− Hó! − kiáltotta az öreg Kis (gyerekkoromból visszhangzik a hangja, pedig amikor ebben a történetben hózott, már réges-régen nem voltam gyerek). Ahogy a kocsi egy nagy zökkenéssel megállt, letottyant a koszlott pokrócokkal borított padra, s ijedtében lenyelte a savanyúcukorkát, amit alig fél perce szopogatott. A cukorka kemény volt, és még elég nagy ahhoz, hogy az öreg Kis nyeldeklője belesajduljon. Miután krákogott és prüszkölt, ízeset káromkodott, ami esetében általában, így most is, a Mindenható lova egy bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette.

− Te hülye vagy − jegyezte meg az ifjú Kis. Közben a jobb kezével elvakart egy pattanást az arcán, baljával pedig megigazította a nadrágját. Elöl.

Az öreg Kis nem szólt semmit, lekászálódott a bakról, előresétált, pofán vágta a lovat.

− Te hülye vagy, mondom − vihogott az ifjú Kis. Bal kezével a sliccén babrált, jobbjával a füle tövét kaparta. − Nem te mondtad neki, hogy álljon meg?!

Az öreg Kis most se szólt, visszamászott a kocsira, pattintott az ostorral:

− Neee! Nye, te, Korom, nyee!

A fekete herélt nekiveselkedett, gurult utána a gumikerekű kocsi. A két Kis hallgatott.

Körös-körül az útszéli fákra vastagon rakódott le a szenny. Az ifjú Kis jól emlékezett, hogy suhanckorában, valahányszor fára mászott, mindannyiszor ezzel a zsírszerű, nyúlós gusztustalansággal kente össze magát. A homlokzatokra, kerítéslécekre, ereszekre, gerendákra, ablakokra, ajtókra és keretekre ugyancsak ez a viszkózus, nyirkos, feketébe hajlóan sötétszürke matéria tapadt. Egyesek azt beszélték, a közeli gyár miatt − a hivatali emberek ennek hallatán mindig idegesekké lettek, és vadul hadonászva bizonygatták, mekkora marha az, aki ilyen sületlenséget állít. Mások szerint a szörny vére ütközik ki a növényeken, a tetőkön, az épületek falán és mindenütt. Az öreg Kis például biztosan tudta, hogy már a nagyapja idejében a söténdi szörnyről meséltek hosszú téli estéken, amikor odakinn, a falakon túl semmi más nem volt, csak hó és korom. A hó az égből hullott alá, a korom viszont, miként a plébános prédikálta azon a húsvét vasárnapon, amelyiknek estéjén lezuhant a templomtoronyból, szóval a korom a szörny vérének a vidékre száradt szubsztanciája. A söténdi szörny, ez az öreg Kis számára gyerekkora óta nyilvánvaló volt, évszázadokkal korábban élt ezen a tájon, s mikor egy ifjú lovag, atyjának legkisebb gyermeke, bizonyos Szem Gyuri, nemes harcban megölte, úgy dőlt el, akár a sudár jegenyefák. Miután eldőlt, elrohadt, s a teste elkeveredett a földdel. Porhüvelye eme vidékké nemesedett, magyarázta a tanító úr valamikor régen, miközben a szomszédos Zavarosoktondra bombák hullottak a fellegekből.

− Hó, Korom! − rikkantotta ismét az öreg Kis, a gyeplőt maga mellé ejtette, leugrott a bakról. Az ifjú Kis lomhán követte. A Körülszaros kocsma felé indultak, az öreg Kis dúdolni kezdte, hogy „Tartozom én a kocsmában kilenc liter bor árával, de csuhajja! Jaj, Istenem, hogy adjam meg, hogy az asszony ne tudja meg, de csuhajja!”

− Már megint tartozol − röhögött az ifjú Kis. − Én ugyan ki nem fizetem helyetted.

− Miből is fizetnéd, te szerencsétlen? − dörmögte az apja.

− Egyszer sok pénzem lesz − világosította föl a fiú. − Híres énekes leszek. Sok pénz, sok nő. Itt hagyom ezt a kormos, gyárfüstös, vaksötét helyet.

− Mitől lenne itt gyárfüst, te félkegyelmű? − torpant meg az öreg Kis. − Tizenöt éve egy fia olyan üzem nincs száz kilométeres körzetben, ami füstöt eregetne! Az az egy, ami van, az nem füstöl, te kretén!

Az ifjú Kis a vállát vonogatta.

− Ja, a szörny. Naná! Még jó, hogy az van…

Az öreg Kis nem felelt. Nem mondta el ezredszer, hogy senki nem állítja, hogy a szörny van. – Volt. Egyszer. Egyszer volt, hol nem volt… Ami máig megmaradt belőle, az a táj pórusaiból szivárgó vére… A szörny vérének a vidékre száradt szubsztanciája… Ilyesmi…

− No, de mit mondott az öreg Kis?! − fogadta őket a tucatnyi torkú bőgés, amint beléptek.

− Ne csak együnk, igyunk is! − hangzott a falrengető felelet.

A két Kis a pult elé állt, és a pultos lány kérdés nélkül töltötte ki a két-két deci bort az újonnan érkezők elé koppintott csorba poharakba.

− Vicces − morogta az öreg Kis a bajsza alatt, sötéten pillogva az ordibálókra.

Ittak. Utána még egyet.

Jóska, az okula – akit egyfelől az orrán viselt okuláré, másfelől népokító buzgalma miatt neveztek így – a pult sarkán valami Borbély Szilárd nevű alakról hadovált egy idegennek, elég hangosan. Állandóan ezt csinálta, de senki sem ismerte ezt a Borbélyt, ilyen nevű család nem is élt Söténden soha, és föl nem foghatták, mi a fene köze lehet a Körülszaroshoz. Az öreg Kist ugyanúgy idegesítette Jóska, az okula, mint minden becsületes söténdit. Már éppen szóvá akarta tenni nemtetszését egy erőteljes Kuss!-t ordítva, s ehhez a szája szélét törölgette, amikor elébe toppant egy nő, akiről első pillantásra bárki azt hihette, férfi. A legtöbben még a másodikra is.

− Maguk azok, akiknek az a lovas kocsijuk van, amelyik itt áll kinn, ugye? − kérdezte a férfi-külsejű nő gyönyörűséges, lágy és meleg mezzo hangon.

− Affene… − ámult el az ifjú Kis, az öreg azonban csak kurtán bólintott, el is feledve, hogy az imént még Jóskát, az okulát akarta csendre-rendre inteni.

− A segítségükre lenne szükségem − folytatta a nő, akiről a söténdiek szinte biztosan azt hitték volna első pillantásra, hogy férfi. – Arra – mutatott a háta mögé –, az összedőlt hangárépületen túl, találtunk valamit.

A két Kis értetlenül nézett. A nő határozottan az orruk elé tolta a kezét.

− Dr. Kuty Eleonóra a nevem. Régész vagyok.

A Kisek biccentettek, elfogadták a feléjük nyújtott kezet. Előbb az egyik, aztán a másik.

− Jó napot − köszönt az öreg Kis. A nevét nem árulta el. − És mit találtak?

− Nagyon érdekes leletre bukkantunk − lelkesedett Dr. Kuty, a régész. − Megfizetjük a munkájukat, de jöjjenek gyorsan. A kocsival együtt!

− Hülyeség − jelentette ki az ifjú Kis.

Az öreg bosszúsan legyintett. Elindult az ajtó felé. Nyomában Dr. Kuty.

− Siessünk, a televízió hamarosan megérkezik! − sürgette a régész az öreg Kist.

Az ifjú Kis erre úgy kapta föl a fejét, akár kotorékeb a rókaszagra. Eltátotta a száját, elfojtott egy káromkodást, majd sietősen az apja nyomába eredt.

Mindhárman fölmásztak a kocsira, az öreg Kis elbődült:

− Nyee, Korom, nyeee!

A fekete ló egykedvűen feszült a hámnak.

− Maguk hallottak arról a régi legendáról, hogy Szent György éppen itt győzte le a sárkányt? − érdeklődött Dr. Kuty.

− Hülyeség − biggyesztette le az alsó ajkát az ifjú Kis.

− Arról nem − válaszolt az öreg Kis. − Csak azt tudom, hogy régen itt egy szörny élt, amit egy ifjú lovag, atyjának legkisebb gyermeke, bizonyos Szem Gyuri, nemes harcban megölt. Akkor az a hatalmas szörnyeteg úgy dőlt el, akár a sudár jegenyefák. És miután eldőlt, elrohadt annak rendje-módja szerint, a teste jól elkeveredett a földdel. A régi tanítónk szerint a porhüvelye eme vidékké nemesedett.

− Hát erről beszélek! − emelte föl a hangját diadalittasan a régész.

− Erről a fenét – legyintett az ifjú Kis fintorogva.

Az öreg Kis sokáig nem szólt, csak az utat figyelte bambán, meg a szép járású herélt fülét. Végül azért kibökte:

− Miaffffenét találtak, elárulja?

− Talán éppen a sárkányt − suttogta Dr. Kuty izgatottan. − Vagy nevezzük szörnynek, ha maguk úgy ismerik... Minden valószínűség szerint dinoszaurusz. Meglehet, a legendák a korábban előkerült csontdarabok miatt… – a régész észbe kapott, elnevette magát. – Ej, hát akárhogyan is hívjuk, korszakos lelet! Legalábbis az lehet…

− Na, ez rímel! − fedezte föl az ifjú Kis. − Lehetne reppelni: a-kár-hogy-is van, kor-sza-kos a le-let, le-ga-lább-is az le-het!

Az öreg Kis erre egy ízeset káromkodott, ami esetében általában, így most is, a Mindenható lova egy bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette.

− Bocsánat − mormolta aztán.

Dr. Kuty úgy tett, mintha mit sem hallott volna. Arra kérte a kocsist, forduljon balra, majd jobbra. A néhány évvel azelőtt romba dőlt hangárépület mögött kesze-kusza árokrendszer kígyózott. A Kisek odaálltak kocsijukkal az egyik árok szélére, ahonnan agyagba ágyazott valamiket emeltek a platóra szurtos képű egyetemisták.

− És a tévé? − tekergette a nyakát az ifjú Kis.

− Hála Istennek, megelőztük − állapította meg Dr. Kuty, miközben egy nagy, szürke ponyvát húzgált a kocsira halmozott tárgyakra. − Ki is tekerem a nyakát annak, aki telefonált nekik! − szűrte még a fogai között a csatakos ifjakra pillogva. Fölkászálódott a bakra, intett az egyetemistáknak, hogy jöjjenek. Hárman engedelmeskedtek, a kocsi végébe ültek, lógatták a lábukat az út fölé.

− Mehetünk! – kurjantott végül.

− Nyeee, Korom, nyeee!

A kocsi nekilendült, az ifjú Kis fürgén leugrott a földre.

− Én még kicsit szétnézek erre… – morogta.

Az öreg Kis szomorúan nézett a fia után. Szívesen mondott volna neki valamit. Mégsem tette. Így ment ez egész életükben. Az öreg Kis egész úton, mialatt az utasait, ahogyan kérték, az iskola kertjébe zötyögtette, ezen tűnődött.

− A fia már nem ismeri azt a régi legendát? − kérdezte búcsúzóul Dr. Kuty a fuvarost, markába számolva a fuvardíjat.

− A szörnyét? – vakarta meg a tarkóját az öreg Kis. – Ismeri. Csak szerinte hülyeség az is. – Meg minden más.

Talán mert sose mondtam neki semmit, gondolta.

− És maga szerint? – hallotta a régész mezzoját.

− Én nem tudom, igaz-e vagy sem – vonogatta a vállát az öreg Kis. – Nem is érdekel…

– Nem?

– Úgy tíz éve találtak itt egy akkora medált, akár a tenyerem. Később a tévében hallottam róla többször.

− Igen, a Szarmata Korong… – bólogatott a régész.

− Az! – hagyta rá az öreg Kis. – A tévében nyilatkozó tudósok szerint az egy igen ritka ékszer, ami sok mindent bizonyít. Nem emlékszem már, miket is… Hanem én jól tudom, hogy gyerekkoromban a Rafael Jóska cigányt meglátogatta az unokatestvére a Fekete-tenger mellől, onnan hozott vagy öt-hat tucat pontosan olyan medált, mint az, amelyiket megtaláltak a tudósok. Én nem vitatom, lehetséges, hogy az egy fontos tudományos mérföldkő volt, felőlem akár lehet is… Csak hát nem erre a vidékre való, az a hiba vele…

Dr. Kuty gyanakodva vizslatta az öreg Kist. Többször nagy levegőt vett, hogy majd mond neki valamit. Nyilván valami fontosat. Végül azonban mindössze annyira tellett:

− Viszontlátásra! Minden jót!

– Viszlát − köszönt az öreg Kis. − Nyee, Korom, nyee!

Ahogy kifordult az iskola elől, megpillantotta a tévések autóját. Legalább a gyerek örül, villant át rajta. Bár ez is hülyeség, tette még hozzá.

− Hó, Korom!

A kocsi megállt. Az öreg Kis újra betért a Körülszarosba, ahol már csak néhányan darvadoztak. Jóska, az okula szerencsére odébb állt, nem kellett hallgatni a tudálékos fecsegését. Az öreg Kis a szokásos pohár borával leült az egyik ablak melletti asztalhoz. A sarokban Suba Bali hortyogott, az állára rászáradt a hányás, a bajszára a takony. Odakinn ezüstösen fénylett az ég, egyik sarkát óarannyal vonta be a lemenő nap. A házak fala szennyes, a járdák piszkosfehérek. Az út túloldalán Kapa Misi sötétszürke nadrágban és piszokszínű ingben botorkált valahonnan valahová. Egyszerre az jutott az öreg Kis eszébe, fekete-fehér filmet néz. Ha úgy fordítja a tekintetét, hogy ne lássa az égbolt kopott ezüstjét, fáradt aranyát, minden a fekete és a fehér árnyalataiban játszik. Idelenn, a földön mintha minden elkoszlott hóból állna, meg vastagon lerakódott, ragacsossá szottyadt koromból. A szeme sarkában megjelent egy létra, egyenesen az égbe tört. Szem Gyuri lépkedett rajta, egyik grádics után a másikra tette a lábát, hágott egyre följebb, mind kisebb és kisebb lett, míg teljesen bele nem olvadt a fakó ezüstbe. Az öreg Kis sokáig bámulta a helyet, ahol még látni vélte, mielőtt végleg eltűnt volna. Utána újra az utcára tekintett. Hó és korom, mindenütt. Megint erre gondolt.

Meg arra, hogy most majd vége lesz Szem Gyurinak is, meg a szörnynek is. A fia szerint amúgy is hülyeség. Hát, most majd tényleg az lesz. Megmagyarázzák, ahogy Jóska, az okula magyaráz meg mindent. Vagy olyasféleképpen, mindenesetre. Helyesebben… Tudja a fene, mit és hogyan. Az öreg Kis sejtett valamit, de nem tudta, mit is sejt igazából. Az viszont legalább bizonyos, hogy hó és korom mindenütt, jutott végül konszenzusra önmagával.

Még akkor is ez járt a fejében, amikor meglátta a polgármestert az utca túloldalán. Mögötte Sárika loholt, a titkárnője, a kezében az a Söténd-szerte nevezetes festmény, amely rendes körülmények között az önkormányzat épületében, az egyik tárgyaló falán függ. A kép Szem Gyurit ábrázolja, amint vasalt bakancsával a szörnyeteg nyakára hág. A kompozíció hátterében egy gyönyörű meztelen nő áll, és néz kifelé. Egyenesen a festményt fürkészők szemébe.

A polgármester és kísérője megtorpantak egy kicsit, pont a Körülszarossal szemben. A festményt nem takarták le, nyilván nem tervezték messzire vinni. Az öreg Kis megállapíthatta, hogy valóban gyönyörű az a nő ott, a háttérben.

– Mióta először láttam – szólalt meg a szomszéd asztalnál üldögélő Kapa Misi –, azóta csak rá gondolok, amikor kiverem.

– Sárikára-e? – adta a hülyét az öreg Kis.

– Marha! – szisszent Kapa Misi.

– A festményre festett pucér nőre-e? – ütött meg békülékeny hangot az öreg Kis.

– Arra hát – kuncogott Kapa Misi, s megigazította a nadrágját. Elöl.

– Azt ugyan már verheted – dévajkodott a pultos lány Kapa Misi ágyékára sandítva, s ettől a férfi egyik pillanatról a másikra megvadult, üvöltve rohant ki az utcára, egyenesen neki a festménnyel ácsorgóknak, kikapta Sárika kezéből a műalkotást, nekivágta a villanyoszlopnak, s mire a Körülszarosból kivágtató öreg Kis meg két békés járókelő lefogta, megrugdosta, meggyomrozta és pofán verte alaposan, aztán hagyta a latyakban fetrengeni, addigra ripityára törte a keretet, cafatokra hasította a vásznat.

– Dúvad! – habogta Sárika.

– A kurva anyádat! – üvöltötte a polgármester. – Most honnan szerzünk egy újat? Nincs ebből sok, te Isten barma!!!

– Szörnyből se, képből se – motyogta az öreg Kis, miközben fölkászálódott a bakra. – Nyeeee, Korom! – kurjantotta, azzal meglegyintette a fekete herélt farát az ostorával.

Kapa Misi az út szélén ült, az orrából vér szivárgott, Sárika szipogott, a polgármester nem bírta abbahagyni a fejének csóválását. A festményből megmaradt romok a söténdi sűrű, viszkózus, a sötétnél is sötétebb kulimászban hevertek.

Előző fejezet - Következő fejezet