázó szőnyegen,
nyargal egy csepp törökkakas.

1945-ben az ábrázolt kakas és körötte a természet is a bukolikus idill visszájából
köszön ránk. Radnóti Miklós festett hasonló lelki tájakat a háborúban, nála szalad a sörényes égbolt. Kormosnál a rét hőköl, tehát váratlanul megáll:

Valahol kakas harsog,
részegen kukorít,
a rét álmából ugrik,
de hőkölvén lapít.

                                      (Rézkarc, 1945)

Krisztus és minden humánum hajnali elárultatását érezteti meg velünk Kormos e versszak atmoszférájában. A Nakonxipánban hull a hó című létösszegző versben a kakas ismét élettelen – hóból gyúrt:

gyúrhatnám havam hókazallá
hóbiciklivé hókakassá
lehetne hómázas szilke
hótrombita vagy hósüveg

Hadd ismertessem tovább e bekezdésben Kormos István talányos lírai gasztronómiáját! Dörmögő című dalában holt-eleven a kakas. Az a kakas már kappan volt, vagyis herélt példány:

Napszámba hánytam a havat
késő estig,
ölelgettem volna inkább
Mészöly Erzsit…

moziba mehettem volna,
nézni Tarzant,
de tölcsért temettem, ahol
bomba csattant,

derelyét ehettem volna
kaviárral,
míg egy sültkappan szobámban
körbe szárnyal…

A sült kappan, ami száll, tán Weöres Sándor etűdjéből a legközismertebb motívum. Weöresnél ráadásul szárnyatlan száll a sült kappan (Csiribiri). A Kormos versében elsiratott talicskát is – mint az emberi fáradozás és kilátástalanság inkarnációját – egy sült kakas csúfolta:

Süketet, vakot, némát játszott,
álma se röppent messzire:
rikogató sültkakas sétált
egy aranyülőn csúfolódva.

De csak az örökös kenyér,
szalonna, hagyma, paprika,
szombaton egy pohár csiger…

Harlekin búsul című félálarc-versében a költő saját vonásaira ismerünk, éppúgy, mint a Szegény Yorickban. A művész önarcképe a clown, a szomorúan is mulattató bohóc. Picasso Harlekinjei különösen érzékeny-törékeny lények, melankolikus alkatok. Kormos István valahol mélyen a szívében velük is rokonságot érzett. Olyan Harlekinnek láttatta magát, aki bohócmestersége társát-eszközét falja föl kínjában. (Igaz, Kormos Orfeusza is tönkretette a hangszerét, vagyis szerelme halála után elnémította a költészetét.) Kormos Harlekinje hasonlatos Petőfi juhászához, aki tulajdon szamara fejére sújt le. A beszélő kakas, a csoda, a költészet allegóriája. Orfeusz a lantot szétrúgta, Harlekin a beszélő kakast keserűségében megette:

Volt egy beszélő kakasom,
kötélen sétált peckesen,
ha tyúkfalkába botlott, villogott
mint torpedó a tengeren.

Mivel a cirkuszból kicsaptak,
s nem volt egy árva garasom,
ő meg vesztére lábamnál karattyolt:
tudtam, orémuszt döngicsélve fölfalom.

Egy miccenésre odalett,
méltatlankodhatott a nyárson,
sültében is még kiabált:
„Ez csak lidércnyomásos álom!”

Utána sakkban ronggyá vertem
Nimzovicsot és Euwét,
és mit ittam kakas-zúzára?
karcos csigert, vizezett lőrét.

*

Madárkatalógusunk valamennyi fiókja azt bizonyítja, hogy Kormos István verseiben nem csupán a tulajdonnevek és a tárgyak, de még a szárnyasok is igen feszes és tökéletes motívumhálózatot alkotnak. Még úgy is, hogy pályája negyven esztendeje alatt alig több mint száz költeményt írt.  Ideje, hogy még az eddigieknél is komolyabban vegyük a garabonciás költő gondosan fölépített, ám szivarzsebben elférő romolhatatlan, hallgatások is hitelesítette életművét.