Székelyek... és a Himalája

Kőrösi Csoma Sándor (Csomakőrös, 1784 március 27. – Dardzsiling, Észak-India, 1842. április 11.).

Sokgyermekes, szegény székely határőrcsaládban született. Taníttatására más mód nem lévén, un. szolgadiákként (akkoriban ez volt diákhitel gyanánt...) tanult tovább a híres nagyenyedi kollégiumban. Mindig, mindenből jeles vagy kitűnő – de igazából a magyar történelem igézte meg, hogy aztán minden gondolatát, tettét ez mozgassa.

A göttingai, heidelbergi egyetemeken, az európai tudományosság e fellegváraiban – angol ösztöndíjjal – folytatja nyelvészeti és történelmi kutatásait. Meggyőződésévé vált, hogy a magyar nép és annak sajátos elemeként a székelység, valamint nyelvünk se nem finnugor, se nem török, se nem más, hanem szkíta-hun eredetű és bölcsőnket, az őshazát Közép-Ázsiában, nagyjából a mai Ujguria és Kazahsztán területén kell keresni. (Ahogy a mai európai népek többségének ősei is – figyelem! – keletről, Ázsiából érkeztek.) Hogy igazságát összehasonlító nyelvészettel, ősi nyelvi „ujjlenyomatokkal” is bizonyítsa, élete során tizennyolc (18) nyelven tanult meg beszélni, illetve olvasni és írni.

Már évekkel nagy, magányos keleti zarándoklata előtt szigorúan edzette magát a megpróbáltatásokhoz. Nem ágyban, hanem földre terített köpönyegén aludt, télen fűtetlen, nyitott ablakú szobában, vagy ahol lehetett. Nem hagyta, hogy gyomra, az éhségérzet vagy a zsigerek uralkodjanak fölötte. Testét eszköznek, nélkülözhetetlen szolgának tekintette a szent magyar ügy érdekében s feltétlen engedelmességet követelt tőle. A sok ezer kilométeres utat gyalog, olykor teveháton tette meg. Nem véletlen, hogy a rettenetes tibeti télben, fűtetlen cellájában, hónapokig mindössze jakvajjal „felturbózott” teán és néhány szem főtt árpán élt és dolgozott. Használhatott volna valamiféle, szárított jaktrágyával üzemeltetett ősi tibeti fűtőszerkentyűt, de a füst annyira csípte a szemét, hogy nem tudott volna írni, olvasni, dolgozni. India akkori urai, az angolok megbízásából megalkotta az azóta is „csúcsnak” számító tibeti-angol szótárat, megírta Tibet történetét, tudományosan feldolgozta a buddhizmus lámaváltozatát. (S közben mindenben, mindig a hunok-magyarok rejtőző emlékeit kereste. S találta.) Vállalta ezt azért, hogy tudást, tőkét és támogatókat gyűjtsön a nagy álomhoz, amiről tudta, hogy bizonyosság s többet ér egy életnél. Csendben, elhagyatottan halt meg, maláriában. Nem jutott el abba a hazába, ahol a magyarság megszületett, de a maga örök hazáját megtalálta a Himalája köves temetőjében. A szintén megszállott, szintén rajongó, szintén szent, szintén hős és szintén magányos Széchenyi István – aki szintén életét áldozta, de a változatosság kedvéért, a Jövő bűvöletében, az erős és szabad Magyarországért – írta meg a sírkövére méltó sorokat.

„Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.” E két rendkívüli ember, akik annyira ellenkező irányba emelték tekintetüket, sorsukban kiegészítették egymást, mint a jin és a jang, mint a csend és a hang.

*

Jakabos Ödön (Nyujtód, 1940. január 25. – Brassó, 1979. október 22.).

Ha Kőrösi Csoma a Nap, akkor Jakabos Ödön a Hold – mondhatnánk jelképesen, székelyesen. A középiskola után egyetemre akart menni, de mindenható „pártunk és kormányunk”, valamint a sokgyermekes család szűkös anyagi helyzete ezt nem engedte. Végzetszerűen vonzódott az Úthoz, vasúti technikumot végzett, forgalmista lett, ingyen utazhatott volna – de nem! Inkább kölcsön motorbiciklin körbejárja Romániát, aztán saját kerékpárján pedálozik 8000 kilométert, szerte a Kárpát-medencében és Európa más tájain is. Pénze kevés, nem is kell, amíg még vannak jó emberek. Több, mint háromszáz emberrel levelez, hogy a nyelveket gyakorolja és legyen hol megszálljon útközben.

Mindig napi száz km az adag, hogy pontosan érkezzék, ahogy levélben előre megígérte. Ne feledjük, a hatvanas-hetvenes írjuk. Készülődik a hosszú útra, emberfölötti kihívásra, Csoma Sándor nyomdokain haladva, tisztelegni a nagy székely sírjánál – majd vissza. Nyolc nyelvet tanul meg szótárból, mire 1972 októberében elindul Keletre. A bukaresti hatóságok akadékoskodnak, nem tetszik nekik, hogy „székelymagyar ügyben” megy. Végül egy ötdollárost adnak neki, avval a „tréfás” utasítással, hogy ha nem muszáj, nehogy elköltse! Egy hátizsákkal indul, benne a legszentebb, egy maréknyi székely anyaföld Csoma Sándor szülőházától, továbbá váltás zokni, fehérnemű, szérumok, gyógyszerek, néhány konzerv vészhelyzetre... és székelyruha. Ja, és az ötdolláros. Autó-, vonat-, hajó- és tevestoppal, no meg gyalog utazik. Sosincs egyedül, mindig vele van egyre súlyosbodó asztmája. Rendbe teszi Csoma Sándor sírját, szinte minden idejét „vele” tölti. Csak a „hegyek istene”, a vén Himalája tudhatja, miről „beszélgethetett” ott egymással a két háromszéki atyafi... Aztán vissza, ugyanúgy. 1973 júniusában lépte át a román határt s visszaadja az ötdollárost! Illetékes elvtársék sehogy se akarták elhinni, hogy ez ugyanaz az ötdolláros és egyeztették a bank nyilvántartásával a sorozatszámot. Egyezett... Úti élményeiből az akkori erdélyi magyar sajtó közölt részleteket. Könyv alakban, akkor, nem jelenhetett meg. Élete utolsó óráiban Jakabos Ödön saját kezűleg címezte meg a haláláról szóló gyászjelentéseket. Élt 39 évet. „A legvégén nem az számít, mennyi év volt életedben, hanem mennyi élet volt éveidben.” Aki közelebb akar kerülni emlékéhez, Érden, a magyar földrajzi múzeumban megtalálja.

*

Erőss Zsolt (Csíkszereda, 1968. március 7. – Kancsendzönga, Himalája, 2013. május 21.?)

A legendás hős, Scaevola jut eszünkbe, aki fél karját tartotta a tűzbe, rezzenéstelen arccal, hogy bebizonyítsa az ellenségnek, micsoda önfegyelem, akaraterő és elszántság van Róma fiaiban. Erőss Zsolt sérült fél lábát tartotta önként fűrész alá, hogy bebizonyítsa a hegyeknek, a székely erősebb. Nem alkudott, vagy tökéletes az a láb, vagy le vele! Tíz, 8000 méternél magasabb csúcsot győzött le, ebből kettőt már műlábbal, köztük az „ítéletvégrehajtó” Kancsendzöngát is.

Az alpinista világ „Hópárduc” névvel tisztelte meg. A csúcsok csak lentről gyönyörűek, minél fennebb engedik az embert, annál kegyetlenebbek. Erőss Zsolt és bajtársa, Kiss Péter végső jutalma a világ legnagyobb, legfehérebb szemfedője – az örök hó a Himaláján. És a Föld legnagyobb sírköve. (Valahogy most, a Nemzeti Összetartozás Napján, illik emlékeztetni arra a magyar férfira is, akinek minap fél karját leszakította a gép. Emberünk, mint valami talált tárgyat, fölkapta a letépett kart, beült vele az autójába és kórházba hajtott, hogy varrják vissza. Majd elájult. A félénk a veszély előtt ijed meg, a gyáva veszély közben, a bátor veszély után – tartja a magyar közmondás.)

*

Számvetés

Néhány eredeti „székely terméket” mutatnék be, egyszerű emberek ajándékát. Gondolatok, villanások sorsról, történelemről, emberről – onnan a mágikus Hargitáról nézve.

„Nemessé a király is tehet, székellyé csak az Isten.” Vagy, „A székelynek két halálos ellensége van, a hosszú háború és a hosszú béke. A hosszú háború elpusztít, a hosszú béke elpuhít.” Tovább, „Saját gyengéinktől félek, nem az ellenség erejétől.” Más, „A lehetetlen nem székely portéka. Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.” Még egy,” Csak attól félnék, ha félnék.” A székely beszéde feszes, visszafogottan díszes és világos, mint a székelyharisnya.

Ha jól meggondolom, minket nem is határok különböztetnek meg, hanem a Hargita – mondta egy anyaországi magyar. Ha ezt érezni, érteni szeretnénk, legalább egyszer másszuk meg a Hargitát, és legyünk ott Csíksomlyón, a pünkösd ünnepén. Félmilliónyi ember szokott összejönni, hogy találkozzék Teremtőjével, egymással és ezer év történelmével.

2013, a kommunizmus áldozatainak emléknapján