Amikor miénk volt a Főtér!

Valamikor az ötvenes évek elején a nagyvarjasi legények sorozásra mentek. Voltak vagy tizenöt-húszan. Mivel mind megfeleltek, efölötti örömükben ősi szokás szerint berúgtak. („Áptok” löttünk – mesélte Bandi unokabátyám, akitől az alábbiakat hallottam. ) Nem lett volna baj, ha egy aradi naccsága rájuk nem rivall, hogy buta parasztok és, igen! – kolhozjampecok! Ettől a rivallástól az egyik legény megragadta a naccsága , őőőő... fölöttébb dús kebleit, és nem akarta elengedni. A keblek tulajdonosa visítozni kezdett. Pár aradi lovag rögtön a hölgy védelmére kelt, ami tomboló pofozkodásba torkollott. De még mindig lett volna remény a tűzszünetre, ha egy Aradra szakadt, honvágytól gyötört falunk fia, aki épp arra járt, el nem ordítja magát: Ne hagyjátok magatokat, varnyasiak! Mutassátok mög! Ez az ősi, mágikus csatakiáltás úgy hatott, mint a muszlimoknál a dzsihádra hívás. Mindez a Főtéren zajlott. Így vergődött, adott és kapott pofonok közepette e kicsiny had a Gabonapiac felé, ahol a varjasi lovaskocsik várták őket. (Ha tehetjük, történelmi segédanyagként nézzük át az ókori Xenophóntól az Anabázist.)
Busz még nem volt, se metró, se más, amivel hazamehettek volna.
Igen ám, de közben riasztották a népi milíciát. Röndözzük le ezöket is – rikkantotta egyik vitézünk – mos mán úgyis mindegy! Csak úgy visszakézből, leröndözték azt a tucatnyi közeget is.
A belügy masszív erősítéseket kért. A beérkezett teherautónyi karhatalom beszorította a bajtársakat az egyik utcába, az utcát mindkét végén lezárták és... ereszd el a bikát! És persze a csököt is.
Betört orr, monokli és szakadt kabát nélkül nem maradt senki. Páran otthagyták a fogukat is. Az otthagyott fogakat az utcaseprők takarították el, valamikor. A lenyugvó nap vérvörösbe borulva tekintett a tájra, mondaná a költő. A túlerő felülkerekedett, a foglyokat tömlöcbe zárták.
Másnap válságtanácskozásra gyűltek össze a nagyvarjasi édesanyák és a most kevésbé édes, inkább dühöngő atyák. Hamar megszületett a határozat, mely kurtaságában méltán vetekszik a történelemben elhíresült spártai tömörséggel, imígyen: Valamit csinálni köll, a zannyuk betyár istenit!
–Tudni köll, hun köll kopogtatni. Mög mivel! – mondta a falu bölcse, az öreg Mérög Miska bá. És elindult a tömött kacsák, hízott libák, kopasztott kakasok, köpült vaj és tojások áradata Aradra, mert ezek akkoriban mindenható valutának számítottak. 
Ezek voltak a kopogtatók. Valaki ismert egy, a reakciós, tőkés-földesúri és – mint tudjuk, népnyúzó - rendszerből visszamaradt, minden hájjal megkent ősz szakállú ügyvédet. A pátriárka szőrzetű jogtudor ismert valakit, akinek a valakije jól ismert valakit, aki jóban volt a hadkiegészítő parancsnokságról (Comisariat Militar) szintén valakivel. És minő csoda, ez a hadi valaki imádta a kacsapecsenyét, libamájat, kakaslevest és így tovább. Röndbe vagyunk. A baromfiak tömegmészárlása fokozódott Nagyvarjason. Elég a hozzá, hogy az aradi hadügy átszólt a belügybe. Szava volt, mert éppen folyt a koreai háború és Tito, a láncos kutya is ott acsarkodott Aradtól alig ötven kilométernyire. Katonákra nagy szükség van! És ez lett az ütőkártya. Még az emlőiben és emberi méltóságában megsértett asszonyság is mentőtanúnak jelentkezett. Hah, a kövér kacsával és hatalmas füstölt sonkával felajzott titokzatos női lélek rejtelmei... Ezek a fiúk igen harcias, kitűnő katonaanyag és most kerüljenek börtönbe?! Népi demokráciánk hadserege majd jól megneveli őket, bízzák csak rájuk. Négy vagy öt nap múlva a nagyvarjasi szekerek nem üresen mentek haza. Harcedzett fiaink addig fát vágtak, mosogattak, udvart takarítottak, klozettet pucoltak, gyakorta káromkodtak és haza gondoltak a kietlen fogságból.
Pihenőidejük volt a legfárasztóbb, mert olyankor a népi milícia lelkiismeretes dolgozói újra s újra elverték őket. De a böcsület mög lött möntve!