Honvágy

Nem szoktam meg, nem engedett az átok,

de nem kínlódom és nem könnyezem.

Mint súlytalan, fehér viharkabátot,

keservemet felöltöm könnyeden.

Talán, mert folyton változik a tájék,

attól enyhül bújdosó bánatom?

Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék

s ami nekik fáj, nem azt fájlalom?

 

Ha esti utcán a kirakatokban

nézem magamat, hirtelen megüt:

Duna–Tisza vagyok két tárt karommal,

szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.

De hétköznap az ország képe úgy jár

Aknay Tibor (1944, Érsekújvár) képzőművész és költő legutóbbi verseskötetéből most csak egyetlen mozzanatot szeretnék kiemelni, amely meghökkentő és különleges: a versekben megjelenő istenképet.

a kígyók, szalamandrák, kerubok és hasonló lények nyüzsögnének Acsainál, akkor bizonyára mitikus-biblikus szerzőről beszélnénk, de nem biztos, hogy igazunk lenne. – Boldogh Dezső tanulmánya Acsai Roland költészetéről.

Elmúlt ötven év

A fészek újra látszik, üres már minden ág.
Az ágakon keresztül, a rések százain
a szürkehályog-égbolt talán miránk lelát,
mely ossziáni éppen, és cseppet sem latin.

Ha majd derűs lesz ismét, a kócos szarkafészket
levélnek lenge zöldje előlünk eltakarja,
és hajnalonta már az új csörgésével ébreszt
fénylő, korom-szmokingban az ágakon a szarka.

Csak imádkozzak mindannyiunkért,  És daloljak, mint a madarak.