„Aki elfoglalja Magyarországot, az ura egész Európának”

„Aki elfoglalja Magyarországot, az ura egész Európának.” (II. Murád török szultán, 1404–1451)
„Felejteni és újrakezdeni mindent, s mindent megismételni is, mindent, mindent felejtve. Az emlékezés oltás, védőoltás, aki nincsen beoltva, az a test védtelen, az a nép védtelen, bután, ártatlanul, ostobán nyitott a legsúlyosabb, de legsilányabb támadásnak is. (...) Emlékezni aprólékosan, tüzetesen kell egyébként, a bűnök és a sebek minden napjára, minden órájára.” (Cseres Tibor)
„Az emlékezés is nagyhatalom.” (Szilágyi Domokos)
„Európában mindig a magyarok álltak élen a támadásban. A török katonaság legjobban a magyarok elől húzódott vissza, számba se vettek szerbet, franciát, németet, de a magyaroktól féltek, nagyra becsülve őket. Több okiratban olvastam, hogy Magyarországra menni annyit jelentett, mint férfias harcot vállalni.” (Hajrullah Jigitbasi, jelenkori török történész)
„A földkerekség népei közül a francia és a magyar a legderekabb nemzet.” (Bajazid szultán)
„Valamennyi nép között, amely szemünk előtt a történetben elvonult, egy sem volt olyan szerencsétlen, mint a magyar, hiába alkotott benne a természet erős, szép, szellemes embereket.” (Voltaire)
„A pusztító vész elhatolt már csaknem Európa közepéig, s most a török hazánk tőszomszédságában vetette meg lábát. Több mint hatvan esztendeje szakadatlanul álljuk a háború perzselő tüzét, mégpedig saját erőnkből, egyetlen nép, a magyar fegyvereivel. Helytálltunk, pedig kimerített a sok hadakozás... A szabadság emlékén kívül egyebünk se maradt, mint fegyverünk és bátorságunk.” (Részlet Hunyadi János leveléből V. Miklós pápához, 1448. szeptember 17.)
„Ha győznek, az a mi győzelmünk – ha vesztenek, az az ő szerencsétlenségük.” (Savoyai Jenő Habsburg hadvezér a magyarokról, a magyar–török harcokról.)
„Ha a magyarok nem lettek volna, ma Cambridge-ben és Oxfordban a Koránt tanítanák.” (T. B. Macaulay)
„Polgárkoronát! Polgárt mentettem meg! Kiáltá a római bolond, midőn kimenekült a Tiberből. Koszorút Európa! Legyőztem a törököt! Kiáltja a magyar, pedig csak azért él, mert megtette.” (C. F. Hebbel)
Az előbbi idézetkoszorú, egy-két tövissel élénkítve, hódolat egy könyv és – ó, magasságos egek! – annak szerzője előtt. Közhelyes minősítés, de jobb szó nincs: hiánypótló. Ha úgy tetszik, lehet oxigénpalack vagy májusi eső. Címe: 1440 – Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei (Areion Könyvek, Szeged, 2015). Szerzője Diószegi Szabó Pál jogász, történész-középkorász, nem mellékesen költő, író, kultúraszervező. Talán mégsem haltak ki a polihisztorok?
A könyv majd hatszáz éves adósságot törleszt! Rengeteg forrást, mondhatni, minden elképzelhető s elképzelhetetlen levéltári és könyvészeti anyagot mozgósítva (csak a lábjegyzetek száma 1578, forrásmunkák száma közel 120, a szakirodalom több mint 300 cím) „feltámasztja” Nándorfehérvár (Belgrád) viharos-véres történetét, nyilván elsősorban az 1440-es első, nagy oszmán-török ostromot – és a magyar helytállást. Ügy is mondhatjuk, „visszaadott” nekünk egy érthetetlenül elfeledett győzelmet, amit szép kötelességünk ugyanúgy tudatosítani, becsülni, mint ama 1456-ot, Hunyadit és a déli harangszót... Senkit ne rettentsen el a felhasznált dokumentumok, források száma. Bárhol felüthető a mű, s élvezettel olvasható, már akit érdekel, akár szakember, akár nem az illető. Persze, nem árt az elején kezdeni.
Az 1440-es Nándorfehérvár ugyanúgy fehér folt (találóbb, hogy elszürkült folt?) történelmünkben, mint a 907-es pozsonyi csata. Vagy az 1944. őszi tordai harcok (voltak).
A bőség zavara? Az emberi agy, lélek befogadóképességének korlátai? Vagy egyszerűen felejtés, tompulás, agyonhallgatás, netán „sikkasztás” – vagy, hogy 1456 arra (is) jó, hogy elfeledtessük vele 1440-et? Két ilyen nagy győzelem az akkori világ legerősebb hadserege felett, alig 16 év alatt? Igaz is, ezeknek a magyaroknak miért jut annyi ezekből a fényes-nagy napokból, másoknak meg semmi? Disznóság!
A könyv elején szó esik az angol–francia százéves háborúról. Történelemkönyveink három nagy csatáját emlegetik: Crécynél 11 ezer angol – veszteség 82 (!) fő – legyőz kb. 36 ezer franciát (veszteség 22-23 ezer fő!). Ez igen! Köszönet az angol hosszú íjaknak. Agincourt-nál 6 ezer angol (veszteség 100–250 fő!) elbánik kb. 30 ezer franciával, (veszteség 6 ezer fő.) Ez igen! Megint köszönet az angol íjászoknak és tüzérségnek. Legvégül majd Castillonnál (1453-ban) 11 ezer francia felülkerekedik 8 ezer angolon s a francia királyság győz. Előre is elnézést kérek a tisztelt olvasótól, hogy miért is e „hány szem mák van egy zsákban” játék. Ígérem, a könyv sokkal élvezhetőbb, olvasmányosabb, mint e feszített, erősen tömöríteni igyekvő, már-már görcsösen figyelemfelkeltő ismertetés.
De lássuk a háromszáz éves (1375–1718) török–magyar háborút, mindjárt az 1440-es adatokkal. Szabó Pál latin nyelvű magyar (Thuróczy, Bonfini), latin nyelvű lengyel, bizánci újgörög és klasszikus görög nyelvű dokumentumok, oszmán-török krónikák, valamint a kortárs Bertrandon de la Brocquiére és mai szerzők véleményét összevetve úgy véli: kb. 3–5 ezer magyar védő állt szemben 34 ezer török támadóval. Hét hónapig! A magyar veszteségekről nincs adat, az ellenségnek kb. 25 ezer halottjába került a próbálkozás. A szerző külön érdeme, hogy dokumentumokkal bizonyítja, II. Murád már ekkor Magyarország meghódítására indult. A bármikor mozgósítható oszmán haderő létszáma 60-70 ezer fő lehetett (reguláris csapatok) s még majdnem ugyanennyi önkéntes, „saját zsebre dolgozó” martalóc, rabló, fosztogató – köztük szép számmal balkáni „keresztények” (szerbek, bosnyákok, románok, görögök, bolgárok, albánok). Ezek az urak aztán a zsákmány egyötödét szépen leperkálták gazdájuknak, a szultánnak. Igazi kincs az elhurcolt, rabszolgának eladott ember volt. Leginkább keresztény magyarokat, horvátokat, de alkalomadtán másokat is vittek örök rabságba, esetenként tízezrével. Bő háromszáz év alatt ez mennyi is, hisz szinte állandósultak a portyázások, rabszedések még a kurta un. békeidőkben is! Ez is történetírásunk nagy adóssága – de talán majd egyszer diószegi Szabó Pál ezt is felvállalja...
Magyarország állította meg az oszmán áradatot, igaz, valamicske nyugati pénzügyi, olykor katonai segítséggel – de a vér, könny és bátorság magyar volt. Senki földjévé, tehát mindenki földjévé lett az ország.
Ám míg Nyugaton a civilizált, katolikus keresztény angolok és franciák öldösgették egymást az európai lovagiasság szabályai szerint, addig itt, keletebbre, két vadidegen értékrendű, ideológiájú, életmódú erő ütközött össze: az iszlám és a katolikus, illetve ortodox kereszténység. A felsőbbrendűségi tudattól –- „egyetlen igaz hit” – feltüzelt muszlim harcosok hasonlóan bántak a „hitetlen kutyákkal”, mint a nácik az „alsóbbrendű fajokkal”, vagy Sztálin az uralma alá került népekkel. De inkább nézzük át Samuel Huntington elméletét a civilizációs törésvonalak, a kulturális identitások meghatározó, már-már végzetes erejéről.
Legalább 15-20 hasonló vagy véresebb csatát vívott meg a Magyar Királyság az Oszmán Birodalommal, mint a százéves háború 3-4, úgymond, nagy összecsapása: várnai csata, 1444: 21-22 ezres, zömében magyar sereg Hunyadi János és I. Ulászló király vezetésével csatát veszít a II. Murád szultán vezette 50 ezres török hadsereggel szemben. Kb. 11-12 ezer keresztény esett el, s Murádnak 20 ezer emberébe került a győzelem. Vagy Szigetvár, 1566. „Öreg” Zrínyi Miklós 2300–2500 magyarral és horváttal több mint egy hónapig feltartóztatja a 100 ezer fős oszmán hadsereget. Eredmény: mindahány szigetvári védő hősi halált hal, de fűbe harap közel 25 ezer oszmán is. Csak augusztus 29-én 4 ezer török megy Allah boldog paradicsomába. Mohácsnál 24 800 magyar vette fel a harcot több mint 60 ezer törökkel. Húszezer magyar elesett, a szultán vesztesége ennek a fele. Nemzeti nagylétünk nagy temetője... S még nem beszéltünk Nikápolyról, Marosszentimréről, a Vaskapuról, a hosszú hadjáratról, a II. Rigómezőről (Kossovo), Kenyérmezőről, Hosszúmezőről. Egerről, Gyurgyevóról, Mezőkeresztesről, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér tetteiről, Budavár visszavételéről, Zentáról – de talán ennyi is elég, hogy összehasonlítsuk, európai arányokba helyezzük 1440-et és Szabó Pál munkáját.
És most nézzünk néhány fontos érdekességet, újdonságot a könyvből.
A Tallóciak (Thallóczy) Raguzából (ma: Dubrovnik) származó, dalmát eredetű család. Zsigmond királyunk birtokokkal, címekkel jutalmazza őket hősiességükért, hűségükért. A négy Tallóci fivér: Frank, a fiatal Hunyadi János mentora, később is jó barátok. Hunyadi annyira tisztelte, hogy még kormányzó korában is felállt előtte, előre engedte, s megvárta, amíg leült. 1448-ban, a második rigómezei csatában halt hősi halált. Petkó haláláig (1453) horvát-dalmát bán. A harmadik, Matkó, Cillei Ulrik hatalmaskodási, terjeszkedési törekvéseivel száll szembe. Végül Nándorfehérvár 1440-es védője, győztese: Jován, vranai perjel, akit Thallóczy János néven ismer, aki ismeri a magyar történelmet. Mindannyian rendíthetetlen hívei a Magyar Szent Koronának.
Abból a Raguzából jöttek, amely a XV–XVI. századi európai ágyúgyártás, lőfegyveripar csúcsán állt. A Tallóciak valószínűleg innen szerezték be a tüzérségi eszközöket, mely Nándorfehérvárnál és másutt is nagy szerepet játszott a törökök megállításában. Eddig úgy tudtuk, tudatták velünk, hogy a magyar tüzérség, tüzérmesterség eltörpült a török mellett. A már említett, de la Brocquiére saját szemével látott a Tallóciak idejében, Nándorfehérvárott egy 42 hüvelyk űrméretű (legalább 84 cm, de inkább több), bronzból öntött bombavető mozsarat, mely a várvédő nagy lövegek egyike volt. Ebből öntöttvasból készült, lőporral töltött, robbanó lövedékeket lőhettek ki. Ilyen akkoriban a töröknek még nem volt. De hamarosan lesz.
A „nehéztüzérség”, az óriás faltörő ostromágyúk atyja az erdélyi magyar Orbán mester volt. Hála szerzőnk alapos kutatásainak, azt is megtudjuk, miért, hogyan s mit? Orbán előbb a bizánci császárnak ajánlja fel tudását. A fényességes nagyon nagy úr megalázó módon, szűkmarkúan bánik vele – mire a mi emberünk a szultánhoz megy... s megönti a kb. 15-20 tonnás, 600-700 kilós kőgolyókat kilövő gigantikus lövegét. Ezzel, ezekkel löveti majd II. Mohamed szultán (a Hódító) Bizánc tíz méternél vastagabb falait. (Egyik szemünk sírhat, a másik meg nevethet?) Lapozgassuk a könyvet, s gondolkozzunk...
Részletes, de cseppet sem fárasztó leírást kaphatunk a fekete (füstös) lőpor olykor meghökkentő, gyomorforgató gyártástechnológiájáról, hogy a törökök miért nevezik a mai napig puskafűnek a puskaport. Hogy miért kellett minden lövés után ecetes vízzel kimosni az ágyúk csövét, hogy mi a szakállas puska és mekkora a pontuszi dió. Még két kóstoló a műből: az 1440-es nagy török alagútásás Nándorfehérvár alá. Sokáig legendának, afféle ókor-utánzó mesének tartotta a „szakma”. Szabó Pál megtalálta a bejáratát, le is fényképezte. Ott van, úgy van, ahogy Bonfini, Thuróczy leírta, alig pár lépésre a Szávától. Szemtanúk szerint dugig van középkori török csontvázakkal       Miért? Olvassuk a könyvet, ha csak tehetjük! Végül valami ínyencség a balkáni diplomácia, politikacsinálás boszorkánykonyhájából. Úgy tűnik, ez afféle humánalkímia, azaz, hogy a XIV. század végén működő Lázár szerb fejedelem hogyan küldi „csatába” eladó lányait. Mara a Brankovics családba házasodik be, ő lesz az Erkel opera főhősének, Barankovics Györgynek édesanyja. (Ha szabad úgy mondani, ez a honi, törzsökös szerb vonal.) Teodóra Nikola II. Gorjanski macsói horvát bán neje lesz. (Legyen ez a Magyar Királyság felé az aranyhíd.) Dragana, ő Sisman bolgár cár hitvese lőn. (Sose lehet tudni, biztos, ami biztos – mégis csak jobb egy kedves rokon, mint egy morcos szomszéd.) Jelena a zetai uralkodóhoz megy nőül. (Nem valami nagy durranás, de ki a kicsit nem becsüli, jó lesz az még valamire.) S végül a legelképesztőbb húzás,
akárha hatos találat lenne az ötöslottón: Olivera fejedelemkisasszony a tehetséges, kegyetlen I. Bajazid szultán (a Villám) négyes számú felesége lesz. A szerbség legnagyobb ellenségének ágyába, s nyilván, agyába egy fejedelmi szüzet... vajon ismerték a szerb és oszmán udvarban a Minótaurosz legendáját? Bajazid, mint Lázár fejedelem kedves vőura, Lázár, mint Bajazid bölcs, jóságos apósa, aki majd a hosszú téli estéken szultáni unokáit térdére ülteti, s mesél nekik a rettenthetetlen szerb vitézségről. Vagy a török vitézségről. Vagy mindkettőről. Majd később Brankovics György ismételi meg a produkciót: egyik lánya, szintén Mara, II. Mohamed szultán egyik felesége lesz, másik lánya Cillei Ulriknak (van, ki nem hallott róla?) esküszik örök hűséget. Valahogy Churchill jut eszünkbe, aki azt mondta: a Balkán mindig több történelmet termel, mint amennyit meg tud emészteni.
Szabó Pál a rengeteg száraz, aprólékos adatot szép, élő egységgé alkotta. Katedrálist emelt az elfeledett-eltemetett törmelékből. Mint a nagy zeneszerzők, akik az önmagukban értelmetlen és érzelem nélküli hangokat tökéletes harmóniává teremtik. A mű egyetlen nagy hibája, hogy eddig nem akadt, aki megírja.
Végszóként idézünk egy embert, aki tudta, mi a tudás és a becsület: „Jobb lenne, ha a napi hírek és újságok helyett több történelmet olvasnánk.” (Teleki Pál: Merjünk magyarok lenni!)