A ház

A Kék kereszt felől ment felfelé az út, mellette jobb oldalon folyt a csörge, volt úgy, hogy megállította a lovakat és onnan merítette meg a bádog kulacsot. Tiszta, jó hideg volt a víz, a forrás nem volt ötven méterre, az út elágazása után, a Fenyőfa domb aljában eredt. Egyszer felment és megnézte, ha itt állna egy ház, nem is kellene kutat ásni, ez mindig folyik, legfeljebb egy olyan ciszternafélét, hogy vödörrel is lehessen meríteni, gondolta. Az elágazónál általában jobbra ment a kocsival a Kecskehát felé. Ő is fát fuvarozott, mint a többi egregyi. Bonyhádon volt vagy tíz család, akik tőle vettek, de Mányokon is voltak már új helyei, voltak köztük zsidók is. Ezek elég kukacosak voltak, nem állhatták, ha be akarják őket csapni, de ha látták, hogy valaki árán adja a tüzelőt, ha jobb, drágábban, és olcsóbban, ha kicsit hitványabb, akkor megmaradtak mellette, volt, hogy továbbajánlották. Felfele menet a horgosból is mindig látta a Fenyőfa dombon álló nagy gesztenyét, minden évben volt rajta valamennyi, lopott is belőle egy-egy kalappal néha. Két nagy sombokrot, piros körtéket, lánycsöcsű almát is látott. Nemcsak kút lenne, gyümölcsös is. Apjáéknak is többször szóba hozta, hogy, ha megnősül, akkor ott, a Fenyőfánál építene házat, az elágazóban. Kár, hogy nem lehet hozzájutni ahhoz a helyhez. Hazafelé az Arnold-kocsmába is be-be járt, nem is a bor miatt, az volt otthon is bőven.  Egy-két fogatost mindig ott evett a rosseb, beszélgettek minden fontos dologról, lóról, nőről, tiszapistáról. A többiek jól ismerték a Fenyőfával kapcsolatos óhajait, hogy ott állhatna Tolna–Baranya legszebb háza. „Tornyot nem építenél hozzá, puckos?”, kérdezte a Deák Géza, aki már nem az első pohárral itta. ”Ha igen, akkor gyűjtheted hozzá a követ, mert eladó lesz ott minden.” Igyekezett nem sietni, akik ott voltak, később úgy mesélték, hogy egy hajtásra megitta a borát, pedig abban még egy jókora légy is fulladozott, kirohant, és úgy elporzott a lovakkal, mintha az ügetőn lett volna. Az apja, Taller János nem volt még öreg, csupán hatvankét éves, éppen a kalapját akasztotta a fogasra, elvolt valahol. Végighallgatta a hadarást a telekről, meg hogy a fia azonnal öltözik, és lefoglalózza.„Hiába mész, már lefoglalta valaki”, mondta sajnálkozva. „A szentségit, vajon ki”, esett össze a fiatalabbik János. „Hát, én.” És ment két pohárért. Tizenöt éve nem ölelte meg az apját, még karácsonykor sem, most eljött az ideje.

A földek tartották el őket, meg az apja vincellér volt a Véber-birtokon, így éltek meg. A fuvarozásból való pénz volt mindig a tartalék, ha esetleg lehetne földet venni, vagy betegség ütne be. Most minden rendben volt, a telek és a Fenyőfa-domb árát egyben kifizették, még maradt is szépen. Megvolt az építkezéshez minden, legfőképp az akarat, a hely, a lovak a fuvarhoz, a rokoni segítség. Sokszor szántottak másoknak, hogy majd visszasegítik, egy szántós napért négy másik volt a taksa. Még ősszel beszéltek a Szalai Géza kőművessel, hogy üljenek le, beszéljenek, aztán rajzoljon, mert a nyáron építenének, és ehhez bizony kell a jegyző kézjegye is. János, ahogy a rajzot nézte, már hallotta is hápogni a csörgén úszkáló kacsákat. A mester felírta, mennyi sárgaföld, pelyva kell a vályoghoz, mennyi kő az alaphoz, lábazathoz, mennyi és milyen fa, mennyi tégla az istállóhoz, pajtához, hány ezer cserép. Először a Cellárnak nevezett pincesoron ástak egy pincelyukat, az ő két fogatuk és a Gyuri sógoré hordták három napig a sárga földet a Fenyőfához.

Péti és még három levente a cellári pincéknél bújtak el. A faluban az a hír járta, hogy az oroszok elviszik még ezeket a tizenkét-tizenhárom éves kölköket is. Két-három napra köddé válnak, aztán minden kiderül. A pincesor fölött, a meredek oldalban volt egy öreg, kiboltozott lyuk, elé csúszott egy akkora darab lösz, mint egy bábos sátor, és oldalt, ahol volt egy félméteres bebújó, nőtt egy hecsedlibokor. Istenverte szúrós, ruhaszaggató volt átbújni rajta, de mögötte száraz és meleg volt a régi pince. Vittek kenyeret, szalonnát. A pincékben nem volt bor, azt már a menekülő németek elől eldugták, az ajtók tárva voltak, nehogy szétverjék őket. Talán két lelakatolt bejárat volt. Péti a saját pincéjükből felhozott egy fonott korsóban valami régi nedűt, amit otthon a cefrés hordóra akartak ráönteni, de ittfelejtették. Szétdobált bádogbögréket találtak. Este ittak, mint a nagyok, a borvirágot félre kellett fújni, olyan volt a lőre. Hamar elaludtak, otthon még nem engedték inni őket.

Dübörgésre, ordítozásra ébredtek, az oroszok feltörték a pár lelakatolt pincét, amennyi bort tudtak inni, annyit ittak, a többit meg hordóstul gurították a falu felé. A szép, piros vagy zöldre festett abroncsú tölgyhordók a kanyarnál már kétszer akkorák voltak, mint kezdetben, a sáros út miatt. Harangszókor már egy ruszkit sem láttak. A fejfájós, ijedt fickók kicsit megnyugodtak, az ivánok szedett-vedett csürhének tűntek, nem vérengző seregnek. A faluban harangozták a delet, olyan nagy baj csak nincs. ”Azért ma még itt alszunk”, döntöttek.

Reggel összeszedelőzködtek, és indultak haza, a Pétiék háza mögötti kanyarban még röhögtek is egyet, mert egy összerogyott hordót láttak, a keréknyom meg onnan kezdve vörösödött a bortól. Pacsa szerint az öreg Tóth hordója volt, akinek pedig állítólag mindig fosatós volt a bora. „Ha ezt megitták volna, akkor vége a falunak.” Az újabb nevetgélés elmaradt, mert a ház sarkától kilépve ott volt előttük három katona. Az egyik ült a kerítés szélén, a másik kettő állt, és valami befőttet zabáltak üvegből. Amikor meglátták őket, az állók feléjük fordították a dióverő szuronyos puskájukat. Ártalmatlan taknyosnak látszottak, de a négyből kettőn leventeing volt, az oroszok eddig ilyet nem láttak. Valamiféle magyar katonának hitték őket, behajtották a társaságot a faluba. Péti benézett az udvarba, de nem látott senkit, a nagyapja, Taller János hangját viszont hallotta a Fenyőfa felől. Odaállították őket a borbélyműhely falához, az egyik puskás ottmaradt vigyázni rájuk, a másik kettő elment valami tisztet keresni, vagy az ördög tudja hová. A Koch nénje rohant fel a házhoz, hogy a Pétiéket falhoz állították az oroszok. „Veti, gyere gyorsan!”, az asszony, ahogy a lába bírta, rohant, a kendő lecsúszott, a klumpa már az első tíz méterben elmaradt. Pacskerosan, kivörösödve, kibomlott hajjal tolta félre az ámuló orosz puskáját, és ordítva vágta pofon a fiát, Pétit, akinek a taknya a mellette álló Pacsa ingén állapodott meg, és csúszott lefele, mint egy csiga. A fiatal ruszkinak kezdett tetszeni a jelenet. „Hogy lehet ennyi eszetek, hogy ilyen ingben járkáltok, négy ilyen hülyét még a magasságos isten sem látott!” A másik hármat is minden ökörnek elmondta, és jutott nekik is azokból a súlyos frászokból, amit egy ásó, kapáló, ijedt asszonykéz oda tudott sózni. Akkor ért melléjük egy tányérsapkás, könnyei folytak a röhögéstől, az egyik kölyköt a csizmás lábával jól seggbe rúgta, és mutatta, hogy takarodjanak innen.

Amikor a férfiak, Taller János és a vője, Kleri Péter, Péti apja, abbahagyták a favágást, már otthon találták a gyereket. Az asszony eléjük tette a köményes, tojásos levest, valami égett büdöset éreztek. „Mi ez, Veti?”, kérdezte az öreg. „Egy kurva leventeing”, hangzott élesen a válasz.

A földet a csörge jobb oldalára hordták, ide került a kárászi, Krausz Salamon-féle, KS-jelű tégla és cserép is. A követ két napig fejtette tíz ember a Pásztorkútnál, János anyja a forrásnál főzött nekik. Első nap birkapörkölt volt, másnap babgulyás, de mindkettőnek inkább szarvasra hasonlított az íze. Elfogyott harminc liter bor, és eltörött egy hüvelykujj, mikor – nem fáradhattak el eléggé – két fiatal rokon birkózott egyet a tisztás harsogóan zöld füvén. A fát fuvarozó egregyi kocsisok mindegyike vállalt egy köves fuvart, „majd visszasegítitek” kikötéssel. Épületfa ügyében a Salamon erdészt keresték meg, az árban nehezen egyeztek, de a jáger megengedte, hogy ők válogassák a szarufának való hársakat. A sár- és mestergerendának szánt tölgyeket csak a kivágottból lehetett venni, az ácsolatokhoz való nyáranyag pedig kifutja abból a két tucat jegenyéből, ami a lukaci föld szélén hízik a patak partján. Április végére minden odakerült, arra a helyre, ahol majd a veteményeskert lesz.    

Gyönyörű volt az idő, az asszonyok már februárban eldugdosták a hagymát, elvetették az apró magokat, sárgarépát, pasztinákot, petrezselymet, cukorborsót. Meghagytak egy jó nagy helyet krumplinak, paprikának. A babféléket, tököket máshová, a kukoricásba vetik majd, de az ráér május elején. A paradicsomnak állandó helye volt a kert túlsó végében, nem is palántázták, nőtt az magától. A kerítés mellett annyi volt a torma, mint a lom. Kellett is, az öreg majd minden héten reszelt belőle, kint a gangon, de még ott is úgy könnyezett, mint a szentek a csodatevő helyeken. Tepsiben, platnin megpirította, de csak éppen, hogy elmenjen az ereje, és ették kolbásszal, kocsonyával, még annak a bükkfakemény füstölt hurkának is jobb volt az íze vele. Öregapa, talán éppen tormareszelés közben, kieszelte, hogy négy sor tengeri is elférne a kertben, tejes kukoricának. Esetleg, ha megkívánnák, „ne kelljen a Piavéig gyalogolni érte”, ő el is veti, ha eljön az ideje. A kukoricás tényleg messze volt. A két szélső sor szépen kikelt, pedig csak úgy kapa nélkül, lépve vetette az öreg. A belső két sornak csak eleje volt és vége, a zárt, kukoricával takart helyen furcsa növénykék kezdtek el sorakozni. „Ide, mindenki szeme elé rakott dohányt? Maga mindenkit leteremt, mindenkivel ordít, feljelentik, ez biztos, mint a szentháromság”, mérgelődött vele a vője. „Nem látszik az útról, mit ugrálsz”, ez volt a magabiztos válasz. Gyalogos nem is látta, de a fával megpakolt kocsikon, a zölddel, szénával rakott szekereken kapaszkodókban biztossá ért a vélekedés, hogy az öreg Taller Jánosban van még kurázsi. Amikor kifizette a büntetést, amiből fél évig vehetett volna pipadohányt, csak ennyit dörmögött: „A kert földje túl nedves, nem dohánynak való!”

Ahogy jöttek a melegek, megjöttek a vályogvetők, százával hozták a formákat és tucatszám a gyerekeiket, jól mondta a Szalai kőműves, hogy pénzt adjanak nekik, ellátást semmiképp. A kész téglákat ötvenesével rakták össze, alulra, felülre égetett téglát tettek, hogy ne érje víz. Ők mondták, hogy: „A vályogháznak két ellensége van a víz, meg ha cigány költözik oda, mert az sosem nézi, hogy lyukas-e a tető!” Volt egy hét, amikor még ott voltak a vályogvetők, de már odaértek a Szalai emberei is faragni a fát, valamint tíz rokon, barát ásta az alapokat, a pincét, a ciszternát. János anyja néha felsóhajtott, „Többen vannak itt, mint az Ószövetségben!” Ahogy elkészült a ciszterna gödre, a kőművesek azonnal kikövezték, ide még a méregdrága cementből is használtak, ameddig az meg nem kötött, addig a forrás vizét egy nagy hársfa kéreggel átvezették fölötte. A ciszterna lett az első, ami elkészült, a tetejét pallókkal fedték, hogy ne piszkolódjon. A pincét olyan mélyre ásták, hogy az oda szánt hordó teteje felett legyen a küszöb, négy lépcsőfoknyi lett. Nem akartak itt sok bort tartani, mindig csak egy hordót, ha véletlenül megszomjazna valaki. Itt lesz viszont a krumpli, a zöldségek, a torma. A romonádot hátulról csúsztatták előre, és fölé boltoztak, sokkal gyorsabban ment, mint János hitte, de a Krausz téglája is veszettül fogyott. Elkezdték meghordani az alapokat kővel a barnakői omlásból, ott állítólag a török szultánt akarták felrobbantani, és annyi volt a kő, bár nem szép színű, és olyan dirib-darab, hogy ezer ház alapjához is elég lett volna. Először a nyári konyha alapját hordták meg, rudakkal döngölték, és rétegenként sárral öntötték be, a kőművesek raktak egy félméteres kőlábazatot, az alapba szánt anyag szebbjét válogatták ki, a szép fehéreket nem pazarolták ide, az kell előre, a házhoz. Itt kapott helyet a boltozott, szabad kéményű füstölő, egy kis konyha, rakott tűzhellyel, kenyérsütővel, ennek füstjét is átvitték a füstölőbe. A tűzhely platniját, ajtóit, füstcsöveit Kárászon, a Kaul kereskedésében vették. Az ajtókat, ablakokat a Stranczinger csinálta. Egy külső bejárattal ide tartozott egy budi is, aminek a gödrét is kitéglázták, „Könnyebben pucolod majd”, mondták Jánosnak, akinek már most nem volt nagy kedve a művelethez. A Szalai először a falu felé nézőre rajzolta, de most áttették a kevésbé látványos oldalra, ebben közrejátszott az is, hogy csak tok volt, az ajtólap még nem készült el. A nyári konyha lett az első fedett hely az új birtokon.

Taller János már hatvanöt is elmúlott, amikor az iker lányunokák egyike bejelentette, hogy elhozna bemutatni egy fiatalembert, a Ferit, aki aztán elkísérné a farsangi bálba is. Előző este komolyan megtárgyalták, hogy nem csinálnak nagy cécót, a nyári konyhában ültetik le, megkínálják fánkkal, borral, és kész. Nehogy azt higgye, hogy mindenáron meg akarjuk fogni. Az öregnek senki egy kuka szóval nem mondta, hogy ő is ballagjon szépen oda egy fröccsre. Pedig nagyon kíváncsi volt! Kölök kora óta ismerte a molnárékat, tudta, hogy a jómód eltűnt, 1955-öt írtak akkor, elvették a malmot, földeket, mindent. A fiú nagyanyja bele is bolondult ebbe. Viszont azt is tudta, hogy ezek fel fognak állni. A molnár egy darabig a kőbányában dolgozott, most meg a fűrésztelepen. A Feri meg most szerelt le, még az újságban is bent volt a ködvágós katonaképe, valami árvízügyben, a bányában lakatos. Van érettségije, és őt is hívják az erdészethez, a deszkametszőbe. Biztos, hogy megnézi! Az sem hagyta nyugton, hogy a malomban volt egy nagyon komoly puska, amit még a háború előtt vehettek, engedéllyel, azzal vajon mi lehet? Ha ahhoz, legalább néha, hozzáférhetne, még többször ehetnének ”birkapörköltet”. A fiatalembert először a fülig sáros Pajtás kutya – itt minden kutyát Pajtásnak hívtak, mióta a ház áll – ugrálta össze. Az ebet, számítva erre, bezárták, de a nagypapa „véletlenül” kiengedte, és a jeles házőrzőt egy nap kétszer bezárni nagyobb feladat lett volna, mint az utazás a Holdra. A két lány meg az anyjuk némán bámulták a megalázott báli nadrágot, arra gondoltak, lekefélik, ha megszárad. Pont a sliccén volt a legnagyobb folt, így amellett döntöttek, hogy adnak majd egy kefét. A lányok és a fiú az ablak előtti asztalnál ültek, szalagos farsangi fánk és baracklekvár volt előttük, és egy kancsóban fehér bor, a hazai fajtákból való vegyes. A lányok szülei a rakott tűzhelynél melengették a hátukat. Az apa, akit a lányok Papincnak hívtak, de csak akkor, ha senki más nem hallotta, azon morfondírozott, hogy vajon miről ismeri meg ez az éppen kiszolgált katona, hogy melyik lány melyik. Az egyik iker szeme rávillant, valami történni fog. Már nyílott is az ajtó, ópapa érkezett, köszönt, és jó hideget és pipaszagot hozott magával. A kampósbotja is vele volt, megkérdezte: „Nem láttátok a bőrpapucsomat?” Kezet rázott a felálló ifjúval, utána pedig különösebb teketória nélkül a sezlon alá kotort a botjával, keresve az említett lábbelit. Előkerült néhány páratlan gyapjú zokni, két doboz gyufa, egy egyértelműen hurkazsíros kanál, egérfogó, konyharuhák és Frigyes, a macska. Az utóbbi vernyákolva visszarohant, a többi dolog sajnos nem. A papucs nem volt ott! A síri csöndben mindenki bámulta a leletegyüttest, aztán az egyik lány odavitt az öregnek egy pohár bort, „Papa, igyon!” Visszafelé pedig az egész hóbelevancot visszarúgta az ágy alá, a macska megint nyikkant egyet. A fiatalok elmentek a bálba, az öreg meg sebesen bement a szobába, és odaült a mami mellé, aki megkérdezte, hogy merre volt ebben a hidegben. János csak ennyit mondott: „Bemutatkoztam a nyári konyhában!”

Az őszi esők előtt addig jutottak el, hogy tető alá került minden, az L-alak mindkét szára, a lakóház, az istálló, a pajta és a műhely is, valamint délcegen magasodott a két kémény. Mindkettőt kiugró téglákkal díszített fedél takarta. Nem készültek el a födémek, a lakóházban a vikli, a többi helyen a deszkázás. Nem voltak padozatok sem, az istállót nem sikerült letéglázni, és a lakóház padlója sem lett kész. Hagyhatták volna földesen is, majd mindenhol úgy volt, de nagyon nem akarták, hogy a majd itt születő gyerekek egymás kezébe adják a temető kilincsét a tüdőbaj miatt. A legrosszabb az volt, hogy a pénz is elfogyott, az utolsó petákig. Az újbor felét is el kellett adniuk, hogy az adót befizethessék, meg a párbért a papnak, pedig a régiből jó, ha két demizsonra való maradt. Majd a télen kitervelnek valamit, fafuvarozás biztosan lesz. Lovat, földet nem adnak el, az hétszentség, ebben megegyeztek. A fiatalabbik Taller János azon a télen, amikor volt mit, és volt hová, akkor fuvarozott, észrevette, hogy ebben az erdész is kicsit kedvez neki, méltányolva az építkezés buzgalmát. Néha vittek is a feleségének ezt-azt, egy kis zsírt, disznóvágási kóstolót, szilvalekvárt, két tányér kocsonyát, csak azért, hogy maradjon a jó kapcsolat. Amikor ennek ellenére sem volt mit szállítani, akkor az új portán tett-vett. Elkészült a kerítés, a szőlő melletti akácos majd elfogyott. A vastagokból oszlop lett, a vékonyabb egyenesekből három vízszintes rúd a két oszlop közé, ezekre szegezte rá a másfél méteres vékonyabb vagy kettéhasított botfát. Mindent lekérgezett és leolajozott, egy kárászi embertől volt az olaj, aki biztosan az állomásról lopta. Borért adta, és másoknak is hozott, addig, amíg a csendőrök meg nem verték, karja törött. Mindenesetre tőle származott az két, vasból való kerékféle is, ami majd a nagykapu két szárnya alá lesz, hogy gurítva lehessen nyitni, ne kelljen megdögleni a sok csukogatástól, mert az itt a marhák miatt lesz bőven. A kapukat az újbányai Wágnőder csinálja majd, a két hidasos disznóóllal együtt, ahol majd négy jószág fog csámcsogni. Persze, csak akkor, ha minderre lesz valahonnan elég korona. Tűzrevalóra nem kell költeni, az biztos, az épületfa faragásából, az ácsolat esedékéből, a kerítésépítés hulladékából annyi anyag volt a pajtában, hogy még annak a szemét Ferenc Ferdinándnak is elég lenne. Ebből vitt be a nyári konyhába egy-egy kosárral, tüzet rakott, vizet melegített, megmosakodott, és mielőtt ledőlt volna a priccsre, a holdat megelőzve megnézte a házat. A dupla téliajtóra volt a legbüszkébb. Tölgyből készült, méhviasszal engedték be, a belső ajtón színes üvegek voltak, a külsőn meg olyan vasalatok, mint az egri várkapun. Nyáron a kinti nyitva lesz, és a küszöbön alszik majd a kutya, a Pajtás. Még elnézett a falu felé, aztán leheveredett.

A tehén, a Piros, bődült egy nagyot, mindig ezt csinálta, amikor kilépett, elköszönt. Az öreg becsukta a gurulós kaput, és elsántikált a horgosba, a marhák után. Ma az erdő szélére hajtja őket, valami hülye időt érzett a sajgó lába. A kislány mindig erre a bömbölésre ébredt fel, nem sokat tollászkodott, ezer a dolga. A székére a zöld ruhája volt készítve, való igaz, a másikat pocsékul összeugrálta Pajtás, aki ki-be rohangált a csörgébe tegnap. Ez a ruha a Papinc ingéből lett varrva, amikor már több gallércserét, forgatást nem bírt az anyag. Hátul voltak a gombok, de azok nélkül is ki-be lehetett bújni, elől meg egy nagy zseb volt rajta, az ing egyik ujjából, a másikból folt lett valamelyik zsákon. Hamarosan lesz új ruha is, hiszen szeptemberben iskolába megy, megvan hozzá a bordó anyag, és az ómama még egy fehér gallért is horgol hozzá. Most véletlenül a cipő is oda volt készítve, meg egy térdzokni. Tegnapelőtt mezítlábasan belelépett valami torzsába a Fenyőfán, felgennyesedett, és ópapa tegnap este az oltókésével, amit előtte felmelegített, felvágta. A Mamincnak nem tetszett ez a műtét. „Micsoda maga, orvos vagy borbély?”, kérdezte. „Tudod, hogy a háborúban voltam a Zita kórházban”, válaszolta öntudatosan az öreg. „Aha, halottakat hurcolt ide-oda!”, a beszélgetés abbamaradt. A sebet pálinkával locsolta le az öreg, vigyázva, nehogy sok vesszen kárba.

Boriska szeretett zokniban lenni, így kevésbé csipkedte össze a csalán, szurkálta gaz, leginkább akkor volt jó, amikor ómamával sóskát vagy gombát szedtek a Fenyőfán. Szegfűgombát szedtek, melléfogva egy kis ilyen-olyan füvet, mert az ómami már nem látott valami jól. Mindig kosarat vittek, gombázni csak kosárral szabad. Először a tojást kapkodta össze, közben észrevette, hogy egy jó nagy fekete felhő közeledik Battyán felől. A kutya is beódalgott az óljába, ami az istálló előtt, az eresz alatt, védett helyen állt, és onnan jól látható volt a kapu, hogy kit kell összeugrálni, valamint a ház és a nyári konyha ajtaja is, hogy azonnal lehessen rohanni, ha bárhonnan kiröpül, teszem azt, egy nagy velőscsont. Ez elég ritka alkalom volt! Eleredt az eső, aztán szakadni kezdett. „Mi lehet most az ópapával?”, kérdezte a lányka, akit itthon Vetikének hívtak. „Az öregnek a sok pipafüsttől már nem ázik be a bőre, lepereg róla, nyugalom.” Dörögni, villámlani kezdett, ez a legjobb időjárás iskolai könyvek csomagolásához. Összesen kettő könyv volt, egy olvasó és egy kis katekizmus, mindkettőt használta már valaki. Ópapa szerint ezek biztosan jó könyvek, mert már megtanítottak olvasni valakit, a teljesen újakról ezt nem lehet tudni. A csomagolás megvolt hamar, a maradhatatlan kislány unatkozni kezdett. „Megnézem a Pajtást!” Kinyitotta az ajtót, és onnan szemlélődött. Egyet-egyet még villámlott, dörrent, aztán villant egy utolsót! A villám a két ajtó közé vágott, a házban minden ajtó, ablak kivágódott, az ablakok ripityára törtek, Vetike meghalt. Ómama megvarrta az új ruháját, és rávarrta a horgolást is, csak felveszi egyszer szegényke, abban temették. A pap kínjában Isten kegyelméről, a megbocsájtásról beszélt, és egy pillanatra megállapodott a tekintete Taller János arcán, azonnal megértette, hogy ezt az embert most látja utoljára. Templomnak, papnak a közelébe nem ment soha többé! Az ajtótokot úgy hagyták, ahogy a villám megvágta, amikor reggel kimentek a házból, ránéztek a hosszú repedésre, néha szándékosan hozzá is értek.

Tavaszra persze nem lett pénz, azt nem hoznak a nagy havak, de a feltámadás sem. A Véber, akinél János apja vincellérkedett, adott volna kölcsön, de ettől féltek, mint ördög a tömjéntől. Aztán egyik estefelé kopogott valaki, éppen vacsoráztak a konyhában, vöröshagyma, érett túró volt az asztalon. A Véber vette le a széles karimájú, szürke kalapját az ajtóban, tettek volna neki is tányért, de elhárította, ezt a puckos túrót nem tudja megenni, ha keresztre feszítik, akkor sem. A fiatal János egy kőedénygyári rózsás kancsóban bort hozott, és kivételesen üvegpoharakat. A szőlőtulajdonos nem foglalkozott azzal, hogy milyen volt ma az idő, hasogató vállak, sajgó derekak sem érdekelték, az elé töltött borra sem mondott egy mukkot sem, csak belekortyolt. Megvenné ezt a házat, a régit, így mondta. Neki akkor is kell vincellér, ha az idősebbik Taller már nem vállalja, és erre az évre is keservesen adott kezet, éppen leborulni nem kellett elé. Az új embernek meg lakni kell majd valahol, nekik ott az új ház, ha ezt eladják, ő vevő lenne rá. Csend lett, az asszony felállt, és kizavarta a kutyát, mert olyan büdös jött felőle, hogy neki lehetett volna támaszkodni, biztosan belefetrengett abba a döglött varjúba, amit az út melletti sáncban látott oszladozni. A két ember megígérte, hogy még a héten mondanak valamit. A Véber elment, ők meg ettek tovább. „Az állatok helyit kell először megcsinálni, mi akár a nyári konyhában is elleszünk”, mondta a fiatalabbik, ezzel eldőlt minden. Azért vártak egy napot, fogták a kalapjukat, ami azt illeti, egyik sem volt olyan finom darab, mint a Véberé, és elindultak eladni azt a házat, amelyikben mindketten megszülettek. Az asszony még kabátot is akart rájuk adni, de az ura legorombította: „Ne lafatyolj bele mindenbe!” A foglaló futotta arra, hogy vegyenek cserrönköket az istálló és a pajta deszkázásához. A fát a kárászi Blum állványos fűrészén vágatták fel. Nem szárítgatták, majd ott megszikkad, ha lesznek rések, hát ott egye meg a rosseb. Minden szál fel lett használva, a bele, a fagyléces, a göcsös, a szénának mindegy. A Szalai kőműves emberei pár nap alatt letéglázták az istállót, középre lejtősre, hogy összefolyjon a húgy. Amikor kész lett, miután a marhák kimentek a legelőre, áthordták a vályúkat, és este már ide jöttek a jószágok. A pajtába átvándorolt a kevés bútor, a takarmány, a malacoknak egyelőre az istállóban rekesztettek el helyet, az ólak még nem voltak meg. Átköltöztek.

Látta a három fuvarost, feléjük jöttek, elfoglalták az egész utcát, lökdösték egymást, és jó hangosan beszéltek. Ide jönnek, kíváncsiak a házra, gondolta, és elindult a nyári konyhába, volt ott egy demizsonban bor, igaz, noha, de legalább nem kell annyit inni, hogy megüsse őket. A padot odavitte a pajtakapu elé, odasütött a lemenő nap. A három vendégnek borotválkozásszaga volt, a Hang borbélynál eszelték ki, hogy megnézik a Tallerék új házát, útközben ittak egy féldeci papramorgó seprőpálinkát a kocsmában. Ettől meg a naptól melegük lett. Tudták ugyan, hogy a pálinka csak pár minutumig fűt, az igazi, hosszantartó forróságot csak a hideg bortól lehet várni, mégis levették kabátjukat, és felakasztották az ideiglenesen a kapura biggyesztett, esztergált fogasra. Mind a hármat egy akasztóra, amin már ott fityegett a házigazda kék köténye is. A harmadik már alig tudta felfeszegetni. „Remélem, leeszi a fene, a Pajtás meg majd ráfekszik”, incselkedett magában János. Másfél órába telt, amíg megszemléltek mindent, leginkább az foglalkoztatta őket, hogy a klozeton nincs még ajtó. Észnél voltak, csak mértékkel ittak, szürkült, amikor a gazda leakasztgatta és a kezükbe adta a kabátjaikat. Jó nehezek voltak, buksza, bicska, dózni, öngyújtó húzta a zsebeket. Elmentek, János pedig vette a kötényt, és nekilátott az etetésnek. A három ember nehéz gönce úgy meghúzta, gyötörte a kék vásznat, hogy egy jó arasznyi gyűrődés meredezett ágyéktájon előre felé, éppen úgy nézett ki mintha a ruhadarab gazdájának erősen férfias gondolatai lennének. Próbálta lesimítani, nem ment, „Le van szarva!”, nem foglalkozott a látványos ruhadarabbal többet. Másnap reggel elszaladt a boltba dohányért, meg a sósborszesz is elfogyott, amivel az apja vállát szokták dörzsölgetni. Csak úgy, kötényesen ment. A bolt ajtaja tárva-nyitva, a lépcsőn meg ott ült egy öreg, ráncos cigányasszony, mellette egy egész kosár keserűgomba, amit a boltos asszonynak akart eladni, vagy elcserélni valamire. Nem járt sikerrel, most ott csibukozott, és várta, hogy a reggeli első vásárlók közül hátha valaki gombát akar ebédelni. Meglátta Jánost a daliás kötényben közeledni, kivette a pipát a szájából és azt sóhajtotta a kidülledő szemű fiatalembernek, hogy „hú, Janikám én ezen segíthetek, akár itt a bolt mögött, igaz csupa csalán ott minden, de ha állva, hátulról is jó…” A boltosasszony könnyezve, visítva röhögött, ami szinte csillapíthatatlan csuklásba ment át, így szemlélte az akkor sebtiben lerángatott kék kötényt.

A Szalai és még két embere felrakták a házra a kúpcserepet, csak most készült el a Krausz téglaégetőjében. A télen összeszegezett deszkák dacoltak a mostoha idővel. Amikor az utolsó, a birkafejes cserepet is feltették, akkor kitűzték a zöld ágat is, elérték a ház legmagasabb pontját. Ittak is ennek örömére egyet, még egyet és még néhányat. A bor kicsit darabízű és valamelyest barnatöréses volt, viszont gyönyörű borvirág díszítette. A saját boruk már elfogyott, mivel a télen a felét egyben el kellett adniuk, a régi vevőket pedig nem lehetett veszni hagyni, így itthonra nem maradt. Ezt a nedűt a Tóth nevű pinceszomszédtól kapták kölcsön, hogy az építkezésen dolgozó munkások szomjan ne vesszenek, mert az egy rút neme a halálnak. A kúpcserepezőket ez nem fenyegette, sőt egyiküket a Szalai egy hónapra le is tiltotta, nem adott neki munkát a szégyen miatt, amit a bandára hozott azzal, hogy valahol a kereszt és a bolt között menet közben összeszarta magát, és ebben a fényesnek nem nevezhető állapotban vonult végig két utcán valami rózsás ajkú Annuskáról szóló nótát vonyítva. A viklizést a vályogvetők csinálták, a pelyvából és sárból készült párnákat rápólyálták a rudakra, ezek szabadon hagyott végeit pedig a gerendákba vésett hornyokba illesztették. Az így elkészült födémet alul-fölül egyenesre sározták. Amikor megszikkadt, a mennyezetet háromszor átmeszelték, a mész szárít, és jótékonyan eltakarja az egyenetlenségeket. Végeztek azzal, amire szegődtek, eddig előleget kaptak, most az utolsó krajcárig bezsebelhették a kialkudott pénzt, amit levett kalappal vett át egy öreg. Mielőtt elmentek, ajánlotta teknővájó, kosárkötő, szegkovács, üstfoltozó ismerőseit és a saját embereit is, akik megcsinálnak mindent, kivéve a budik pucolását, mert az egy külön szakma. A kapun kívül várta őket egy csokor színes szoknyás asszony és a gyerekek.

A padlózáshoz egy napra eljött az asztalos Stranczinger meg a fia, megmutattak mindent, a kezdést, a nútba való szegezést. Ajánlották, hogy fúrjanak elő, mert ezek a négyszögletű kovácsoltvas szegek még a kaporszakállú jóisten deszkáját is elrepesztik anélkül. Szerszámokat hagytak ott, a fiatalabbik asztalos másnap még egy gérvágó ládát is elhozott, hogy boldoguljanak a szegélyezéssel is. „Ezek hamar csinálnak a parasztból asztalost”, méltatlankodott az idősebbik Taller, miközben a hajolástól, kúszás-mászástól elmacskásodott lábait dörgölgette szürkületkor, amikor abbahagyták, mert már nem láttak. Egy hét múlva már le is volt olajozva a padló, olyan szag volt, mint az iskolában.

Kályhacsempét először Bonyhádon néztek, vitték magukkal a Rózsa kályhást is, de csak nagyon drága, és ami még nagyobb baj, olyan úrias kályhák voltak. Ilyet csak a papnál láttak, nem akarták, hogy valami irigy a mocskos szájára vegye őket. Azután Kisvaszarra rázatták el magukat a kocsival, nem hiába. Sötétzöld, mélyfényű csempéket találtak, a magasabb induló sorban volt a hamuzó ajtó, legfelül pedig még valami kis ívelt dísz is akadt. A gölöncsér hajlandó volt egy hektó bort beszámítani az árba, de csak kóstolás után, ha nem ízlik, akkor pénzben fizetnek. Ide is elment a kályhás, hogy segítsen választani, azért a kályhaépítés mégiscsak tudomány, nem trágyateregetés. Az öreg Rózsa, bár volt a kocsin a szalma között egy fonott korsó bor, egy kortyot nem ivott, ameddig dolga volt. Amikor a szalmába bebugyolálták a csempéket, akkor ráhúzott, sőt addig nem nyugodott, amíg a vaszari, de még a battyáni kocsmában is nem tette tiszteletét. Onnan a saroglyában egy izzadt lószagú pokrócon utazott, éktelenül horkolt, és időnként akkorákat szellentett, hogy János hallani vélte az alkatrészek összekoccanását. Az egyik kémény abban a helységben volt, amire a bejárati ajtó nyílott, konyhának nevezték, de minden főzés, evés, ivás a nyári konyhában történt. Ettől balra, az utca felé volt a János helye, jobbra az öregeké. Ide épült a zöld kályha!

A fal és a zöld kályha között volt egy ágy, ott aludt a két fiú, lábtól-fejtől. Csaknem egymás szájában fickándoztak a lábaik, és a takaró ide-oda rángatása is kiváló hancúrozási alkalom volt. A nagyobbik a kilencedik, a kisebbik a hatodik évében járt. Meleg volt, a nagyapjuk és a dédi, Taller János, a gangon aludtak a priccseken. Ők is ott szerettek volna, de a mami nem engedte, még megijeszti őket a Pajtás, amikor úgy kezd tutulni, mint egy vérfarkas, vagy az a halálmadár kuvik felvisítja őket. Későn aludtak el, és minden reggel úgy kellett ébreszteni őket, akkor rohantak pisilni, azzal hülyéskedtek, hogy egyszerre vizeltek a budiba, persze minden csurom pisi lett. Ópapa mégis azt mondta, hogy ügyesek, és ezt csinálja utánuk két lány. Az asszonyok úgy néztek rá, mint a vasvilla, nem mondták, de eszükbe jutottak azok az öregasszonyok, akik csak úgy kiálltak a sorból, le sem guggoltak, amikor ment mindenki esőt kérni Szentlászlóba. Azt még nem is tudták, hogy a két kölök, ha nem figyelt rájuk senki, akkor a csörgében evickélő kacsákat is igyekeztek lespriccelni, felháborodott hápogást kapva ezért jutalmul. A reggeli majdnem mindig egy tányér friss tejbe aprogatott kenyér volt, csak ők tízóraiztak, a felnőttek nem, zsíros vagy lekváros kenyeret, az utóbbira a tört dió aprajából szórtak keveset. Eleinte cukrosat is kaptak, a szeletet először a jobb tapadás érdekében vízbe kellett mártani, de ezért az anyjuk mindig „sipítozott”, ezért a mami levette az étlapról. A ház minden tenyérnyi helyét felderítették, tudták, hogy a bőralmát az ágy alatt tartják az első, lakatlan szobában. Lázadoztak, hogy mindig csak olyat ehettek, aminek volt egy kis hibája. Felfedezték, hogy a vadkörte a padláson lóg egy vászonzsákban, ebből egyszer főzött nekik levest a mama, de azonnal haza akartak menni, mert ilyen ócska ennivalót még nem ettek. Tisztában voltak vele, hogy a savanyúkáposztás hordó a pincében van, a káposztát ők taposták a meztelen lábukkal, visítva, ha birsalmaszeletre léptek. Órákon át kergették az istállóban mindenhol, ketrec nélkül a szénában tenyésző nyulakat, de megfogni egyet sem tudtak. Elismerték, hogy a felnőttek ehhez jobban értenek, mert nyúllal időnként találkoztak az ebédnél, savanyú formájában gombóccal. Ahogy birkát is ettek néha, pedig azt nem is láttak a háznál. Ezeket az ópapa találta, csak be kell az egyik szemét hunyni, és kész. Bejárták a domb, a Fenyőfa minden zegét-zúgát is, két pofára ették a pirosbélű körtét, bokáig álltak a mandula héjában, a mamát az őrületbe kergették a gesztenyesütéssel. Látták, hogy a Pajtás időnként belakmároz egy-egy tojást a fészekből, mondták az ópapának, hogy milyen életrevaló a négylábú barátjuk. Az öreg morgott valami isteneset a foga között, aztán félig mert egy bögrét, felrakta a platnira, beletett egy tojást, amit, amikor már zubogva forrt a víz, egy kanállal kiügyeskedett az ajtó elé. A Pajtás, mint egy gazella, inalt, és felkapta egyik kedvenc elemózsiáját, már szaladt is vele. Két métert, szinte kővé vált, tátott száján csorgott ki a sárga massza, aztán, mint egy meteor, csapódott be a kacsák közé a csörgébe. Vagy egy óráig a pofáján keresztül folyt a víz tova. Többet nem evett tojást, még a pingponglabdát sem volt hajlandó visszahozni, amit a kisebbik fiú pattogatott a pajtakapunak. A nyár kezdett elköszönni, a két kölket hazavitte az anyjuk, a búcsúzásnál belecsaptak az ópapa pipaszagú és -színű tenyerébe. A vénember nevető szemmel mondta: „Eszti, ezek égetnivalók, nem ministránsfajta egyik sem.” „Úristen, akkor magára ütnek!” A fiatalasszony is megsimogatta a nagy mancsokat.