E dolgozatnak nem lehet feladata, hogy a versajánlások történetét ismertesse, szerepéről irodalomelméleti fejtegetésbe bocsátkozzon, bevezetőül csupán néhány tény említésére szorítkozhat. A versajánlás fogalmát abban az értelemben használjuk, hogy a költő valamely versét egy általa ismert személynek ajánlja, akár személyesen érintett a „címzett” a vers tartalmát illetően, akár nem. A szokás már az ókorban létezett, a középkorban pedig szinte bevett gyakorlat lett, hogy a költő mecénásának ajánlja egy-egy versét, kötetét.

„Nehéz megmondani, mi okozhatta a Szöveg bukását és az életrajz démonának további diadalmenetét. Talán az irodalomtankönyvek, talán az Írásnál érdekesebb Szerzők, talán mi magunk, a kulturális újságírók és szerkesztők.” – Boldog Zoltán tárcája

Olyan napot választ halála napjául, amelyet teljes terjedelmében, széltében-hosszában elfoglal a Nagy Októberi (fiatalok kedvéért: Nagy Októberi Forradalom, a lenini), a nagy lefedésében itt nem találhatott milliméternyi rést se, hogy rá is jusson az ünnepi szólamok fényéből.

​​​​​​​Ahogy mondják (és amit látunk Poe-t olvasva): fejében rend, harmónia, kiszámított, hatékony szerkezetek. A hétköznapok: szesz, kártya, nők, aztán: nők, szerencsejáték, pia, kocsmák, lebujok, utcasarkok lányai, mámor. Így hal meg. Ha igaz a másik legenda – nem napilapból való hír – a végső perceiről. Egy esős napon részegen támolyog ki a kocsmájából, elborul, fejét nem bírja kiemelni a pocsolyából, azaz képtelen fölemelni, az utcán vízbe fullad. Különös. Ehhez jelentős maligánmennyiség szükséges.

Ő érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott az erőt és termékenységet harsonázó újabb hangok között. Ki törődött a tökéletességgel? Életében talán én voltam az első és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költőnek lenni.