Az álmodó Isten

A verseket Keszzhelyi György Angyal című festményével illusztráltuk 

A hitek anatómiája

Sokféle hit van: 
Rettegő, merengő, tétova, 
Vakbuzgó, szilárd és gyilkos is. 
Van hit, mely ostoba.
Némelyek elméje belehibban.
Amikor imádkozom 
Mankóm után kapok.
Keresem jó hitem, 
Ami a béklyóktól eloldoz,
Mégis önmagam maradok.
Hiszen 
A mankó nem a cél, 
Csak egy eszköz.
Elvezethet acél 
Rácsokhoz, kvantum-körökhöz,
Akár Istenhez is – úgy hiszem.

Töprengés

Csillagok trilliárdnyi fénye,
És az égbolt is egyszer sötétséggé fagy.
Az ittlét önmagában erény-e,
S jó-e az, hogy tudom ki vagy.
Mi a maradandó érték, ha a világ elenyészik,
Mi a cél, ha szabad akaratunk eltűnik végül?
Mi marad belőlünk az ítélet után terítékül?
Talán éppen az elmúlás
Adja meg értékét a világnak.
A végtelent nézem, 
Melybe mindenki beleszédül.
A nemlét a rettentő mérték?
Ahol bár tudlak, de nem látlak.
Megérinted a kezem, 
S kérsz, hogy figyeljek. 
Ezek a kérdések, mondod, ne borzoljanak;
Csak imádkozzak mindannyiunkért, 
És daloljak, mint a madarak. 

Az álmodó Isten

Mindannyian az álmodozó Isten
Csöppnyi gondolatai vagyunk.
Hősök egy szépen kigondolt, 
Épülő-múló, hömpölygő mesében.
Sorsunk nem az eltűnés, hiszen 
Örökléte csillog mindünk szemében.
Remélem mosolyogsz, Mesemondó, 
Amikor rám gondolsz éppen.