Nyugalom úgysincs

Túl 

Túlfutottad, túlgondoltad.
És most itt vagy. Gyerektelen,
kopár táj ez: se ösvény, se tenger,
se szerelem. Forró vasbeton-hegyek.
Forró vasbeton-fennsík. Hívhatod tábornak.
Hívhatod repülőtérnek. Vagy csak ideiglenes
várakozóhelynek. Innen már egyenesen,
kerülő nélkül mehetsz a Mennybe.
De a leggyatrábbak sem bomlanak el rögtön.
Kell egy kis idő. Kell valamennyi remény.
Hogy csak túlfutottad, túlgondoltad.
Hogy nem is tehetsz róla. Ha majd szót fogadsz,
kiszabadulsz úgyis. Forró vasbeton-sík.
Hívhatod tábornak. Hívhatod repülőtérnek.
Hívhatod  városnak, kikötőnek,
ideiglenes várakozóhelynek.
A legtöbben csak Földnek nevezik.

Érted?

Nem a vers. Nem betűk, hangok kompozíciója,
sok összelopott emlék, elmésen egymásba forrasztott
főnevek és igék. Nem az univerzális nyelvtan
legújabb csodája. Nem ügyes kellemkedés.

A költészet ennél szerényebb. A konkrét dolgok
művészete. Életre kelti, amit a régi élősködőink,
a szavak elfednek.

A versbéli én kicsusszan a jelek börtönéből,
eme kényelmes csontketrecből, csendben körbenéz,
kisöpri a haját az arcából, hogy biztosan
megtaláljon téged.

Nyugalom úgysincs 

Lent és fent magabiztos, ragyogó egykedvűségben 
élnek a lények, de nekem csak a várakozás jut: 
a túl gyorsan koszolódó, hófehér ruhák, 
a séta a parton, a szív mélyén megrebbenő 
halálfélelem. Pedig nekem és értem vajúdik a tenger,
hogy mint a fel-lecsapó madarak,megszülessek,
de ne kerülhessek messzire. Ragadozóapa, ragadozóanya –
amit nem mertem elmondani, azt a szél kibeszéli belőlem.
Vijjog egy madár önfeledten. Sápadt-fehéren vonaglik
a tengerparti utca, megsérteném – még jobban, agyon, igen. 
Elfehérednek a rózsák, a vörösségük már-már hadüzenet.
Még a szerteszórt vércseppek is feldühítik a tengert –
a tengert, amely apálykor elbocsát, dagálykor megkegyelmez.

Játszva, könnyedén. Már észre sem veszed.