E dolgozatnak nem lehet feladata, hogy a versajánlások történetét ismertesse, szerepéről irodalomelméleti fejtegetésbe bocsátkozzon, bevezetőül csupán néhány tény említésére szorítkozhat. A versajánlás fogalmát abban az értelemben használjuk, hogy a költő valamely versét egy általa ismert személynek ajánlja, akár személyesen érintett a „címzett” a vers tartalmát illetően, akár nem. A szokás már az ókorban létezett, a középkorban pedig szinte bevett gyakorlat lett, hogy a költő mecénásának ajánlja egy-egy versét, kötetét.

Az ajánlás két formáját különböztetjük meg. Egyik, speciális változata a személyhez szóló (interperszonális) költemény, amely a vers címébe emeli a még élő megszólított személy nevét. Alkalmisága ellenére e verstípus több mint futó baráti gesztus: szellemi-lelki közösséget, világnézeti-politikai szövetséget fejezhet ki, miközben méltat, buzdít. A magyar irodalomból klasszikus példák erre Csokonai Vitéz Mihály Virág Benedek úrhoz, Petőfi Sándor Arany Jánoshoz, Ady Endre Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című költeményei, és még hosszan sorolhatnánk. Az ajánlás másik típusa a versdedikáció, amikor a vers címe alatt vagy mintegy alcímként említi meg a költő, kinek ajánlja művét. Ilyenből megszámlálhatatlan sok példát hozhatnánk a magyar költészetből.

Nálunk a Nyugat költőinek gyakorlatában kiváltképp népszerűvé vált a verses ajánlás – legyen szó bármely típusáról –, Ady különösen gyakran élt vele; ebben a gesztusban megnyilatkozott „kegyosztó énje”. 

Tóth Árpád viszont – önreprezentációja szerint – magános, elesett, „szánalmas figura”, melynek alapján arra számíthatnánk, nem volt olyan bőkezű az ajánlások osztogatásában, mint például Ady. S bár kortársai tanúsága szerint e vonások valóban jellemzőek voltak rá, ez mégsem jelentette azt, hogy emberkerülő, pláne embergyűlölő lett volna. Harmonikusabb időszakaiban barátkozó, társaságot kedvelő ember volt, tereferélt, sakkozott, kártyázott, barkochbázott. Ezt levelezése és több emlékezés is tanúsítja. Művei ajánlásai között egyaránt találunk interperszonális típusúakat, illetve alkalmi versdedikációkat.

 

I. Interperszonális költemények

A feleségéhez írt vagy rögtönzött tréfás verseit kivéve Tóth Árpádnak mindössze négy interperszonális költeményét tartjuk számon, vagyis amikor a vers címébe emeli a még élő megszólítottat, ezek pedig a következő versei: Ady Endrének; Prospero szigetén (Egy Babits-ünnepély prológusa); Levél Osvát Ernőhöz; valamint a Köszönöm (Kardos Albert emlékkönyvébe).

Épp az ajánlásos versek csekély száma miatt feltételezhetjük, hogy fenti „címzettek” jelentős szerepet játszottak a költő életében – nézzük meg tehát közelebbről, milyen kapcsolatot ápolt Adyval, Babitscsal, Osváttal és Kardos Alberttel Tóth Árpád!

A fiatal költő csodálta Ady Endrét, akit gyermekként ismert meg apja – Tóth András szobrász – debreceni műtermében, majd módjában állt együtt szerepelnie vele a a Csokonai Körben 1909. október 24-én rendezett Nyugat-matinén, amikor helyben csatlakozott a Nyugat küldöttségéhez. A Nyugat részéről az esten jelen volt Ignotus, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Osvát Ernő, Kádár Endre. Nem véletlen, hogy ugyanebben az évben született az Ady Endrének című költemény, melyben közvetlen, személyes, hangon, a gyermekkori emlékeket megidézve szólítja meg az idősebb mestert: „Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád. / Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven, / S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden, / S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.” Igaz, hogy már első közös fellépésükkor egy kicsit pózolónak látta Adyt, amint Nagy Zoltánnak írta,[1] de a költőnagyság halálakor mégis vallomásos, magasztaló kritikát írt a Pesti Naplóba A halottak élén című kötetéről. Ebben mindössze egy-két apró formai kifogással élt Ady líráját illetően. Emlékének egy terjedelmes tanulmányt is szentelt.[2] 1923-ban, A Halottak élén új kiadása apropóján született meg Nézz ránk, Ady Endre című verse, amely nem ajánlás, hanem szellemidézés, hiszen Ady halála után született. Ebben Tóth Árpád már a magasztalás hangján váteszi szereppel ruházza fel a nagy elődöt: „Ó, Ady Endre, Messiás-magyar! / Riaszd szét lidércálmát a halottnak! / Bús Lázár-szívünk még élni akar, / Ontsd rá napos tüzét élő dalodnak!”

Tóth Árpád Babits Mihályt illetően sem fukarkodik a dicsérő jelzőkkel: őt a Prospero szigetén (Egy Babits-ünnepély prológusa) című költeményében nemes varázslónak, tiszta költőnek nevezi. Babitscsal nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatuk: a mester 1917-ben, egy, a Nyugatban megjelent, új versesköteteket szemléző írásában „tanítványlírának” minősítette Tóth Árpád költészetét.[3] Nem sokkal később azonban nagyot változik Babits ítélete; egyre inkább felismeri a nála mindössze három évvel fiatalabb költő értékeit, különösen műfordítóként tartja nagyra, és épp a műfordítás révén szoros baráti kapcsolatba kerülnek. Szabó Lőrinccel hármasban, együtt ültetik át Baudelaire Fleurs du Mal (A romlás virágai) című kötetét. A családivá mélyült nexus Tóth Árpád haláláig tartott, Babits 1928-ban, búcsúzó írásában már „nagy és gáncstalan költő”-nek nevezi barátját. Temetésén is Babits mondta a gyászbeszédet, amelyet így kezdett: „Egy nagy költő távozott közülünk…”, s kivette részét barátja emlékének ápolásából is.

Tóth Árpád nemcsak Babitsnak, de Osvát Ernőnek is sokat köszönhetett: versei rendszeres közlését a Nyugatban, állandó érdeklődést, biztatást. Ezt fejezi ki a Levél Osvát Ernőhöz című, ódai fenségű költeményben már a megszólítás is: „Szerkesztőm, édesapám a betűben…” A vers a Nyugat Osvát Ernő-emlékszámában jelent meg 1923-ban. Osváthoz egyébként nemcsak ez a bizonyos versben megfogalmazott Levél… szól, de az Evokáció egy csillaghoz című költemény is. Tóth Árpád e köszönetteljes viszonyulása nem kíván kommentárt, hiszen hálával tarozott Osvátnak, minden bizonnyal ő kapcsolta a Nyugathoz még 1908 végén. Osvát rábízta a folyóirat debreceni szereplésének hírverését, majd ő válogatta a matinén felolvasandó verseit. Tóth Árpád ekkor levélben megköszönte „legutóbbi dolgai” gyors közlését. Egy Oláh Gáborhoz írt svedléri levele meg arról árulkodik, hogy Osvát megpróbált állást keríteni neki Budapesten, s ha sikerül, írja Tóth, otthagyja „a debreceni pocsolyát”[4]. Mint tudjuk, ez nem sikerült. Tóth Árpádnak azonban egy másik levele megerősíti, hogy Osvát szerkesztette készülő kötetét, illő tehát a költői köszönet.

Tersánszky Józsi Jenő jóval később, 1931-ben idézi fel a Nyugatban Tóth Árpád és Osvát Ernő alakját, és többször is lefesti őket együtt, amiből kitűnik, hogy a két, más módon érzékeny alkatú ember milyen jól kiegészítette egymást. „Üljön bár társaságba Tóth Árpád, nagykeretes pápaszeme mögül a szeme szüntelen magában tűnődik és úgy tetszik, tulajdonképpen semmi sem érdekli más, mint a feketéje és szivarja. Ritka eset, hogy beleszól abba a zenebonába, amely Osvát Ernő elnöklete alatt ülésezik az asztalkák körül. Ha föl is hevíti valami kérdés, akkor is csak halk beszéddel, közvetlen szomszédságának nyilatkozik véleményeiről. (…) Tóth Árpád volt szememben a szellem kertjének igazi, okos és mértékletes kertésze. Az ő fölénye jóságos volt. Nála már csak Osvát Ernő volt jobbindulatú óriási tudásával, amely nem feküdt rá azért az emberre. Sőt Osvát Ernő már az ellenkező végletbe ment a dilettantizmussal szemben. Osvát sokszor elkényeztetett valóban szellemi fattyúhajtásokat is, azon az elven hogyhát: sohsem lehet tudni! Tóth Árpádnak több szíve volt arra, hogy amit esetleg betegesnek vagy haszontalannak tartott, azt megróni, irtani, félretolni próbálja. Igaz, Tóthnak nem volt mögötte a szerkesztői lelkiismeretnek zsarnoksága, amely Osvátból hivatásának szinte vértanuját és szentjét csinálta.”[5]

A Nyugat szerkesztője iránt érzett hálához valami hasonlót fejez ki Tóth Árpád egykori debreceni gimnáziumi magyartanára, Kardos Albert, a kiváló irodalomtörténész iránt. A tragikus sorsú Kardos Albert – egy ausztriai koncentrációs táborban lelte halálát – tanári pályája mellett kezdettől jelentős irodalomtudósi munkát végzett. 1891-ben került a debreceni állami főreáliskolához, ahol magyar–német–latin szakos latin tanárrá nevezték ki, majd ugyanitt 1913 és 1922 között igazgató volt. Tóth Árpád 1896 és 1904 között járt a főreáliskolába, és kiváló tanárával azonnal megtalálták a közös hangot. Kardos Albert kertész módjára beleoltotta a szép és jó iránti vágyat.  Maga Tóth Árpád használja ezt a képet egykori pedagógusának ajánlott versében: „Az a kertész, aki régen / Ily szemet oltott belém, / Mindörökre drága nékem, / Soha nem felejtem én. // Él és zenél még a halk kert, / Győzve súlyos őszökön – / Hadd írom a Kardos Albert / Szép könyvébe: Köszönöm!” E nyomatékos utolsó szó lett a vers címe is; a mű 1907-ben született, amikor Tóth Árpád már bölcsészhallgató volt a Pesti Egyetemen.

Esztergomi vendégség Babitséknál: Babits Mihály, Tóth Árpádné Lichtmann Anna, Tóth Árpád és Karinthy Frigyes (1926)

II. Versdedikációk

Tóth Árpád versdedikációinak – egy-két kivételtől eltekintve – nincs a saját életét tekintve meghatározó személyi vonatkozása, ajánlásai teljességgel esetlegesek.

A költő a dedikáció gesztusával több mint hússzor élt, ezekből kirajzolódni látszik korai kapcsolathálózata, s bár az ajánlás nem tartozik a vers szövegéhez, mégis része, információértékű életrajzi forrás. Ezért csonkításnak számít, ha az újabb kiadások a költő szándéka ellenére mellőzik, márpedig különösen a szocializmus idején mellőzték. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy vajon mennyire valós, élő ez a kapcsolathálózat. Ezt annak ismeretében is kérdezhetjük, hogy az ajánlások nem a versek első közlése alkalmából, csak a Hajnali szerenád című, 1913-ban megjelent Tóth Árpád-kötetben látnak napvilágot, következésképpen a költő utólag dedikálta a verseit![6] E szokatlan eljárást monográfusa, Kardos László kommentár nélkül hagyja, ily módon nincs magyarázatunk, vajon mi ösztönözte erre a költőt. Minthogy a versek utóbb kapták az ajánlást, a következőkben a kronológiai aspektust csak megközelítőleg tudjuk érvényesíteni.

Tóth Árpádot középiskolai barátság fűzte Schöntag Alfréd (leveleiben Frédi) nevű osztálytársához, akinek Séta az alkonyatban című versét ajánlotta. „Frédi” orvos édesapja egy kis nyaralótelepet tartott fenn Svedléren. A Görnic partján fekvő kis szepességi község Debrecennel és Budapesttel egyenrangú jelentőségű helyszín volt Tóth Árpád életében – itt szerzett barátokat, itt mélyült el kapcsolata későbbi feleségével. Schöntag Alfréd gépészmérnök lett Budapesten. Felnőttként megszakadt a kapcsolatuk Árpáddal, mert Schöntag emigrált, a Szovjetunióban halt meg.[7] Az Alfréd öccsének, Schöntag Lajosnak ajánlott Derű? is kétségekkel teli tűnődés, s egy nyári svedléri élmény jelenik meg benne.[8] Schöntag Lajos tanúja lehetett a költő ambivalens hangulatának, amelyet a versben feltett kérdések is megjelenítenek: vajon élvezheti-e betegsége miatt a derűt, átadhatja-e magát gondtalanul a lélek súlytalan állapotának?

Tóth Árpád monográfusa, Kardos László közli (a költő özvegyének információja alapján), hogy a Levél és a Csak ennyi című költeményeket Peterdi István költő, műfordító, orvos testvéréhez, Neubauer Klárához írta Tóth Árpád.[9] Mindkettő szerelmes vers, ráadásul konkrét motivációt sejtet. A Tóth Árpád-életrajz azonban nem tud erről a szerelemről, amelyet nehéz időben behatárolni. Egyetemi hallgató korában már kialakult az ifjú szerzőnek néhány irodalmi kapcsolata, többek között Peterdi Istvánnal is, akinek Sóhaj című versét ajánlotta. Költőnk 1909 tavaszán tanári diploma nélkül tért haza Debrecenbe, s bár 1910 szeptemberétől ismét hónapokat töltött Budapesten, 1911 nyarán már megint „ebben az undok fészekben”, azaz a cívis városban rostokolt. A Neubauer Klárához írott versek viszont 1912-ben születtek, így csak a szerelem emléke ihlethette őket. Peterdi István egyébként a költő halálakor meleg szavakkal búcsúztatta barátját: „Édes szavú költő, tiszta szív, sugaras szem, irónia és melankólia elegáns inkarnációja, igazság, méltányosság, emberiesség szerelmese, (…) drága nyugati hajtás az ősi magyarság fáján, (…) Pádink, aki ismert, mind könnyes szemmel mondja búcsúzóul: Isten veled![10]

Svedléren ismerte meg Tóth Árpád 1906-ban Bán Ferencet és Peterdi Andort (aki csak névrokona Peterdi Istvánnak). A Vergődés címzettje, Bán Ferenc (1885–1938) újságíró, novellista volt, a Nyugat is közölte írásait. Tóth Árpád 1913-ban ismertetőt írt az Új Isten és a Tizenkettedik című novellásköteteiről, a legnagyobb elismerés hangján. Az erős tehetségű író módszere az analízis, a fölényes ökonómia, a finom lélekrajz, amely a virtuózitáshoz vezet – írja többek között –, majd az írást így fejezi be: „Bán Ferencet két novellásfüzete a modern magyar próza legerőteljesebb képviselői közé avatja.”[11] Peterdi Andor (1881–1958) eredetileg fizikai munkás, a magyar szocialista költészet egyik korai képviselője, a Petőfi Társaság tagja, de 1918-ban kilépett. Tóth Árpád 1916-ban „szigorú, de igazságos” (az ő szavai) kritikát írt Háborús versek című kötetéről[12], leveleiben később nem rokonszenves figurának jeleníti meg akarnoksága miatt. Peterdi 1945 után betegsége miatt elnémult, az irodalmi világban úgy tartották számon, mint Várnai Zseni férjét. A Sóhaj című verset kapta Tóth Árpádtól.

Az Esti szonett ajánlása Kovács Józsefnek (?–1944) szól, aki Schöntag Samu doktor (azaz Tóth Árpád Frédi barátjának édesapja) egyik veje, Tóth Árpádné unokabátyja, a költő Nagy Zoltán barátja, egy időben lakótársa Budapesten, majd később Késmárkon városi főépítész lett. Nem tudható, vajon mivel érdemelte ki, hogy épp neki ajánlotta a költő ezt a mélyen impresszionista, színeket, illatokat, tájélményeket s főképp egy régi szerelem emlékét megidéző költeményét.

Lányi Viktort is az ifjú kori barátok közé sorolhatjuk. 1908-ban a becsvágyó bölcsészek megalakították a Pesti Egyetemen a Húszévesek Társaságát, s meghívták maguk közé a kicsit idősebb Tóth Árpádot. Ebből a körből nőtt ki A Város című rövid életű szemle. A körnek tagja volt Lányi Viktor (1889–1962) is, a nevezetes szabadkai zenészcsalád sarja, bölcsész és zeneakadémiai hallgató, akivel Tóth Árpád szoros barátságot kötött. 1909 novemberében a költő budapesti „kiruccanásra” készült, s úgy tervezte, hogy két napig Lányi „Gézi” lakóvendége lesz.[13] Lányinak az Ó, vigasz című versét ajánlotta, húgának, Lányi Saroltának pedig a Jöjj, vihart.

Lányi Sarolta (1891–1975) fiatal kora ellenére a Nyugat favorizált munkatársa volt, rendszeresen jelentek meg a versei, s úgy tűnik, Tóth Árpád nemcsak barátja kedvéért fordított figyelmet rá, hanem őszintén becsülte Sarolta költészetét. Ennek hangot adott Lányi Ajándék című verseskötetéről írott méltatásában. A verseskönyvet és a verseit egyaránt gyönyörűnek nevezi. Talán mert rokonságot érzett vele: a költőnő a szerelem végtelen, szelíd bánatát énekelte, nála is sokszor mélabúra vált a derű: „… erős lendület szárnyán emeli magas szférákig kedves bánatát” – emeli ki a verset Tóth Árpád a többi közül, s a példának felhozott művet grandiózusnak nevezi.  Versformáit is gyönyörűeknek találja.[14] 1922-ben elvállalta a költőnő szerzői estjének bevezetőjét is. Lányi Sarolta ekkor már a marxista Czóbel Ernő felesége, ő maga is híve volt a Tanácsköztársaságnak, el is bocsátják tanítónői állásából. Tóth Árpád méltatása megjelent a Nyugatban is. „Mi tette olyan varázslatosan új hatásúvá Lányi Sarolta megjelenését a huszadik század eleji magyar lírában? – teszi fel a kérdést a költő-kritikus. –  Mert a női léleknek adott új, adekvát kifejeződést a férfiak koncertjében és a teljes versírói póztalanság, vagy egészen szürke és ismert szóval fejezve ki, a lírai közvetlenség.”[15] Lányi Sarolta nem volt tehetségtelen költő, de Tóth Árpád kétségtelenül túlértékelte. Költőnk impresszionista bírálatokat írt, kritikusi attitűdjére jellemző a nagy műveltségről tanúskodó empatikus látásmód, de szubjektivitása olykor a kelleténél erősebben érvényesül, leginkább a pályatársak javára. Ahogy Déry Tibor is joggal mutatott rá például Havas Gyula és Nagy Zoltán esetében: „...úgy emlékszem, [Tóth Árpád] baráti szeretete aránytalanul megemelte írói rangjukat.”[16]

Havas Gyula (1893–1918), akinek a Vágyak temetése című verset dedikálta Tóth Árpád, a költő munkatársa volt a Debreceni Nagy Újságnál, ahol rajta kívül Szegedi (Schenk) István is költőnek készült. Az újságban névtelenül közölt krokiversek szerzőségét nem is lehet megállapítani: hármójuk közül bárki „elkövethette” őket. A baráti hármast Szegedi István még egy elbeszélő költeményben is megörökítette. (Gurul a szív, 1924). Havas Gyula publikált a Nyugatban is, 1918-ban megnyerte az Érdekes Újság békehimnusz-pályázatát Köszöntő a békére című versével. Fiatalon, agydaganatban halt meg. Tóth Árpád terjedelmes nekrológban búcsúztatta barátját: felidézi finom, szelíd arcát, vívódó, nemes lelkét, kedves gesztusait, tréfáit, a meghitt együttléteket. Az alkotóról pedig meggyőződéssel állítja: „Havas Gyula irodalmi munkássága feltétlenül helyet kér új irodalmunk java termelésének rangsorában. Főleg két területen alkotott maradandót, a lírában és a kritikában.”[17] A neki ajánlott Vágyak temetése ugyan én-vers, de utóbb Havas Gyulára is átvihető, mert Havas is passzív, szenvedő alkat volt („És most már nincsen vágyam…), noha korai halálát 1913-ban Tóth Árpád még nem sejthette.

Kardos László, Tóth Árpád monográfusa költőnk fiatalkori barátjának nevezi Elek Alfrédet (1885 körül – 1918 körül).[18] Elek újságíró volt, Kiss József A Hét című lapjánál rovatvezető. Két verseskötete jelent meg, de a harctéri szolgálat alatt elméje elborult. Az irodalmi lexikonok nem tartják nyilván. Továbbra is rejtély, hogy mikor keletkezett ez a barátság, és mivel érdemelte ki Elek Alfréd az Öröm című, 1912-ben született Tóth Árpád-verset.

Az Oláh Gáborhoz fűződő barátság külön fejezet Tóth Árpád életében.[19] Neki az Orfeumi elégia című verset címezte. 1908-ban ismerkedtek meg, Tóth Árpádnak kezdetben Oláh nem volt rokonszenves Szabó Dezsőre emlékeztető zsenitudata, tüskés modora miatt.  De hamar megenyhült iránta, s barátokká váltak. Amikor Oláht a Református Kollégium elbocsátotta könyvtárosi állásából, Tóth Árpád személyesen és a Debreceni Nagy Újság nyilvánossága révén is pártjára állt, s mint Csokonai sorsára jutott költőt magasztalta. Az egyetemről hazatérve ketten voltak a cívis városban országos hírű költők. Ahogy Oláh Gábor tréfásan fogalmazott: „Egy tót, meg egy oláh.”[20] Tóth Árpád újságíró korában több Oláh-színdarabról, verseskötetről írt, méghozzá szigorú tárgyilagossággal. Oláh hamar felismerte barátja költői nagyságát, aminek több költeményben kifejezést adott, s ő írta róla az egyik legtartalmasabb tanulmányt.[21] Kapcsolatukat beárnyékolta, hogy Oláh botrányos kulcsregényének (Szegény magyarok, 1914) Tóth Árpád édesapja a főszereplője – nem a legjobb színben beállítva –, aki országos sikerek után megélte, hogy Hungária című szobrát eltávolították a debreceni Emlékkertből, majd az első világháború idején ágyúcsőnek öntötték be bronzanyagát. A regény emellett felvonultatja a Nyugat több alkotóját (például Adyt is, aki kemény bírálatban vágott vissza). Tóth Árpád nem mutatott sértődést, pedig „… a »Szegény magyarok« örökre szálka maradt Tóthék szemében”[22] – emlékezik vissza a költő lánya, Tóth Eszter.

Tóth Árpád igazi kebelbarátja azonban a költő Nagy Zoltán (1884–1945) volt. Ezt a hozzá írt 46 levél önmagában jelzi. Ezeket Nagy Zoltán megőrizte, és 1938-ban publikálta, ami utóbb becses forrás lett a Tóth Árpád-kutatás számára.  Nagy Zoltán ugyan két évvel felette járt a debreceni állami főreáliskolában, de csak jóval az iskola után, 1908-ban kerültek közel egymáshoz, s a barátság Tóth Árpád haláláig tartott. Levelezésükben többször érintenek irodalmi kérdéseket, néha megküldik egymásnak kéziratban lévő verseiket. Egy alkalommal költői versenyt is folytattak Svedléren, a két verset – mindkettőnek A Mátyáskő ormán a címe – egyszerre közölte a Nyugat. Írtak is egymásról, különösen fontos Nagy Zoltán 1917-es Baráti kalauz Tóth Árpád verseihez című dolgozata, amelynek megállapításai ma is helytállóak.[23] Nagy Zoltán négy költeményt ajánlott barátjának, ő maga pedig a Kisvendéglőben című verset kapta.[24]  

Tóth Árpád kapcsolatban állt Gellért Oszkárral is. A Kossuth-díjas költő, újságíró, szerkesztő 1908-tól volt a Nyugat munkatársa, 1920 és 1940 között pedig főmunkatársa. 1910-ben megküldte Tóth Árpádnak egy verseskötetét.[25] Ezt Tóth az Őszi alkonyat című verse ajánlásával viszonozta. Gellért Tóth Árpád halála alkalmából verssel búcsúzott költőtársától (Az „Április” vers margójára).

Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár (balról jobbra az alsó sorban), valamint Tóth Árpád, Beck Ödön Fülöp, Kosztolányi Dezső az 1920-as években Fotó: MTI/reprodukció

Érthetőnek tűnik a Karinthy Frigyesnek küldött üdvözlet is a Reggel című vershez kapcsolva, hiszen Karinthy 1910-ben méltatást írt Tóth Árpád költészetéről, amikor az ifjú lírikusnak még nem is volt kötete. „Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállítja – minden szavára bélyeget nyom. Két egymást követő szóból ráismerni. Már most kész modora van. (…) Megszerettem és beleéltem magam halk, előkelő csillogásába: megszerettem finom fájdalmait és szordínós szavait.”[26]  Kevés költő mondhatja el magáról, hogy ilyen dicsérő szavakat kapott volna Karinthytól. Később személyes kapcsolat fejlődött ki közöttük, Tóth Árpád gyakran látogatott Karinthyékhoz kártya- vagy sakkpartikra. Ezt Nagy Lajos is tanúsítja.[27] Tóth Árpád recenzálta az író Tanár úr, kérem! könyvét, sőt 1922-ben elvállalta Péchy Blanka előadóestjén Karinthy bemutatását Babitscsal és Heltai Jenővel együtt.[28]

Apropó, Nagy Lajos! Őt 1909-ben ismerte meg Tóth Árpád, mint Nagy Zoltán közeli barátját, erre utal a Nyugat matinéjáról tudósító levele: „Különösen Móricz Zsigmondról szeretnék írni magának és Nagy Lajosnak.”[29] Ezután is több levelében emlegeti Nagy Lajost. Tóth Árpád az Egy leány szobájában című verset dedikálta az írónak, annak ellenére, hogy nem volt elragadtatva a munkásságától. Ez főleg akkor derült ki, amikor Nagy Zoltán publikálta Tóth Árpád hozzá írott leveleit, köztük az 1918-as, a Vörösmarty Akadémia megalakulásáról szóló beszámolót. Eszerint Tóth nem merte ajánlani Nagy Lajost az akadémiai tagságra: „…ha kedvelem is a dolgait, ha becsülöm is a tehetségét, s ha igen szeretem is őt magát, akadémiai jelölésig mégsem emelkedik az ő munkássága iránt érzett elismerésem.”[30] Ezt Nagy Lajos sértésnek, sőt gúnyolódásnak vette, olyannyira, hogy A menekülő ember című önéletrajzában hangot is adott ennek. Sőt, egy utólagos szemrehányást is megfogalmazott. Amikor Tóth Árpádot Osvát Ernő megbízta, hogy írjon Nagy Lajos Az Andrássy út című könyvéről, Nagy Lajos szerint a recenzens „addig halogatta cikkének megírását, amig csak tudta (…) de mihelyt meglett a proletárdiktatúra, a Nyugat legközelebbi számában közölte. Most aztán dicsérő volt persze, bár megérződött rajta, hogy a dicséret kényszeredett.” Pedig Tóth Árpád ítélete inkább objektív: „Líraiság, a naturalizmus eszközeivel (…). Témaköre nem tág, történetei nagyobb részt pesti típusok körül bogozódnak (…). Szárazon, egyszerűen állítja be őket, olykor furcsa, fanyar humorral, s gyors ütemben pergeti le félretaposott életük egy-egy apró tragédiáját.”[31] Nagy Lajos Tóth Árpád költészetének értékeire csak idős korában vált fogékonnyá.[32]

Hogy Schöpflin Aladárhoz, a Légyott címzettjéhez, a Vasárnapi Újság egyik szerkesztőjéhez ekkortájt milyen mélységű kötelék fűzte a költőt, azt nem tudjuk dokumentálni. Schöpflin már a kezdő alkotót becsülte, a róla írott nekrológját pedig ezzel fejezte be: „Aki az ő verseit olvasta, lehetetlen, hogy meg ne szerette légyen Tóth Árpádot, az embert. Ahogy mi szerettük, akik vagy húsz éve baráti közösségben éltünk vele.”[33] Nagy szeretettel írt róla irodalomtörténetében is: „Tóth Árpád hangja a legtökéletesebb és legritkább hangszeré: az emberi hangé, amely húrok és billentyűk közvetítése nélkül, közvetlenül az élet melegével, az emberi szervezetből tör elő.”[34]

Elek Artúr (1876–1944) esszéista, művészettörténész, műfordító a Nyugat legtöbbet publikáló főmunkatársának számított. Szépirodalmi művei kevésbé maradandónak bizonyultak. Nagy műveltsége tekintélyt parancsolt. „Különös glória övezte finom fejét” – ahogy Bóka László jellemezte.[35] Neve a Téli verőfény című Tóth Árpád-vers alatt olvasható. Kapcsolatukat illetően egy-két mozzanatra támaszkodhatunk. Tóth Árpád 1910. január 24-én kelt levelében az Újabb magyar költők című antológiát szerkesztő[36] Elek Artúrnak azt írta: „Verseim 1907 óta jelentek meg, eleinte A Hétben, utóbb a Nyugatban és a Vasárnapi Újságban.” A szerkesztő be is válogatta a gyűjteménybe a költőt. Elek Artúr rövid nekrológjában már úgy gyászolta a költőt mint barátot.[37]

Költőnk levelei tanúsítják, hogy második pesti tartózkodása során több barátot is szerzett. Ekkor kerülhetett kapcsolatba Füst Milánnal (1888–1967) is. Különös barátság volt az övék. Somlyó György Füst Milánról szóló könyvében egy közös fénykép kapcsán írja róluk: „1914. május 1-én, hajnali háromkor vették fel [azaz készítették a fotót], Nagy Zoltán kritikájának megjelenése napján, Tóth Árpád végtelenül kedves és megható vacsorája után.”[38]  Somlyó egy fontos, jellemző megállapítást is tesz, ami Füst Tóth Árpáddal való kapcsolatát is jellemzi: „Való igaz, hogy Füst Milán olykor fantasztikus módon tudott kedves és kíméletlen lenni egyszerre, akár ugyanazon személyhez is.”[39] Ezt Pók Lajos is megerősíti: „Tóth Árpádról és másokról a jámbor olvasót legalábbis meghökkentő dolgokat írt le.”[40] Például ezt: „Nem láttam még embert, akinek oly kevés feleslege lett volna, mint T. Á.-nak. Pontosan csak annyi esze volt, amennyinek mint lírai költő hasznát vehette. Az ízlése csakis lírai munkák iránt s azoknak is nyelvtisztasága iránt volt legfőként érzékeny – más irodalmi munkákkal szemben tájékozatlanságot mutatott.”[41] És így tovább. Máshol viszont így szól a költőről: „Tóth Árpád: csakugyan fragonard-i rajz. Oly finom vonalakra volt képes: szóval hozott létre oly finom s teljes kivitelű rajzot, mint Fragonard.”[42] Füst Milán megrendülten reagált Tóth Árpád halálhírére is, a költő utolsó versei pedig „Arany Jánosnak nyelvünkben való játszi biztonságát” juttatták eszébe, amint arról egy, a Nyugatban megjelent írása tanúskodik.[43] Kapcsolatukat Petrányi Ilona dokumentálta alapos tanulmányában.[44] Füst az Este a temetőn című verset kapta Tóth Árpádtól.

Tóth Árpád el-eljárt azokba a pesti kávéházakba, ahol az írók tanyáztak, főleg az Andrássy úti Palermóba, ami ekkor a Nyugat egyik törzshelye volt. Az új barátok közé tartozik az Esti vízió című verssel megtisztelt Boross László újságíró, közgazdász, aki azonban a Nyugatban is fel-feltűnt. (Az irodalmi lexikonok nem tartják nyilván.)  Boross László egy 1911. április 25-én kelt levele szerint ő maga Bán Ferenccel és Nagy Lajossal együtt Turcsányi Elek társaságát élvezte. Turcsányi Elek (1889–1944) író, költő kritikus a Meddő órán című Tóth Árpád-vers címzettje. Turcsányi neve egy időben gyakran előfordul a Nyugatban, sanzonszerű versei népszerűek voltak. Kosztolányi is számon tartotta, s emlékeztetett rá: „Turcsányi Elek az új írók közül az egyetlen, aki bekerült az iskoláskönyvekbe.”[45] Néhány szép „Turcsi-vers” még Bóka László emlékezetében is megmaradt, bár inkább nagy tudását és szeretetre méltó egyénisiségét emeli ki.[46]

Költőnk szerette Tersánszky Józsi Jenő írásait, s hogy az ismeretség megvolt már 1913 előtt, azt Tersánszky nekrológja sejteti: „Tizenhét év távolából szállingóznak vissza hozzám Róla emlékek. A pesti hajnalban ballagunk hazafelé, hónapos odúinkba, handabandázó, sörényes, ifjú óriások. Ő köztünk baktat viseltes ferencjóskájában, pápaszemével, könyvekkel a hóna alatt, szivarjával a szájában, és szelíd mosollyal hallgatja a realitástól való elrugaszkodásainkat.”[47] Később is idéz egy emléket: „Hogyha húsz év távolából akarom magam elé idézni Tóth Árpádot, úgy látom őt, ahogyan a New-York karzatán végig baktat, sajátos, nagyon könnyed és mégis öregesen előre imbolygó lépteivel.”[48] Mindkét utalás konkrétan 1911-re vonatkozik. „Igazán jó barátságunk egyetlen dokumentuma az a pár sor csupán, amellyel Tóth Árpád egy versét ajánlja nekem. Ez a vers a mámor, a bor dicséretéről szól. Majdnem bordal. Nos hiszen, tényleg keresztezte sok közös utunkat az alkohol. Tóth Árpád éppenséggel nem volt ellensége a csendes pityizálásnak. De hát én az ajánlás idején már régesrég absztinens voltam, és azért meglepetés-szerűen ért, hogy Tóth Árpád pont az alkohollal kapcsolatban gondol rám.”[49] Ez a bizonyos vers az Egy mozdulat című költemény, amely a poharat a szájhoz közelítő mozzanatot örökíti meg a költő.

A korán elhunyt, tehetséges Várady Istvánnak (1892–1916), a Déli derű címzettjének 1910 januárjától 1913 februárjáig húsz közleménye, többnyire kritikája jelent meg a Nyugatban. Jó érzékű kritikus volt, kitűnően látta meg például a korai Szindbád-novellákban az egészen átömlő folyamatosságot. Tóth Árpád szívből jövő nekrológban búcsúztatta Váradyt: „Kedves kávéházi múltból elevenül elő ez a kedves alak. Ott jelent meg először köztünk, még szinte gyermekes, kamaszos, hírtelen mozdulatokkal, diákos szerénységgel…”[50]

Tóth Árpád életrajzában 1913-ig nem találunk fogódzót Fenyő Miksával való kapcsolatához, akinek Esti könnyek című költeményét ajánlotta. A személyes találkozás tehát valószínűleg később esett meg a köztük.  Tóth Árpád Hajnali szerenád kötetének kiadását a Nyugat vállalta, amiben valószínűleg része lehetett Fenyőnek, mint a lap egyik szerkesztőjének és mecénásának – a költő a versdedikációval mondott köszönetet. Tóth Árpád levelezéséből tudható, hogy Fenyő Miksa olykor segített nehéz anyagi helyzetén.

Az ajánlások megszületésének dátumait tekintve szintén nincs a korai láthatáron Laczkó Géza (1884–1953), a Szeptemberi szonett címzettje, Kaffka Margit (1880–1918), aki A parkban című verset kapta, illetve Bálint Aladár (1881–1924), az Interieur megszólítottja. Aligha tévedünk, ha az utóbbi gesztusokat a Nyugathoz való tartozás, a generációtudat, az élményközösség deklarációjának tekintjük. Ebben Kardos László is megerősít bennünket: „Tóth Árpád szívvel-lélekkel a Nyugat embere volt. (…) Ez a lap volt szemében az új, az élő magyar irodalom…”[51]

Tóth Árpád egy egész kötetét, a Lomha gályán című gyűjteményt (1917) ajánlotta Hatvany Lajosnak szeretettel. Ez nem véletlen. A báró lekötelezte, segítségével tudott megnősülni, családot alapítani. Hatvany fizette több gyógyító kúrája szanatóriumi költségeit, s ezzel a költő életét hosszabbította meg. Tóth Eszter szerint apja mindig egy kis szégyenérzettel fogadta el az anyagi segítséget, de rá volt szorulva. Hatvany tehát becsülte Tóth Árpádot, ha nem is annyira, mint Adyt, Kosztolányit és Karinthyt. Ez kissé rosszul is esett Tóth Árpádnak, amit leveleiben itt-ott nem is hagy említés nélkül, sőt Déry Tibor kemény megállapítása szerint „nem érzett hálát Hatvany Lajos iránt sem…”[52]! Ezt Déry azután írja Ítélet nincs című művében, hogy megütközésének ad hangot, mely szerint Tóth Árpád tiszteletlenül beszél mecénásairól. Déry talán Tóth egy-két rossz hangulatban tett kifakadását őrizhette meg, mert a költő egyébként értékén becsülte Hatvany támogatását: „Velem tagadhatatlanul – és most már azt kell mondanom – érthetetlen módon – sok jót tett.”[53] Sőt, amikor Hatvany emigrációba kényszerült, költőnk nem fordult el tőle, mint néhányan. Támogatást kérő levelében – elutasítás esetén is – a legkitűnőbb barátjának nevezi.[54]

***

Több versajánlást nem találunk Tóth Árpád életművében. Hogy miért, csak találgatni lehet, hiszen ezután még többekkel ápolt szoros barátságot, például Bródy Pállal, a későbbi színházi rendezővel (hozzá írta a legtöbb levelet!), Király Györggyel, Déry Tiborral, Szabó Lőrinccel, Mikes Lajossal és még sorolhatnánk. Talán csak egy később elkövetkező kötetében szándékozott ajánlásokat osztogatni, és a sors már nem adott erre módot? Ezt már sosem tudhatjuk meg… 

---

Jegyzetek

[1] Kardos László szerk.: Tóth Árpád összes művei, 5. kötet. Levelei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973 (a továbbiakban: TÁÖM 5.), 40. levél.

 Tóth Árpád: A halottak élén. Pesti Napló, 1918. augusztus 30. 1–3., ill.: Ady költészetének viszonya elődeihez és a francia modernekhez. Nyugat, I. k. 351–361. Kötetben: Kardos László szerk.: Tóth Árpád. összes művei, 4. kötet. Prózai művek, tanulmányok, bírálatok, hírlapi cikkek. Akadémia Kiadó, Budapest, 1969 (a továbbiakban: TÁÖM 4.), 122–128, ill.: 129–140.

[3] Ez nem az utánzó, hanem a tanítvány modora, a legnemesebb értelemben véve a szót…” Babits Mihály: Új verseskötetek. Nyugat, 1917/8.

[4] TÁÖM 5. 56.

[5] Tersánszky J. Jenő: Az ifjú Tóth Árpád. Nyugat, 1931/22.

[6] Egyetlen kivétel Derű? című költeménye, amelynek ajánlása: Schöntag Lajos barátomnak. Nyugat, 1911. II. 352.

[7] Derkovitsnak 1925 elején önálló kiállítása nyílik Bécsben a Weihburg Galériában, „s összeköttetésbe kerül Schöntag Alfréd mérnökkel, a bécsi magyar kommunista szekció egyik vezetőjével”. Dévényi Iván: Derkovits Mihály. Vigília, 1976/1, 21.

[8] Kardos László szerk.: Tóth Árpád összes művei 1. Költemények. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964 (a továbbiakban: TÁÖM 1.), 482.

[9] TÁÖM 1., 485.

[10] Peterdi István: Ki volt, hogy halt meg? Nyugat, 1928. II. k. 645–646.

[11] Tóth Árpád: Bán Ferenc novellái. Nyugat, 1913. I. k. 848. Kötetben: Kardos László szerk.: Tóth Árpád összes művei 3. Novellák, tanulmányok, bírálatok, hírlapi cikkek, 1909–1913. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964 (a továbbiakban: TÁÖM 3.), 626–627.

[12] Nyugat, 1916. II. k. 891–893. ill.: TÁÖM. 4. 41–43.

[13] TÁÖM. 5. 44.

[14] Tóth Árpád: Lányi Sarolta versei. Nyugat, 1913. I. k. 847 ill.: TÁÖM 3. 524–526.

[15] Tóth Árpád: Lányi Sarolta. Nyugat, 1922. I. k. 766–768.; ill. TÁÖM 4. 203–207.

[16] Déry Tibor: Belépés az irodalomba. In: Ítélet nincs. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969, 163.

[17] Tóth Árpád: Havas Gyula. Nyugat, 1918. II. k. 517–522; ill.: TÁÖM 4. 115–122.

[18] TÁÖM 1. 485.

[19] Bakó Endre: Tóth Árpád és Oláh Gábor barátsága. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 2019. 95–102.

[20] Oláh Gábor: Naplók. Szerk.: Lakner Lajos. Debrecen, 2002, 157.

[21] Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete. Nyugat, 1929. I. k. 398. Kötetben: Költők és írók. Debrecen, 1932, 201–224.

[22] Tóth Eszter: Családi emlékek Tóth Árpádról. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985, 220.

[23] Nagy Zoltán: Baráti kalauz Tóth Árpád két verses könyvéhez. Nyugat, 1917. IV. k. 963–981.

[24] Részletesen lásd: Bakó Endre: Tóth Árpád és Nagy Zoltán barátsága. Alföld, 2023/12, 88–94.

[25] TÁÖM 5. 57.

[26] Karinthy Frigyes: Tóth Árpád. Nyugat, 1910. II. 1896–1898.

[27] Nagy Lajos: A menekülő ember. Magvető Könyvkiadó és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 13–14., ill. 111.

[28] Auróra 1922. III. évf. január, 48–49.

[29] TÁÖM 5. 40.

[30] TÁÖM 5. 174.

[31] Tóth Árpád: Nagy Lajos novellái. Nyugat, 1919. I. 570-571., ill.: TÁÖM 4. 144–147.

[32] Idézett művének 275. oldalán barátjának nevezi.

[33] Schöpflin Aladár: Egy nappal temetés után. Nyugat, 1928. II. 647–648.

[34] Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1937, 1990, 269–274.

[35] Bóka László: Válogatott irodalmi tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1966, 1076–1077.

[36] Újabb Magyar Költők. Lírai antológia 1890–1910. Összeválogatta Elek Artúr. A Nyugat kiadása, Budapest, 1911.

[37] Elek Arthúr: Tóth Árpád. Nyugat. 1928. II.

[38] Somlyó György: Füst Milán alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969.

[39] Uo.

[40] Pók Lajos: Kísérő sorok Füst Mián Naplójához. In: Füst Milán: Napló I. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976, 13–14.

[41] Füst Milán: Napló II. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976, 179–180.

[42] Uo., 217. Jean-Honoré Fragonard (1732–1808) francia rokokó festő.

[43] Füst Milán: Néhány szó. Nyugat, 1928. II. 649–651.

[44] Petrányi Ilona: Dokumentumok Tóth Árpád és Füst Milán barátságához. ItK, 1976/2, 241–250.

[45] Kosztolányi Dezső: Turcsányi Elek. In: Egy ég alatt. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 502–505.

[46] Bóka László: i. m.

[47] Tersánszky Józsi Jenő: Tóth Árpád. Nyugat, 1928. II. 642–644.

[48] Tersánszky Józsi Jenő: Az ifjú Tóth Árpád. Nyugat, 1931. II. 503–511.

[49] Uo.

[50] Tóth Árpád: Várady István. Nyugat, 1916. I. I. 565., ill.: TÁÖM. 4. 30–31.

[51] Kardos László: Tóth Árpád. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. Második, átdogozott kiadás, 89.

[52] Déry Tibor: Ítélet nincs. Magvető Könyvkiadó és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979, 153.

[53] TÁÖM 5. 172.

[54] TÁÖM 5. 276.