Innen Varnyasrul nézve a történelöm...

Valamikor, a múlt század hetvenes évei körül, egy kedélyes, kötetlen beszélgetés közepette megkérdeztük B. Gy.-t, kedvelt professzorunkat a kolozsvári egyetemen, mikor lesz a világvége. A válasz: akkor, mikor összetévesztjük az igazságot a hazugsággal, a szüzet a kurvával és (itt fölemelte az ujját, kis szünetet tartott) ezt észre se vesszük!

Könnyen lehet, hogy én itt, immár a világvége után – világvége előtti dolgokról mesélek. Ezeréves tapasztalatokról, tudásról. Néha az az érzésem, hogy unokáim és köztem nagyobb lesz a távolság, mint tőlem a tatárjárásig. Én még olyan időkre emlékezhetek, mikor az emberek az eszükkel érezni, a szívükkel is gondolkodni is tudtak. Amikor az ész keres – de a szív talál.

Mán Koválik Imre bácsi (a Terus apja) is mindég mondta, hogy Gyorgyégyorgyijudézs nem is Gyorgyégyorgyijudézs, hanem igazibul Dézsás Gyurka. Eztet neki a koncséntrán mondta egy másik koncséntrás, aki biztosan tudta, mer neki valami rokonnya kisgyerökkorába jó üsmerte ezt a Dézsás Gyurkát.

Aztán ezök elkőtöztek Bukarestbe, oszt így lött a kis Gyurkábul a nagy Gyorgyégyorgyijudézs. Imre bácsira fölnéztem, mert, 1. akkor még kicsi voltam és 2. mert komoly nemzetközi tapasztalata volt őneki. Akár harmincig is el tudott számolni oroszul és tudta az ember szaporodásához elengedhetetlen testrészek és mozdulatok nevét is a nagy Tolsztoj árnyalatokban oly gazdag nyelvén. E sokoldalúságát is azon a bizonyos koncséntrán szerezte. Orosztudása később is örvendetesen gyarapodott, hála az 1944 őszi több hetes intenzív orosz nyelvtanfolyamnak, amiből egyébként minden nagyvarjasi részesült akkor.

Nagybátyámat is érte ehhez hasonló meghökkenés, csak fordítva.

János (nagy)bátyám annak idején annak rendje és módja szerint átszökött Magyarországra, annak rendje és módja szerint egyszer csak magyar honvéd lett, annak rendje és módja szerint megütközött a dicsőséges Vörös Hadsereggel, majd eredeti módon meglépett az orosz fogságtól (vagy fogságból) s hazagyalogolt. Mivelhogy semmi papírja nem volt arról, hogy odaát volt, de arról se, hogy nem volt odaát – de valami papírja mégis volt! – annak rendje és módja szerint behívták a román hadseregbe, mert még mindig mindössze 22 éves és sorköteles volt. Egy sasszemű őrmester rögtön felfedezte tartásáról, precízen kifogástalan – de mégis könnyed, rutinos mozgásáról, hogy itten egy puskaport szagolt honvéd veteránnal van dolga. Nem lett különösebb baj, miután János bátyám meggyőzően elmagyarázta, hogy dehogy, ugyan már, Isten ments, dehogyis harcolt ő a románok ellen. Különben is már Gróza Péter volt kormányon és éppen fátylat borítottak a közelmúltra...

Ez a román őrmester János bátyámat beavatta egy nagy titokba. Horthy Miklós is eredetileg román volt! Bizony-bizony, még, mint Hotoran Nicolae nyekergett a pólyában. Látva a nagyvarjasi hadfi hüledezését, rátromfolt. Na, ehhez mit szólsz, bozgorule?! János bátyám valahogy összeszedte magát, nyelt egy nagyot, majd kivágta. Még sok ilyen románt kívánnék magunknak! Többé nem merült fel a kérdés... A varjasi képzelet óriási távolságokig jutott, elképesztő csúcsokat hódított meg. Sztalin is magyar vót. A tizennégyi háborúba esött fogságba, eredetileg Szalai Jóskának híták, csak ott kint koménista lött, oszt oroszosított Szalairul Sztalinra.

„Hát nézzétök mög, nem úgy horgya a bajússzát, nem pont úgy pipál, mint mink itt Varnyason?” Nehezen cáfolható bizonyíték. (Forrás, Bóka Gábor bácsi.) Szintén tekintélyes forrásnak számított a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja. Akik hallgatták, nagyon hallgattak róla. Érthető...

De mégis, Sztalinon és Gyorgyégyorgyijudézsen kívül szinte jó ismerősnek számított a faluban Ejzenhóver (Eisenhower), Adénóver (Adenauer) és Rákosi (Rosenfeld), majd később Ruscsov (Hruscsov) és Kádár.

A régi szép időkben a borbélyműhelyben működött a nagyvarjasi akadémia, szeminárium, agytröszt. Míg idősebb és ifjabb Katkó Antal, no meg Csillag borbé a fejek külső hozadékát távolította el, azalatt a fej belső hozadéka lejjebb, a szájon át távozott, mint mesélés. Ámde némely, az alkalmazott pszichológiában jártas egyének akkor kezdték piszkálni, „mögnótáztatni”, vagyis szívatni a borbély fogságában üldögélőt, mikor a borotválásra került sor. Ilyenkor az áldozat teljes mozdulatlanságra volt kárhoztatva, beszélni se mert, mert a szamurájkard-élességű beretva hun a fülinél, hun a torkánál villogott. Borbéhon mönni olyan volt, mint a batyusbál, mindönki vitte amija vót, oszt összeszödte, ami másoknak vót. Beszélik, hogy Erdei Pali bácsi reggel beült a borbéhoz, mindég aszonta, ráérök, ha rákerült a sor.

Mikor dél lött, Pali bátyánk hazamönt önni, rögtön visszagyütt, tovább ült, mindég előre engedve valakit. Mikor oszt mán csak ű maradt, aszongya a borbé. Na, Pali bácsi, mán csak kend van. Nyírás, borotválás? Éggyik sé. Csak épp benéztem mán, hogy mi újság? (Persze, ez télen volt, mikor ráértek.) Mondom, nem csak egyszerűen borbélyműhely volt ez, hanem pezsgő, élénk szellemi műhely is. Egy ilyen „műhelygyakorlaton” tudtam meg, hogy Kossuth Lajos majdnem járt Varnyason. Ez úgy vót, hogy Kossuth Szögedébül mönekült Aradra, Nagylakon, Pécskán át. Nem akárki vigyázott ám rá, hanem maga Rózsa Sándor mög száz legjobb betyárja. Oszt Rózsa Sándorék pont a turai csárdáig kísírték (innen mán tényleg csak majdnemnyire van Varnyas!) – ott mán a vörössipkás Damjanich katonái vötték át. Rózsa Sándorék vigyáztak még az államkasszára is, éggy fillér nem sok, annyit se vöttek el. Mer Rózsa Sándor is azt akarta, amit Kossuth Lajos, igazságot, böcsületöt, jobb mögélhetést a szögény népnek!

Rózsa Sándor sokszor járt itt a Halomcsárdába, ami ott van most is (már csak volt, a halom is, a csárda is!) a Csárdahalomná, ottan a Kendörgyárná. Mer onnan hét út vezetött, Nagyvarnyasra, Kisvarnyasra, Iratosra, Aradra, Szentpálra, mög az aradi határba. Oszt melyik a hetedik út, kérdözte az, aki számolta? Hát a másvilágra! – mondta a mesélő. Mer Rózsa Sándor mögmonta, hogy embörök, a Halomcsárdáhon hatút vezet be, de az, aki elárul, a hetedikön mén ki! Rózsa Sándor mindég föllovagolt a Csárdahalom tetejibe, onnést messzire ellátott, hogy gyünnek-é a zsandárok? (a Csárdahalom a régi térképön mint Putri- halom szerepöl. A csárda mög Putri-csárda, na.)

De nem szorulunk mi importbetyárra, mögvót nekünk a magunk két, garantáltan Made in Nagyvarjas betyárja. Csíka Ferkó mög kis Szalai, de inkább így, Kisszalai. Csíka Ferkó egy nagy, erős, csontos-inas embör vót, Kisszalai mög akkora, hogyha összegömbölyödött, akkor elfért egy nagyobb kasba is. A kímínyön úgy járt ki-be, mint más az ajtón. Akkor még szabadkímínyök vótak. Ezök párba dógoztak. (Hogy mit „dógoztak”, hogy dógoztak, arra itt most nincs hely, meg ötleteket, tippeket sem akarunk adni az ez iránt érdeklődőknek. Hosszú mese lehetne erről, főleg a vallatásukról. Hogy a kakastollas csendőrök a végin mégis túljártak Csíka Ferkó mög Kisszalai eszin. Ami nem sikerült a pandúroknak kínzással, vízzel, az mán sikerült a kakastollasoknak éppen, hogy vizetlenül, kínzás nélkül. Mer aszonta a csendőr. Tilos a kínvallatás? Röndbe. De mögkínozza ű úgy sajátmagát, hogy az Isten lögyön irgalmas hozzá! Oszt úgy is lött.) Az igazság az, hogy mégse igazi, huszonnégy karátos betyárok voltak ők, inkább lókötők, afféle „megélhetési bűnözők.”

És igen, azok a csendőrök... Három híres erdélyi román különbözőképpen vélekedett róluk. Ion Slavici elismerő szavakat is mond, a Párizsban világhírűvé lett Emil Ciorannak viszont a rettegés jut eszébe róluk. A nem éppen magyarbarátként ismert Alexandru Vaida-Voevod (kétszer is miniszterelnök) pedig egyenesen példásnak nevezte a magyar igazságszolgáltatást, törvényalkalmazást.

A Magyar Királyi Csendőrséget Tisza Kálmán miniszterelnök állította fel 1881-ben. Nagy szükség volt rá a szűnni nem akaró csíkaferkók, kisszalaik miatt is. Állománya leginkább szegénysorú, de értelmes, írni-olvasni tudó, katonaviselt, jó kiállású, büntetlen előéletű legényekből verbuválódott. Nemzeti hovatartozás nem számított, csak a kötelességteljesítés. Mai szemmel nézve, elképesztő volt a fegyelem. „Figyelem és fegyelem!” volt egyik jelszavuk. Különös szigorral büntették a korrupción, sumákoláson, bratyizáson kapott csendőrt. De ilyen alig akadt. A kakastollas csak a felsőbb parancsnoka jóváhagyásával nősülhetett s csakis akkor, ha a menyasszony le tudta tenni a „kauciót” (kezesség, garancia), vagyis egy jókora hozományt. Hogy a csendőr nehogy egyszer is a „hálapénzre”, „mellékesre”, baksisra kacsingasson. Ja, és az asszonynak való családjában sem fordulhatott elő egyetlen büntetett előéletű sem. Nagyvarjason is volt egy „föllépésük”, jó száz évvel ezelőtt, egy tömegtüntetéssé, majd tömegverekedéssé fajult bíróválasztás alkalmával. Három lovas csendőr ideügetett Kürtösről. Némán, szoborszerűen, félkaréjban, három lépés távolságban megálltak a lázadók előtt és...vártak. Mozdulatlanul. A szemük se rebbent. Csak a kakastollaikkal játszadozott az a huncut szellő... A tömeg magától elnémult. Akkor a csendőrkáplár jó hangosan azt mondta, Embörök! A törvény nevében fölszólítom magukat, hogy azonnal mönnyönek haza! Mögértötték, jóembörök?!

A jóembörök egy jó része nem értötte mög és káromkodva, dühöngve mögindult a három csendőr felé. Ebben a pillanatban három villanás, három kard ki és bele a gyüleközet közepibe. Oszt rögtön kiemelték a vezért, aztán még kettőt, a három hangadót. Mer a jóemböröknek eszükbe se jutott, hogy a csendőrök nem csak ácsorogni gyüttek oda, hanem közbe ki is pécézték a fejesöket. Mer azoknak olyan szömük vót. Mosmán rögtön üres lött a piactér. itt a községháza előtt.

– Oszt halottak vótak? – kérdeztem gyerekésszel Antal bácsit.

– Dehogy vótak! Kardlappal dógóztak azok. Lött pár betört orr, egynehányan mögnagyobbodtak jó félujjnyival, mer akkora gumó lött a fejük búbján.

Másik eset, valaki ellopott egy nagy tömött kacsát. A csendőrök hamar elkapták a töttest, elő-hátul egy táblát akasztottak a nyakába, amire az vót írva, Kácsát loptam! Oszt avval végigkísérték a falun, annak mög közbe még jó hangosan hápogni is köllött hozzá. Evvel le is vót röndözve, nem vót se bíróság, se pör, de az illető messze kőtözött a falubul.

Ha már azokról a csendőrökről esett szó – nemcsak élvezték és érezték a hatalmat, de meg is tudták jeleníteni. Éltek a törvényadta hatalommal – néha, lentről nézve, visszaéltek. Nem voltak se szentek, se tökéletesek – emberből voltak.

Ha már azokról a csendőrökről esett szó, vétek lenne elhallgatni végüket, végzetüket. Nyitány vagy zárókép is lehetne az „istenek alkonyához” vagy az Apokalipszishez. Budapest 1944–45-ös ostrománál 3160 kakastollas is a szovjetektől körülzárt városban rekedt.

Jelenlegi tudásunk szerint közülük egy, egyetlen egy élte túl a csatát, Komár Andor hadnagy, aki a kitöréskor, csodás módon, élve eljutott a magyar csapatokhoz.

3159 csendőr, fegyverrel a kézben meghalt ott, ahová esküje és parancsnokai állították. Teljesítették kötelességüket, mindhalálig. A lángokban álló Budapestről az utolsó életjel is az un. csendőrrádión keresztül érkezett 1945. február 12-én. Az üzenet végszavai.

„A királyi vár romjai között teljesen körül vagyunk zárva. Kenyerünk, vizünk már napok óta nincs. Életünkkel leszámoltunk, sorsunkat a jó Istenre bíztuk. Isten áldd meg a magyart!” Talán egyszer majd, a távoli jövőben, mikor a múlt gomolygó fellegeit, félreértéseit és fájdalmait „békévé oldja az emlékezés” – egyszer valakinek eszébe jut Leonidászról és a háromszáz spártairól az a másik 3159 is, akik szintén „megcselekedték, amit megkövetelt a Haza”. A KÖTELESSÉG... Hát ilyen is lehet a világ, Varjasról nézve...