Magyarasszony

Hamburger Mária Lujza, az egész rajonban, sőt az egész korábbi Bereg vármegyében is tisztelt és elismert kardiológus, aki sok magyar, ukrán és orosz életét mentette meg, félve készült a folyó évi karácsonyra. A félelem nem új. Már-már lábhoz dörgölőző, hívatlan napi vendég, alattomos, nem tudhatod, mikor harap meg.

Nagyon rég nem volt igazi, békés ünnepe a családnak. Hamburger Mária Lujza magányos óráiban, amiből naponta elég sok ketyegett vigasztalanul a szebb napokat látott falakon, a jelen és a múlt összegabalyodott fonalán töprengve rádöbbent, hogy tulajdonképpen házasságkötése óta költözött lappangó, állandó kitöréssel fenyegető feszültség a családba. Persze erről nem beszéltek.

Pedig olyan szépen indult minden. Érzelmileg legalábbis. Amikor önbizalomtól dagadó büszkeséggel, hogy sikerült hazaköltözniük Odesszából, elfoglalták a családi ház három szobáját, nem sejtette, hogy lelki nyugalmuknak vége. Eleinte magyarul beszéltek otthon, ahogy azt megszokták, az orosz vő jelenlétében is, a hozzá intézett kérdéseket oroszul is megfogalmazva. Azt remélték, akarva akaratlanul elsajátítja a család többségének nyelvét. Nem így történt. Egyre gyakrabban és egyre ingerültebben tette szóvá, hogy ugyan beszéljenek már valami „emberi” nyelven. Előbb csak Mária Lujza, majd a többiek is átváltottak oroszra, ha Szergej Szergejevics megtisztelte őket jelenlétével. Gyermekeik születését követően az új családtag külön szobát igényelt, mert a gyereknevelés zajos melléktermékei gátolják őt felelősségteljes gyógyító munkája végzésében. A nagy házban a családtagok elkerülhették a kínos, hosszas együttlétet, az ünnepeken viszont elkerülhetetlen volt a nyelvi feszültség. A karácsonyról például a vő kijelentette, örüljenek, hogy ő nem vallásos, és kompromisszumkész, mert ha az lenne, illetve nem lenne az, ragaszkodna az ortodox hagyományhoz akkor is, ha Ukrajnában áttértek hivatalosan a nyugatias december végi ünnepre a januári helyett. Ami Oroszország anyuska végzetes elárulása, az ő cseppet sem szerény, sőt majdhogynem hivatalos véleménye szerint. Mert Ukrajna mindig is Oroszország volt, csak a bolsevikok kreáltak egy bábállamot, hogy a nemzetközi politikában legyen valaki támogatójuk. Na meg a nácik, de az szóra sem érdemes. A Hamburger-család nem szállt vele vitába, „legyen neki az ő hite szerint”, idézte szokása szerint ifj. Hamburger Mihály Jézust.

Nyugdíjasként is tovább dolgozott Mária Lujza doktornő. Az ambiciózus, magasabb életszínvonalra vágyó medikusok a Szovjetunió felbomlásával kivándorolhattak, s ezt legtöbbjük meg is tette. Ki közelebb, ki távolabb próbált szerencsét, hamar orvoshiány támadt. Meg úgy érezte, ha az egészsége megengedi, miért ne szolgáljon tovább. Munkáját mindig is az emberiség szolgálataként élte meg. A fizetésben megmutatkozó állami megbecsülést nem túlozta el sohasem az egészségügyi minisztérium, legyen az szovjet vagy ukrán. A betegek hol pénzben, hol különféle adományokkal igyekeztek hálájukat leróni, és kiegészíteni az általuk is elégtelennek ítélt megbecsülést. De nem ezért dolgozott, hanem azért az elégtételért, amit akkor érzett, ha segíteni tudott egy-egy szenvedő embertársán. Hogy ne legyen ideje tépelődni a múlton, annyi ügyeletet vállalt, amennyit csak bírt. Sajnos, így is elég sok magányos órát töltött a nagy házban apja, majd anyja halála után. Edit húga Észtországban maradt véglegesen, akárcsak Zsófi. Ciska pedig Magyarországon telepedett le. Igaz, fia és lánya tőle nem messze laktak, és férje is élt. Már ha életnek lehet nevezni dr. Szergej Szergejevics Popyrin nyugdíjas körzetorvos időtöltését. Amióta Ukrajnában nacionalista fordulat történt, s minden oroszban ellenséget láttak és kerestek, teljesen abbahagyta gyógyító tevékenységét, felesége szakmai gondjai iránt sem tanúsított érdeklődést. Behúzódott a szobájába, tévét nézett, vodkázott, káromkodva olvasta az egyetlen moszkvai újságot, amíg be nem tiltották, sokat bámészkodott az ablak előtt az utca történéseit szemlélve, szidva az átkozott „hoholokat”, akik hálálkodás helyett, hogy az oroszok annak idején felszabadították őket a tatár elnyomás alól, minden oroszt belefojtanának a Dnyeszterbe és a Dnyeperbe, ha tehetnék. És füstölt, mint egy muzeális gőzmozdony. Ha szép idő volt, ki-kiment a kertbe, de rá nem tette a kezét semmire. Szerencsére alig volt hatvan négyzetméteres, annak is egy részét elfoglalta a garázs.

Normál körülmények között csak táplálkozni bújt elő barlangjából, mert a magyar asszony főztjét szerette. Újabban csak így szólította Hamburger Mária Lujzát: magyarasszony. Amúgy továbbra is csak oroszul beszélt, ezen az egy szón kívül sosem mondott mást magyarul. Ukránul sem, noha Kijevben járt egyetemre, ott találkozott Hamburger Mária Lujzával, ott szerettek egymásba, kérte meg a kezét, bár tiszt apja, aki nyugdíjazása után Szamarában telepedett le, helytelenítette a választását. Egy nácit hozol a családunkba? Magyar, csak a neve németes – védte menyasszonyát a fiú. Náci, magyar egykutya. Nekem elhiheted, én harcoltam ellenük – utalt a Nagy Honvédő Háborúban lelkes ifjú önkéntesként eltöltött időre. Menyasszonya rokonsága részéről igazán kedvesen fogadta mindenki: a szép szál, hullámos hajú, szőke fiatalember, tisztességes katonatiszti családból az egyre erősödő oroszosítás közepette mi más lenne, ha nem szerencse és nyereség a kisebbségiek számára. Rövid odesszai gyakornokoskodást követően maga ifj. Hamburger Mihály főmérnök elvtárs intézte el, hogy Mária szülővárosában kapjanak állást mindketten, a lakás nem volt probléma, bőven elfértek a családi házban.

Az egyemeletes sarokház, amelyben a Hamburger, majd a Popyrin család lakott, olyan tömören és súlyosan emelkedett ki a környező földszintes épületek közül, mintha a bástya szerepét akarná betölteni. Mintha újhullámos kisöccse lenne a város fölé tornyosuló ősi magyar várnak. Magasföldszintje ablaktalan, klinkertéglából épült, az emeleti nyílászárók inkább üvegezett lőrésnek hatottak, mint fényt hívogató, barátságos ablaknak. Egyik szárnyának meghosszabbításában betonoszlopos masszív vaskapu engedte be az udvarra, akit akart. A másik szárnyon a szomszéd ház tűzfala támaszkodott az erődítménynek. Az utca régi lakói emlékezhettek rá, hogy eredetileg barokkos, a fényt kitárt szárnyakkal fogadó ablakok díszítették az építményt. Miután az oroszok elfoglalták Krímet, majd a Donyec-medencei oroszok fellázadtak, és kék-sárga zászlós hazafias tüntetők vonultak le-fel a nagyobb városok utcáin, kezdődtek az átalakítási munkálatok. Vagy kicsit később? Amikor banderisták masíroztak azt ordítozva: Kést a magyarok torkára!? Az emlékezet annyira öntörvényű, csalóka, különösen a közös emlékezet. Különben az ominózus ünnep szempontjából majdnem mindegy, hány éve történt a bunkeresítés. A ház küllemének megváltoztatását egy váratlan politikai döntés segítette anyagilag. Elterjedt a hír, hogy az Antall-kormány lehetővé teszi a határokon túli, magyar állampolgárként született, majd azt önhibájukon kívül elvesztők számára nyugdíj folyósítását. A Debrecenben élő Ciska utánajárt a hírnek, anyját magához vette egy időre, bejelentették állandóra, megkapta a magyar állampolgárságot, és szép kis nyugdíjat. Minthogy lánya tartotta, a nyugdíjat meggyűjtötték, s ez lett a fedezete a bunkeresítésnek.

Mária Lujzának két gyermeke született, Szergej nem is akart többet. Viktor apja fizikumát örökölte, annak szorgalma nélkül. Igaz, hogy szüleinek sok ideje nem volt vele foglalkozni, a nagymama és nagyapa lehettek volna nevelői, ha hagyta volna. Azt még eltűrte, hogy a magyar tagozat alsó négy osztályában pátyolgassák. Az orosz nyelvű felső tagozatra már apai parancsra került. Egy év sem kellett hozzá, hogy a nagyszüleivel, s valamivel később az anyjával se legyen hajlandó csak oroszul beszélni. Középiskolás korában beleszeretett egy ukrán lányba, akit nyári építőtáborban ismert meg. Attól kezdve átváltott az ukránra, csak az apjával tett kivételt, egy darabig. A katonai szolgálatot követően a lányhoz költözött, amikor hazament, már csak ukránul kommunikált, és az anyjával olyan undok volt, hogy még Szergej Szergejevics is rá-rászólt. Szülei ugyanis abban egyetértettek, hogy illene a családi háttérre tekintettel valamilyen értelmiségi pályát választania. A fiú kinevette őket, motorszerelést tanult, de nem a szakmájával, hanem mindenféle „bizniccel” foglalkozott, főleg cigarettacsempészettel, meg ki tudja még mivel, amiről a szülei nem is akartak tudni. Amikor elkezdődtek az orosz-ukrán fegyveres konfliktusok, egy gyárban keresett munkát eredeti szakmáját kamatoztatva. Úgy gondolta, ott nélkülözhetetlen lesz, mint hajdan a nagyapja, s felmentik. Nem akart újra mundért ölteni, abból egyszer is elég egy férfi életében, hangoztatta a ritka családi összejöveteleken, bármennyire is öntudatos ukrán.

Húga, Vera egészségügyi középiskolába járt, ő sem akarta szülei példáját követni, megelégedett az asszisztensi státusszal. Anyja után ő magyarnak tartotta magát, lelkészlány barátnője révén a vallás is érdekelte, lekonfirmált, és templomba is járogatott. Az is felvetődött, hogy átmenjen Magyarországra a nagynénje szárnyai alá Debrecenbe. Elutazott, szétnézett, és visszatért. Elejtett megjegyzéseit anyja úgy értelmezte, hogy túl szigorúnak ítélte nagynénje hozzáállását az ő terveihez. Hogy miből álltak ezek a tervek, azt anyjának nem részletezte. Mária Lujza pedig önmagából kiindulva nem tartotta helyesnek, hogy a lánya helyett keressen megoldásokat. Aztán önkéntesként Németországban dolgozott, öregotthonban. Ott megismerkedett a történelemtanári tanulmányait megszakító Ferivel. Miután hazamentek, összeházasodtak. Feri tanítóként helyezkedett el egyházi magyar iskolában. Két lányuk született, panelnegyedben kaptak lakást, ukrán környezetben. Maradhattak volna a családi házban is, de a frissensült vej önérzetét sértette, hogy neki folyton „parancsoljanak”. Ezt a Hamburger és Popyrin család az após családi hátterére történő gúnyos célzásként értelmezte, és nem tartóztatták a fiatalokat. Feri mindenféle magyar megmozdulásban részt vett, de úgy látszik, perfekcionista géneket örökölt hivatalnok szüleitől, előbb-utóbb mindenhonnan kimaradt, minden vezetőben csalódott, mindenütt súlyos hibákat, sőt visszaéléseket vélt felfedezni, és ahogy az sok esetben lenni szokott, alkohollal oldotta belső feszültségeit. A szervezete nem lehetett felkészülve a szeszkúrákra, előbb csak gyomorvérzést kapott, majd negyven évesen önkezével intézkedve özvegyen hagyta Verát. Aki gyakran panaszkodott az anyjának, hogy egyedül nevelve gyermekeit sok ügyeletet kell vállalnia, talán kevés időt szán a lányaira, akik egyre kevésbé tisztelik, magyarul beszélni sem akarnak vele. Ideiglenesen visszaköltözött a szülői házba, hogy a dédszülők figyeljenek a lányokra, ám az áldott állapot még egy évig sem tartott: előbb Hamburger Mihály, majd Márffy Angéla ment el a „minden élők útján”, ahogy a temetést végző lelkész fogalmazott. Mária Lujzának pedig, ahogy saját lányára, az unokáira sem jutott több ideje. Bár nehezen, de a doktornő elismerte, nem megy szívesen haza. Maga előtt is szégyellte, hogyha elképzelte, mi várja otthon, azonnal lehetőségeket keres, amivel elodázhatja a megérkezést a gyerekként annyira kedvelt családi házba. Vera beletörődött a kudarcba, „hazaköltözött” a panelba, magyarul beszélt lányaihoz, akik ukránul válaszoltak, ha volt kedvük válaszolni. Talán jobb is, hogy a nagyszülők belehaltak a remélt öröklétbe, hogy ne lássák, hova jutott ő a gyerekei nevelésében, állapította meg gyakran rezignáltan. Vagy, ha látják is abból a bizonyos másik dimenzióból, beleszólni már nem tudnak.

A szülői házat id. Hamburger Mihály városi főmérnök építtette 1907-ben népes famíliája számára. Két utcára nézett, tekintélyt parancsoló neobarokk ablakaival. A Kaiser Franz Joseph utca, amelyik Ungvárra visz, és a Boldogasszony utca kereszteződésében, amelyiken Husztra és Beregszászra lehetett eljutni. Aztán kelet-európai szokás szerint a hatalomváltások utcanévváltozásokat eredményeztek, többek közt. A cseh, a magyar, a szovjet-orosz hatalom alatt a városvezetés alkalmazkodási kényszertől vezetve átírta az utcaneveket is. Majd nemcsak a hatalom változott, a lakosság nagy része is kicserélődött, és a magukat őshonosnak kikiáltó bevándorlók saját ízlésük szerint festették át az utcanévtáblákat. Az ukrán-orosz háború idején az Uzhhorods’ka és a Mihaila Hrusevskoho nevet viselték éppen.

Id. Hamburger Mihály a kiegyezés utáni magyarosodási lázban fontolgatta a névváltoztatást. Noha nem sejtette, hogy ő maga is megéri az időt, amikor sem magyarnak, sem németnek lenni nem lesz leányálom a Kárpát-medencében. A családi tanács – négyen voltak testvérek – úgy döntött, hogy attól még jó magyarok lehetnek, ha németesen hangzik a nevük. Nem a név számít, hanem a szív – ismételgették meggyőződéssel. A Hamburgerekben már a forradalomkor is magyar szív dobogott, amit honvéd kitüntetések is bizonyítanak. Szatmárnémeti hölgyet vett feleségül, a gyógyszerész családból származó König Franciskát. Talán az ő befolyása késztethette egyik unokáját is az orvosi pálya megcélzására. Férje egy fiút és két leányt nemzett neki. Az első világháború közepén született a nevét is öröklő fia. Majd rá két évre a Karolina névre keresztelt lánya. A legkisebb, Hanna, Trianon évében látta meg a napvilágot.

Ifj. Hamburger Mihály Prágában végezte az egyetemet. Egy hazafelé tartó utazáskor ismerkedett meg a kassai születésű Márffy Angélával, aki teológiát tanult a cseh fővárosban. Mihály az első bécsi döntés évében diplomázott villamosmérnökként, Angéla ekkor még csak a másodévet fejezte be. Kérdéses lett, hol folytassa: Sárospatakon, Debrecenben, netán a távolabbi Budapesten? Dehát nőként milyen jövőt remélhetett a feminin lelkészséggel nehezen barátkozó, konzervatív egyházi társadalomban? A hatalomváltással a cseh mérnökök elhagyták a városi villamos műveket, az ott gyakornokoskodó ifjabb Mihályra szép jövő várt. Úgy döntöttek, összeházasodnak, 39 őszén megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. 1942-ben nevezték ki a villamos művek főmérnökévé a fiatalembert, és abban az évben megszületett első gyermekük is, Mária Lujza. A háború vége felé, az orosz megszállás első heteiben látta meg a napvilágot Edit. Ugyan abban az évben meghalt id. Hamburger Mihály, a ház özvegyére, fiára és annak családjára maradt. Karolina Budapestre ment férjhez egy kikeresztelkedett zsidó banktisztviselőhöz. Minden jótanács dacára, hogy az egymást követő zsidótörvények idején ezt a házasságot megkötni minimum öngyilkosság. De úgy látszik, Isten másképp gondolta, mindketten túlélték a vészkorszakot. A kommunizmusra való áttéréskor Munkácsi Róbert komoly megbízásokat kapott a bankrendszer államosításának végrehajtásában, majd az OTP-nél töltött be középvezetői funkciókat. Karolinának is ott biztosított állást, három gyermekük született. A munkácsi ág lett a Hamburger-família legtehetősebb leágazása. Hanna Münchenben tanult és élt, festőnek vallotta magát, némely kritikus szerint tehetségesen ábrázolta női szemmel nézve a világot. Különösen férfi aktjaival ért el sikert. Világlátását az is gazdagíthatta, hogy több férfival élt együtt, rendszerint felváltva, miközben a párhuzamos kapcsolatokat sem hagyta ki élettapasztalatából. A család fekete bárányként kezelte, nem tartották vele a kapcsolatot. Kivéve Karolinát, aki férje politikai pozíciója gyümölcseként korábban kimehetett Nyugatra, mint az átlagos magyar polgár. Emlékezetes és főleg szórakoztató napokat töltött húgával az egyre látványosabban fejlődő Bajorországban. Bosszantásul számos Hannával közös fényképet küldött a kárpátaljai rokonságnak.

Karolinától eltérően a háború vészjóslóan végződött ifj. Hamburger Mihály számára. A főmérnök urat sok más magyar és német férfival együtt elhajtották malenkij robotra, de szerencséjére nem találtak helyettesítőt, a város nem működött villamosenergia nélkül, ezt a szovjet katonai parancsnok is elismerte. Érte mentek Szolyvára, még a tífuszjárvány előtt hazavitték. Útközben a katonák az elsötétített ablakú terepjáróban azzal fenyegették, meg sem állnak Szibériáig. Amikor kiszállhatott a háza előtt, csapkodták a térdüket a röhögéstől, látva a mérnök úr elképedését. Szigorú felügyelet mellett, nehogy szabotáljon, tovább irányíthatta a céget. Jó feje, nyelvérzéke volt, gyorsan megtanult oroszul. Angélával együtt a cseh nyelvismeretükre építettek, egymás közt is oroszul társalogtak gyakorlásképpen otthon, persze csak ideiglenesen, így gyerekeik is elsajátítottak ezt-azt szinte észrevétlenül. Ami nagy segítségükre volt a váltakozó intenzitású oroszosítások éveiben. Anyjuk azt tanácsolta, várják meg, amíg eldől, marad-e a cseheknél Kárpátalja, vagy az oroszoké lesz, ne tanuljanak hiába. Mihály úgy ítélte meg, mindent visz a győztes. És neki lett igaza. Angélának született egy fia is, aki csak pár napot élt, aztán ‘49-ben Zsófia, ‘51-ben pedig befejezték a családépítést ifjabb Franciskával. Őt természetesen megkülönböztetett szeretettel vette körül a nagymamája.

A családi béke tökéletesnek, már-már unalmasnak tűnt, amíg a lányok iskoláskorba nem cseperedtek. Titokban megkeresztelték őket a református felekezet szertartása szerint. Noha az anyjuk evangélikus volt. Mióta felvették az ukrán kommunista pártba, ifj. Hamburger Mihály nem járt templomba, Angéla viszont karácsonykor, húsvétkor és a reformáció ünnepén szükségét érezte a templomi istentiszteletnek. A választott iskolák tannyelve volt a kő, amit a nyugodt családi légkör tavába belehajított a történelem. Hosszas szópárbajok nyomán Márffy Angéla véleménye győzött, a klasszikus szólás kiteljesítésével: a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon. A magyar nyelv jelentette a káposztát, ebben a kontextusban. A lányok az első négy osztályt magyar tagozaton teljesítették, hogy tanuljanak meg írni-olvasni az anyanyelvükön. A további iskoláztatás a hatalomnak való megfelelést szolgálta: a felsőbb elemit ukrán nyelven, a középiskolát oroszul végezték. A családfő akaratát sem mellőzték a nyelvhasználat kiegyensúlyozása érdekében: otthon beszéljen mindenki magyarul. Kivéve, amikor obligát kerti mulatságot rendezett a főmérnök elvtárs, ahol párttitkárok, különböző bizottságok elnökei és elnökhelyettesei, katona- és rendőrtisztek osztották az észt, dicsérték és habzsolták Franciska nagymama magyaros ételeit. A főszakács ugyanis ő volt a családban amíg élt, Angéla inkább kuktaként és pincérként vállalt részt a család biztonságát garantálni vélt lakomákon. Ha ukrán vagy orosz osztálytársak látogattak hozzájuk, a magyar nyelv megint csak elnémult a házban. Ahogy nőttek a gyerekek, és szaporodtak társadalmi kapcsolataik, úgy szoktak le anyanyelvük használatáról. Egy idő után, ha szüleik nem hallották, egymás közt is ukránul társalogtak.

A véleménykülönbségek a pályaválasztáskor robbantak újból. Mária Lujza kitűnő és szorgalmas diák volt, tanárai is támogatták a kijevi egyetem megcélzását, mégpedig orvosi szakra. A családi hagyomány azonban valami mérnöki hivatást javasolt, egyedül König Franciska támogatta. A másik három lány nem alkotott kiemelkedőt, és nehezen tudták eldönteni, merre vegyék az irányt az életben. Edit a reáltárgyakban és a politikai gazdaságtanban kicsit jobban szerepelt, ugyanakkor rajzolni is szeretett. Hannára ütött, mondták a családban, és gyakran hozzátették, sajnos. Művészi próbálkozásait tehetségesen nyesegették, végül is bejutott Tallinnban a közgazdaságira. Miután jól érezte magát az észtek között, húgait is arra ösztökélte, kövessék a példáját. Még egyetemistaként feleségül ment egy észt fickóhoz, aki a kereskedelemben dolgozott, és olyan ügyesen lavírozott a tervgazdaság szküllái és karübdiszei között, hogy némi vagyonkára tett szert. Talán a vérrokoni szál mellett a finnugor nyelvrokonság is segített megteremteni azt a kedvező légkört, amiben Zsófi és ifjabb Franciska jól érezte magát. A többi tagköztársasághoz viszonyítva a magasabb életszínvonal is vonzó volt. Taavi, a sógor saját kertes házzal rendelkezett Tallinn Pirita nevű városrészében, és a lányoknak nem kellett koleszről vagy albérletről gondoskodniuk. Nővérük felügyelete alá kerültek, de véleménykülönbségeik a férfikapcsolatokra vonatkozóan sosem fajultak szakításig. Zsófi és a Ciskának becézett legkisebb lány a tallinni egyetem angol nyelv és irodalom szakára jutott be két év különbséggel. Karácsonyra mindenki összegyűlt a családi házban, ezt kötelezőnek érezték, és ki-ki beszámolt az elmúlt év számára fontos eseményeiről.

Amikor Mária Lujza idáig jutott az emlékek országútján, minden keserűsége dacára felderült. Azok a csodálatos nyarak, amikor Tallinnban meglátogatta húgait, az a tüdőtágító finom, sós tengeri levegő, az a méregzöld természet, az örömködés sógora vitorlásán, talán meg sem történt. Vagy amikor hazajöttek Észtországból nyári vakációra a húgai, a nagy kirándulások a vereckei hágóhoz, vagy Karolina nagynénihez Budapestre… Istenem, azok a hangulatos budai borozók, a kolbász zsíros kenyérrel, a nagy bevásárlások a butikokban, olyan cuccokkal büszkélkedhettek, mint senki más lány a városban, és minden olyan olcsó, mert a rubel annyira erős volt a forinthoz képest. Az sem mellékes, hogy Karolina egyik lányán keresztül Ciska megismerkedett a nagybetűs szerelemmel. Nemzetközi KISZ-táborban találkoztak, a fiú ifjúsági vezetőféle volt, Ciska ukrán csoporttársainak tolmácsolt. A szerelem annyira komoly volt, hogy eldöntötték, összeházasodnak. És ide érkezve újra beborult az ég a doktornő lelke fölött.

Dúlt a szerelem, mindenki el volt ragadtatva az aranyos pesti fiútól, aki – noha komoly politikai vezető pozíciót szerzett – igen szerénynek mutatkozott. Ciska boldog volt, amilyennek soha életében nem látta. Nem kevés utánajárással, idegeskedéssel, mi tagadás csúszópénzzel megszerezték a hatóságok engedélyét, hogy külföldivel házasságot kössön, elindították a kitelepedés folyamatát, mert az ugye évekig is elhúzódhat.  Kitűzték az esküvő napját. És akkor Kerekes Márk nem jelent meg, hiába várta az állomáson testületileg a család. Azt hitték, lekéshették az indulást, majd csak jönnek a saját kocsijukon, a tiszteletet parancsoló fekete Mercedesen. Aztán be kellett szólni a városi tanácsra, hogy ne várják hiába őket a házasságkötő terembe. Szégyen, gyalázat, a fél város tudta, mire készül a Hamburger család. Ciska végül felhívta a vőlegényét. Megalázó volt, külföldi számot csak központon keresztül lehetett hívni, az első kísérletek nem sikerültek. Nincs fogadókészség, csicseregte a központos. Végre felvette. A fiú szimplán bocsánatot kért, meggondolta magát. A miértre nem adott választ. Szűkszavúan és kimérten sok szerencsét kívánt menyasszonyának a jövőre nézve. Ciska kezéből kiesett a telefonkagyló, elájult. Mária Lujza mentőt hívott. Hetekig feküdt a pszichiátrián, egy szó sem hagyta el az ajkát. Közben a család lázasan kereste a hirtelen szakítás okát. Szovjet állampolgárral összeházasodni egy magyar KISZ-vezetőnek inkább előny, mint hátrány. Lakás volt Pesten. Fordítói állás is meg volt ígérve Ciska számára. Mi állhatott közéjük? Vagy ki? Karolina hosszas, kínos helyzeteket teremtő tapogatózása derítette ki, hogy a Kerekes-család Auschwitzot túlélő tagjai nem tudták elképzelni, hogy egy „germán” kerüljön közéjük. Márkot kitagadással fenyegették. Választania kellett a családja és a szerelme között, és az előbbit választotta. Elfogadta harcias nagymamája ítéletét, miszerint asszonyt találhat még, másik családot soha.

Ciska fél évig nem beszélt. Miután „gyógyultan” hazaküldték a szanatóriumból, a családi házban élt néma leventeként. Mária Lujza kardiológusnő gyakran érezte úgy, megszakad a szíve húga néma szenvedésétől, és erre nem volt orvosság. Szergej Szergejevics felhívta a figyelmét, hanyagolja a depressziót, épp elég megpróbáltatás egy élőholttal együtt élni. Ciska néha hajlandó volt Szergejjel kikocsizni a közeli erdőkbe. Közben megkapta az engedélyt a kitelepedésre is, nemcsak a házasságkötésre. Karolina azt javasolta, keressenek egy férfit, aki hajlandó alibi házasságra lépni, aztán elválnának, Magyarországon ez könnyen megy. Fennhangon folyt a vita a tervről Ciska jelenlétében, aki továbbra sem kommentálta a róla szövögetett terveket. Karolina különösen politikai érvekkel győzködte testvéreit, szüleit. A Szovjetunió minden ízében recseg-ropog, jobb jövő várna Ciskára Magyarországon. Ők ott, belülről talán nem érzékelik, bizonyára nagyon fejlett a szovjet rendszer mimikrije, de már az, hogy egyik aggastyánt a másik után teszik meg vezetőnek, a rendszer életképtelenségét bizonyítja. Magyarországon pártkörökben is mindenki összeomlást jósol, csak az a kérdés, hogy mikor, és hogy maga alá temeti-e a csatlósokat is. Ésatöbbi ésatöbbi. A Hamburger család úgy ítélte meg, hogy Ciska, ha nem tiltakozik az ötlet ellen, akkor nem lehet ellenére. Bizonyára nemcsak érzelmileg tört össze, az önképét is szégyen érte, Tallinnban minden barátja ismerte Kerekes Márkot, kis szívességekkel megkedveltette magát, ígéreteket tett, hogy a házasságot követően budapesti háza nyitva lesz minden észt barátja előtt, mert Ciska barátait saját barátainak tekinti. S akkor elúszik minden egy perc alatt? Ezt nem lehet elviselni épp ésszel. Egy bronzhajú őszön Karolina nagynéni bronz hajkoronáját büszkén körbehordozva váratlanul betoppant, és hozta a szerinte felszabadító hírt, megtalálta Ciska jövendőbelijét. Férjének debreceni rokonsága puhatolózott facér férfi ismerőseik körében, és találtak egy fickót, aki igent mondott. Zenetanár, szereti az orosz zeneszerzőket, anyagilag nincs túl jól eleresztve, inkább a tücsök, mint a hangya típusa, de talpig úriember. Igaz, elvált, gyerektartást kell fizetnie, kissé öregecske, ám kiváló fizikai állapotban van, jóval fiatalabbnak néz ki a koránál. Harmincas éveiben álnéven a Skála-áruházlánc férfi modelljeként is szerepelt. Nagy István jó magyar, kedveli a határokon túliakat. Van lakása, mert ugye azt megvizsgálják a befogadás megítélésében. Fényképet is hozott róla Karolina, alaposan kielemezte a család. Már csak a menyasszony jóváhagyása hiányzott. Ciska sokszori unszolásra végre megrántotta a vállát, amit beleegyezésként értelmezett a család. Karolina visszautazott egyenesen Debrecenbe, s beindította az „üzletet”.

Azóta sok víz lefolyt a Latorcán, a házasság létrejött, ők tudják, miért, úgy döntöttek, hogy együtt maradnak. Karolina debreceni kapcsolatai arról értesítették, s ő továbbította a testvérek felé, hogy az érdeklődési körük közel hasonló, Pista szeret színházba, filharmóniába járni, akárcsak Ciska, táncolni is el-elmennek, vagy vacsorázni az Aranybikába. István mindenféle kulturális megmozdulásban részt vesz, közismert és közkedvelt alakja a városnak. A zenetanári fizetés nem nagy, de Ciska tolmácsként és fordítóként jól keres, anyagi gondjaik nincsenek. Ciska hordja a kalapot, Pityu alkalmazkodik. A kedvező híreket a személyes megismerés igazolta, amikor Ciska és Pityuja „hazalátogattak”. Leéltek egy életet egymás mellett nagyobb viharok nélkül, sőt egy ideig az anyjukat, Márffy Angélát is odafogadták, két műtétet is végrehajtottak rajta a híres debreceni orvosok. Gyerekük is született, okos fiú, külföldön tanult, most is külföldön él, informatikus, ukrajnai, sőt magyarországi léptékkel elképzelhetetlenül jól keres. Ciska nemrég vesztette el a férjét, aki utolsó évében magatehetetlen volt, sokat szenvedett mellette, hogy tisztességesen ellássa. A gyász dacára megígérte, eljön karácsonyra a szülői házba. Sajnos az utolsó pillanatban lemondta. Fia hazatért Németországból tuniszi hátterű barátnőjét bemutatni, s a fiataloknak nem volt kedve tovább utazni a háborús Ukrajnába. De üzent, hogy lélekben velük lesz, sőt fel is hívja őket karácsony este.

A legfontosabb, hogy Mária Lujza saját gyermekei családostól ott lesznek. És az észtországi testvérek is. Varsóig repülővel utaztak, ott kocsit béreltek, korán reggel indultak, estére becsengettek. Az anyagiak nem gond náluk, Edit fia, Tamás nemzetközi cég észt főnöke. Kiemelt jövedelemmel rendelkezik, minden utazási költséget el tud számolni. Zsófi egyedül kísérte Edit családját. Mióta orosz férje Észtország függetlenedése után visszatért Pétervárra, csak alkalmi partnerei voltak, két gyereke Kanadában él, alig tartanak kapcsolatot.

A menüt együtt készítette a három lány, erre sem volt példa évek óta, mindig közbejött valami akadály. Töltött káposzta csülökkel és pulykasült volt a vacsora, az „észtek” inkább az utóbbit választották, a helybeliek jobban kedvelték a káposztát. A három lány együtt dalolva, régi történetek fölött elmerengve, hiányzó húgukkal kapcsolatos emlékeket felelevenítve, paradicsomi hangulatban főzőcskézett. Taavi Szergejjel vodkázott, mindketten futball-rajongók voltak, igyekeztek csakis a sportra koncentrálni. Megígérte Editnek, hogy nem fogja provokálni az orosz házigazdát, noha egy észtnek ez nem csekély erőfeszítésébe kerül. Tamás kiskora óta nem volt a városban, Vera idegenvezetésével nézelődött. Hazatértekor megütközve, felháborodva mesélte az anyjának, hogy itt úgy hajkurásszák a férfiakat az utcán, mint a sintérek a kóbor ebeket. Hol vannak itt az emberi jogok? Ez az Ukrajna akar az EU tagja lenni? Anyja csillapította: az ukránok a közös ellenség, Oroszország ellen harcolnak. Pontosabban Putyin ellen, az oroszokkal nekik semmi bajuk. Ne tévesszük össze a szezont a fazonnal, a háború dacára sem.  A vacsora elkészítése után még maradt idejük szépítkezni egy keveset, elegánsan kiöltöztek, ahogy egy Hamburger-lányhoz illik. Noha Mária Lujza szerint ez annyira hiábavaló, mint halottnak a kölnivíz. Elmentek együtt a szentestei református istentiszteletre. Volt gazdagon feldíszített karácsonyfa, fiatal, lelkes lelkész, értelmes prédikáció, gyermekműsor. Rezignáltan és a helyzetet okolva állapították meg, hogy amikor ők voltak gyerekek, és tiltva volt a templomba járás, legalább ötször annyi lurkó szerepelt, mint most. A legfelemelőbb mozzanat az volt az istentisztelet végén, hogy kiálltak a templomkapuba, s megkántálták a várost, ahogy a fiatal tiszteletes fogalmazott. Néhány évvel korábban bevezetett szokás lehetett ez, nekik újdonság, ami rádöbbentette őket, hogy milyen régen nem vettek részt a karácsonyi szertartáson. Jó hangja volt mindhármuknak, felszabadultan fújták a Mennyből az angyalt a fagyos, összezavarodott város felé. Mintha erősen hinnék, hogy az hatékony örömhírt közöl a háború nyomasztó terhe alatt levegő után kapkodó emberekkel. Mária Lujza csodálkozott, hogy jó néhány fiatalember is részt vett az istentiszteleten: nem félnek? Az ő fia nem is olyan fiatal, már közel az ötvenhez, de most is retteg, nem a bejelentett lakóhelyén él. Ők lehetnek azok, akik már voltak frontszolgálaton, leszereltek, és nyugodtan lófrálhatnak, őket nem bánthatják a toborzók? Vagy valamilyen nagyon erős felmentéssel bírnak? Egymásba karolva ballagnak haza, úgy érzik lelkileg megerősödtek, hitben gazdagodtak, hogy mégsem fog rájuk omlani a csatazaj.

Mire hazaérnek, már ott van Viktor a feleségével, Dariával, Vera egyedül. Egyikük gyermekei sem jöttek el. Gyengélkednek, mondják, ám Mária Lujza látja a szemükön, hazudnak. Maga elé képzeli a valóságot, ahogy durva szavakkal utasítják el, hogy a magyarasszonynál vendégeskedjenek, szemét magyar ételekkel traktálja őket, pfuj. Hallotta már tőlük ezt a kifakadást, nem nehéz elképzelni, hogy ezúttal is ugyanaz történt. Átvették a nagyapjuk valós tartalmú, ám ironikusan kiejtett megszólítását: magyarasszony. Nem szégyen ez, de akik mondják, azt szeretnék, hogy ő szégyellje magát, mert megmaradt annak, akinek-aminek született. Azért sem bosszankodik, jó képet vág a faramuci helyzethez. Mindenkit az asztalhoz invitál magyarul, ukránul. Persze, Szergej úgy tesz, mintha nem értené, s oroszul visszakérdez: hogy mondtad, magyarasszony? S akkor ő oroszul is elismétli. Edit házi pálinkát és vodkát kínál körbe. Mária Lujza eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha bejelentené, mint az apja, hogy a házban beszéljen mindenki magyarul. Na nem, az abszurdum. Szóljon mindenki a saját választott nyelvén. De az sem működne. Szergej csak oroszul kommunikál. Viktor tudna oroszul is, magyarul is valamelyest, ha megerőltetné magát, de csak ukránul hajlandó beszélni. Daria csak ukránul tud, állítólag. A három nővér oroszul, ukránul és magyarul is tud, sőt ketten leginkább észtül. Taavi észtül és oroszul, de utóbbi tudását nem szívesen fitogtatja. Tamás észtül, oroszul s egy keveset magyarul. Vera magyarul, ukránul s oroszul is valamelyest. Olyan közös nyelv, amit mindannyian jól bírnak, nincs. Hacsak a hallgatás nyelvét nem mondjuk annak. Beszéljenek egy „semleges” nyelven, mondjuk, angolul? Abban Zsófi, Edit, Tamás jó, ő inkább olvas, főleg szakirodalmat. A többiek csak gagyognak, kivéve Szergejt, aki soha meg sem próbálta, mert szerinte az orosz világnyelv, éppúgy, mint az angol. Ahogy a briteknek elég a saját nyelvük, úgy az oroszoknak is. A legkényelmesebb, ha udvariassági gesztusokon túl nem beszélnek, csak esznek.

Mindenki jóllakott, következik a bejgli. Daria hozzájárulása a karácsonyi vacsorához, pékségben dolgozik, kedvezményesen jut hozzá a saját termékekhez.

Csengetnek. Már rég kikapcsolták, de annyi pótkulcs nincs, ahány vendég, az ünnepre visszakapcsolták. Váratlanul mégis eljött Ciska? Vera szalad ki a kapuhoz. Vita, majd dulakodás zaja hallatszik. Mindenki lemerevedik. Négy marcona férfi csörtet be. Anélkül, hogy köszönnének, bemutatkoznának, egyikük megkérdezi, ki Viktor Szergejevics Popyrin. Egy papirost vesz elő a belső zsebéből, meglobogtatja: katonai behívó. Szergej Szergejevics előlép.

– Na ne, Papó! – nevet a szóvivő. – Téged ismerlek, gyerekkoromban még gyógyítottál is. Még mindig nem tanultál meg ukránul? Pedig okos embernek tartod magad. Szerintem te vagy, aki régóta bujkálsz előlünk. Igazold magad! – mutat Viktorra.

– Fel van mentve! – sikítja Mária Lujza. – Mutasd meg az igazolásodat, Viktor!

Viktor fehér, mint egy liliom. Remegő kézzel átnyújtja a mindig szíve fölött tartott iratot.

– Velünk jössz, majd bent megvizsgálják, elfogadható-e a felmentésed.

– Nem megyek – mondja nem nagy meggyőződéssel Viktor.

– Azt te csak hiszed. Vigyétek! – parancsol kísérőinek.

Rövid dulakodás, szakszerűen ledöntik a kapálózó áldozatot, ketten a karjánál, a harmadik a lábánál fogva viszi, az áldozat kapaszkodna mindenbe, lerántja az abroszt, csörömpölés vegyül az ordítozásba. Kisodródnak az ajtón, hallatszik, ahogy a lépcsőn is folytatódik a dulakodás.

– Fiam, vigyázz magadra, drága kisfiam! – sikítja magyarul Mária Lujza. Daria mint egy fúria a férfiak után veti magát, püföli őket mindkét kezével, míg a szóvivő nemes egyszerűséggel leüti.

– Önvédelem, tanúsíthatjátok – néz körbe fenyegetően, majd a többiek után indul.

Dermedten állnak, mintha nem értenék, mi történt. Daria feltápászkodik, tapogatja vérző ajkát. Szergej Szergejevicshez botorkál.

– Te átkozott orosz, miattatok van minden. Nem elég nektek Szibéria? Nektek kellenek a mi bőséges földjeink, bányáink? Nem bírjátok elviselni, hogy már nem vagyunk a gyarmatotok? Idejöttök meggyilkolni minket? Nem szégyelled magad? Miért nem mentél vissza Moszkvába, vagy mit tudom én, hova való vagy! És ha nem jön vissza a fiad? Kit teszel felelőssé? Te gyilkos! A nő megragadja az öregembert, fojtogatja, fiatal korában sportolt, nem ijed meg a saját árnyékától. Az öreg hörög.

– Ez meg fogja ölni, tegyetek már valamit! – sikítja Vera.

Tamás lefogja Dariát. Nagy darab melák, van százhúsz kiló, lenyomja egy fotelbe a dühöngő nőt. A földre esett embert felnyalábolja, és a kanapéra fekteti.

Mária Lujza a férjét vizsgálja, úgy néz ki, az ijedtségen kívül más baja nincs.

– Gyáva disznók! – ordítja Daria, és elviharzik.

Cseng a telefon. Egymásra néznek, senkinek sem akaródzik felvenni. Zsófi eszmél elsőnek.

– Itt a Hamburger-ház. Kivel beszélek?

– Ciska. Debrecenből. Nem ismered fel a hangom? Boldog ünnepet kívánok! Mindenki ott van? Hogy telik az ünnep? Hogy vagytok?

Zsófi kihangosítja a telefont.

– Megvagyunk. Kivel akarsz beszélni?

– Természetesen mindenkivel. Hogy utaztatok, mesélj!

– Hát ez nem fog menni. Boldog karácsonyt! Majd visszahívunk.

– Mi van? Rosszul lett valaki?

– Viktort elhurcolták. Legyen elég ennyi. Még egyszer boldog karácsonyt! Holnap felhívunk. Jó éjt!