Söténd 10.
Hallgatták többen is, hogy Kapa Misi, aki a söténdi karaoke-kocsmában igazi popsztárnak számított, azt dúdolja magában, A Honolulu-Star reggel indul. Kevin például komoran hallgatta, s közben rendszertelenül, kapkodva lélegzett. Nem furdalta a lelkiismeret, inkább dühös volt. Kis részben magára, leginkább a világra. Hogy éppen akkor tudott arra járni az a hülyegyerek, amikor elbúcsúztak egymástól. Egy öleléssel. Jó, talán kicsit hosszabbra nyúlt, mint ami elvárható egy barátságtól… De akkor is. Csak egy ölelés volt. Akkor.
– Mióta húzogatod? – vigyorgott Kevin arcába Patrik.
– Mióta az eszemet tudom – morogta Kevin, és voltaképpen nem túlzott. Tizenhárom évesek voltak mindketten, amikor először. Egyikük sem élvezte. Később belejöttek. S bár sosem jártak együtt, időről időre mindig megtörtént. Aztán Jenny elment Angliába, Kevin megismerkedett Brigivel, happy end. Viszont Jenny visszatért Angliából, megunta a nyolc szobatársat és a véres lepedők mosását a külvárosi kórházban, s amint újra összefutott Kevinnel, megint. Többször is. Valójában ahányszor csak találkoztak.
– A Honolulu-Star reggel indul – énekelte egyre hangosabban Kapa Misi.
– Ezzel nekem üzensz, baszki? – förmedt rá Kevin.
Kapa Misi elkerekedett szemekkel, értetlenül nézett rá.
– Mi a baj, tesó?
– Azt üzened, hogy el kell húzzak? – Kevin fölsőtestének mozdulatából a gyakorlott ember kiolvashatta a verekedés ígéretét.
– Üzen neked a faszom, tesó – vonta meg a vállát Kapa Misi, és belekortyolt a sörébe. – Én csak énekelgetek, no para.
– No para – ismételte Kevin. – Ja, bazmeg, no para.
Pár másodpercig csönd lett, csak a hűtőszekrények búgása hallatszott.
– Mennyire akadt ki Brigi? – kérdezte hirtelen Patrik. – Egytől tízes skálán?
– Hülye – morgott Kevin.
– Tízes, aha.
– A Honolulu-Star reggel indul – kezdte újra Kapa Misi –, szerelem szárnyán ring a teste, a Hololulu-Star reggel indul, megcsókollak még ma este.
– Kussolj, ha lehetséges, vagy megütlek! – ripakodott rá Kevin.
– Fogd be, jobban jársz – veregette meg a karaoke-bálvány vállát Patrik. – Ez most nem viccel.
Pár másodpercig újfent csönd lett, még a hűtőszekrények felől sem hallatszott neszezés. Bárki azt hihette volna, angyal szállt el fölöttük, mígnem a sarokban szunyókáló Suba Bali horkantott egyet.
– Még egy sört meg egy vodkát, légyszi! – kurjantott el magát Kevin.
– Nincs – felelte a pultos lány.
– Eddig volt, baszki, ne szórakozz velem!
– Azt Patrik kérte, és nem tudtam, hogy neked – nyelvelt a lány. – Neked nincs. Mert egy szemét vagy.
Kevin olyan hirtelen pattant föl, hogy a széke a falig pördült, az asztalon pedig egy gyors táncot lejtettek az üvegek a poharakkal.
– Nyugodj le a picsába! – fordult Kevin felé a pultot támasztó, tagbaszakadt alak, aki addig némán iszogatta a fröccsét.
– Akkor szolgáljon ki! – erősködött Kevin.
– Ha nem akar, nem szolgál ki – világosította föl a behemót.
– Fizetek, mindig fizettem! – méltatlankodott Kevin.
– Azt hiszem, igen – somolygott a nagydarab fickó –, most is épp azt csinálod...
– Menj innen, tesó, szerintem – javasolta Kapa Misi.
– Közöd? – Kevin keze ütésre lendült, ám félúton megállapodott.
– Jobb, ha húzol, szerintem is – jegyezte meg a pult mellett álló férfi.
Kevin köpött egyet a padlóra.
– Anyátokat!
Még egyet köpött.
– Jössz? – nézett Patrikra, aki esetlenül kerülte a pillantását.
– Még van egy kis söröm… – motyogta.
– Akkor maradj, rohadj meg! – sziszegte Kevin, azzal kirohant a helyiségből.
– Volt ennek értelme? – pillantott Patrik a pult felé.
A nagydarab férfi a fejét ingatta.
– Ha nem érted, nem érted. A te bajod.
– Szolidás – szólt a pultos lány önérzetesen.
– Micsoda? – emelte föl a fejét Kapa Misi.
– Szo-li-di-tás! – szótagolta a lány, némileg elbizonytalanodva.
– Az. Na, ja – vette tudomásul Patrik.
– A Honolulu-Star reggel indul – vágott bele ismét Kapa Misi.
– Állj! – ordította Kapa Misi. – Hó, te, hó!
