1. (HALKAN MONDOM, TE VÍGAN FOGADOD)

Halkan mondom, te vígan fogadod
a nyári éjnek tűzből szállt sugarát,
régvolt képek illatgőze messze száll,
csobban az emlékek evezője ott,

az éteri térben, ahol a világ  
gondja karon fog, s mesékbe illőn
megmotoz az útonálló gond, trillák
sejtelmes foszlánya áthallik a köd

puha falán. Gúzsba kötött gondolat
vergődik a mocorgó dombok alatt,
fehér húsát kínálja, vérző lombokat,

a meglepetésből kibontott dallamot,
mit eddig még soha nem próbált ki agyam, 
szerelemmel szeretni, hát itt vagyok.

 

2. (SZERELEMMEL SZERETNI, HÁT ITT VAGYOK)

Szerelemmel szeretni, hát itt vagyok,
körülöttem fényben úszó ablakok,
árny rejti tested maréknyi vonalát,
a délutánt, röpke ábránd ölel át.

A fény szövetében csillogó ér,
görgeti, viszi, sodorja az igét,
lángtaraja zöldfejű bérceket ér,
félelem-gomolyt, füstlavinát ígér.

Megemészt a roppant tűz idebenn,
míg a rossz húsevő növényt növeszt,
a jónak erdeiben fohászkodom,

érted, hogy a pillanat ne vigyen el,
én legyek, ki örökké megölel,
szerelemhegyek pőre válladon.

3. (SZERELEMHEGYEK PŐRE VÁLLADON)

Szerelemhegyek pőre válladon,
e nászt újraírod múltamon,
míg a reggel kirakatába ragasztja,
szól a szószátyár est harangja.

Útra készülsz, a szemérmes szél elől
némán elosonsz, oldod parfümöd,
a magára maradt álom megkötöz,
múlt nyaraktól, telektől elköszönsz.

Harangvirág kondul ismét, messze, 
a gyönyör hangján figyelmeztet.
forró tájaid bejárja örömöm,

amihez érsz, ahhoz van közöm.
Párna-pára illatozó ormokon,
hegyeid terhét önként felvállalom.

4. (HEGYEID TERHÉT ÖNKÉNT FELVÁLLALOM)

Hegyeid terhét önként felvállalom.
Viszem magammal liliom-kedved,
járható utakat keresek benned,
sorsunk hullámverését hallgatom.

Gyanú árnya a trójai falovon, 
látom a rejtett ajtót kinyílni.
A szél is árulót kiált, viszi
a hírt, a tűzvészt el kell oltanom.

A csatában a győzelem lángja,
bűnbe űz a tűzvihar kavalkádja,
hullámzó tested lankáihoz ér.

Még nem adom meg magam, még nem győztél,
ki benned forgatja éles életét,
most is az vagyok, ki szeretni ígér.

5. (MOST IS AZ VAGYOK, KI SZERETNI ÍGÉR)

Most is az vagyok, ki szeretni ígér,
ki a fákat érted rügybe imádja,
kinek az igézet az erős szárnya,
újra és újra a mába visszatér.

Az imádat fénylő tükre épít
pajzán létemből katedrálist,
félelmet, melyből a bizalom kimos
minden ármányt és minden obsitot. 

Mellém állsz, szorosan melléd állok,
az űr résnyi, cafatokban a csók már,
képzelődni múlt csókokon úgy fáj.

Veszélyben a múlt színes kelengyéje,
inkább nézz rám, és én leszek cserébe,
ki átfog, tüzes inda derekadon.

6. (KI ÁTFOG, TÜZES INDA DEREKADON)

Ki átfog, tüzes inda derekadon,
sóhajoknak felajzott pribékje,
a bűn, vétkek rabszolgája, cselédje, 
kit nem oldoznak fel az ősangyalok.

Mással nem ámítalak, csak magammal,
hatalmas terheket cipelek érted,
világomat világodnak érezd.
Jöjj velem, én már csak téged akarlak.

Fenn májusfák fehér rügye remeg,
alattuk ajándék a rét, képzelem,
a pázsitra velem együtt érkezel,

ünneplő fűszálak násza életem,
a heveny láz engem is felemészt,
ki nyelved lángján újra s újra elég.

7. (KI NYELVED LÁNGJÁN ÚJRA S ÚJRA ELÉG)

Ki nyelved lángján újra s újra elég,
mily indulat, mily gyötrelem késztetett,
magam maradtam, ennyire védtelen,
sós felhőket ragad magával a szél.

Márvány a melled, hideg és merev,
rőt alkony száll csupasz vállaidra,
beköltöztél gondolataimba,
forró homok izzítja testemet.

Csak képzellek, csak a vágyam rostokol,
mint kék lagúnában a ragadozó, 
ízes prédát vadászó illúzió.

Merev tekintetünket színészek mímelik,
úgy várok rád, s szomjazó ajkam is,
tömény csókban, vérerekben fuldokol.

 

8. (TÖMÉNY CSÓKBAN, VÉREREKBEN FULDOKOL)

Tömény csókban, vérerekben fuldokol
a mindenség, s én nem veszem zokon,
hogy szusszal nem bírod tovább, osztozol
a mérgen velem, mint közeli rokon.

Vigy magaddal, és kedved szerint tedd 
velem, mit művelni kész a képzelet,
mit ember emberrel másként nem tehet,
csak a kín, az összezúzott szerelem.

Sodorj magadba, mint váratlan dallamot,
mint ki imádni magába szoktatott,
emlékeidben egy boldog tetszhalott.

Miért lankadok, ha látom holnapom,
ne osztozzon kétség életemen,
én vagyok ez a váratlan idegen.

9. (ÉN VAGYOK EZ A VÁRATLAN IDEGEN)

Én vagyok ez a váratlan idegen,
koppannak az égből hullt levelek,
felvonultatod érzéki jelmezed,
titkaimat vallatod, kedvesem.

Nem találod fortélyát őz-szememnek,
és feldúlt lelkem bősz haragját sem,
melyben selymes tavasz mártózott meg,
miközben rád gondoltam, szüntelen.

Mind kiitta belőlem a nedveket,
a féltékenység malma őrölte meg
a kérdést: mi lesz velem nélküled?

De válasz erre sosem érkezett,
erős szárnyam, kezem kitekerve, 
korbácsod csápjai a szívemen.

10. (KORBÁCSOD CSÁPJAI A SZÍVEMEN)

Korbácsod csápjai  a szívemen,
parázsló rőzsék, nyugtalan reggelek.
A pillanat hamuból kelt füstegér,
zizzenő ruhádon fájó költemény.

Holnap is így lesz, szerkesztik a percek
a folytatást, a szükség, az akarat
szeszélyeink arany mezején arat,
a termésben időbogár serceg.

Még ne menj el, még egyszer kell a tested,
idézd ide újra a régi estet,
az óra mánusa nem lépett tovább.

A mindenség áll ilyen döbbenten,
mint állok én előtted sebzetten,
kiben sereglik, képzel ezernyi vágy.

 

11. (KIBEN SEREGLIK, KÉPZEL EZERNYI VÁGY)

Kiben sereglik, képzel ezernyi vágy,
jövőt kutat, múltat vermel, készíti
az újabb harcteret, magát kérdezi,
vajon mindenütt, ott is rád talál?

Felfedi kudarcaink a fehér ágy,
erről nem beszél az ember, ha nem 
muszáj, néha az is lehetetlen,
hogy kiegyezzen ajkaddal a szám.

Minden képlékeny, bársonyos és lágy,
a kék délutánba oldódott dallam,
hullámzó hangod engem simogatna. 

Alszol, vagy csak az alvást mímeled,
mélán elnyújtózom én is tebenned,
kiben reménnyel alszik el a homály.

12. (KIBEN REMÉNNYEL ALSZIK EL A HOMÁLY)

Kiben reménnyel alszik el a homály,
serényen továbbgyűrűzteti tervét,
örömmel fogadja, ha váratlan vendég
lépi át a fénylő magány-portát.

Szedem magamra a hóbelevancot,
égi képzelgés, mindent összezavarsz, 
látomásom lassú tüzén hamvadsz,
gyors patak vize mossa el az arcod.

Súlytalan valóságból ébredek,
búcsút intenek válladon a hegyek,
mindegyre csak rád, érted emlékezem.

Valami még marasztal, még nem megyek,
harmatcsepp gyullad az ághegyen,
szavaidat visszhangozzák az egek.

13. (SZAVAIDAT VISSZHANGOZZÁK AZ EGEK)

Szavaidat visszhangozzák az egek.
Úgy tűnik, mintha nagyon távol lennél,
magamból mindent magaddal vittél,
itt hagytál, mint madár a fészkét, üresen.

Legyek örök rögeszméd: tömény élet.
A fény éles kése ne szegje kedvem,
még lehet minden, ami lehetetlen,
szerelmet adj, ne lassan ölő mérget,

küldj jelet képzeletem éterébe!
Míg víziót vízióra cserélek,
benned térdel törékeny reményem.

Nem kérek tőled semmit cserébe.
Ha eltévedsz az éjben, jövök érted,
elviszem magamban a hűségedet.

 

14. (ELVISZEM MAGAMBAN A HŰSÉGEDET)

Elviszem magamban a hűségedet,
nem hajt virágot a céda rémület,
kiállom büntetésed, minden próbát,
hozd vissza szerelmünk reneszánszát.

Az elillant pillanatra sóvárgom,
fénylő mosolyod teremtsen új rítust,
legyek újból melletted, ha elpirulsz,
föláldozom érted kéklő csillagom.

S még többet ennél, ha újra kérnéd,
mellemen, ölemben újra égnél,
és észrevétlen átfogna két karod.

Még áhítozom rád, ismerős szükség,
bontja szirmait a láz, leülök melléd,
halkan mondom, te vígan fogadod.

15. MESTERSZONETT

Halkan mondom, te vígan fogadod,
szerelemmel szeretni, hát itt vagyok,
szerelemhegyek pőre válladon,
hegyeid terhét önként felvállalom.

Most is az vagyok: ki szeretni ígér,
ki átfog, tüzes inda derekadon,
ki nyelved lángján újra s újra elég,
tömény csókban, vérerekben fuldokol.

Én vagyok ez a váratlan idegen,
korbácsod csápjai a szívemen,
kiben sereglik, képzel ezernyi vágy,

kiben reménnyel alszik el a homály.
Szavaidat visszhangozzák az egek,
elviszem magamban a hűségedet.