Nincs helyük az érzelmeknek

Átkozlak kedvvel, nevetéssel 

Átkozlak kedvel, nevetéssel,
hogy az ember mit nem merészel!
Üldözlek, mint földrészt a tenger:
utoljára a szám felejt el. 

Örök boldogság, összeomlás –
van két ellentétes megoldás.
Ellened, érted? Egyik sem jó,
kinyílsz, becsukódsz, mint egy ajtó. 

Hogyha szeretsz, érdemünk-e,
vagy csak gének, ösztönök trükkje?
Amíg van bennünk ember-jelleg,
levelet küldünk az Istenek,

megírjuk, mikor öröm készül.
Azt szabja ki ránk büntetésül.
Ő meg a haza – és házasság,
összes gyengéink egybetartják.

Átkozlak, átkozol, együtt jó,
a veszekedéshez hasonló,
ahogy mi egymásra találunk,
békét nem ismerhet az ágyunk.

Napfogyatkozás 

Amióta megláttalak,
napfogyatkozás a nap,
a hold fénye délután is
hideg árnyékot mutat.
Hogy ilyen nő is létezhet,
bár látom, de nem hiszem,
azt se tudom, csúnya vagy szép.
Lelke véges? Végtelen?

Amióta megláttalak,
amit látok, visszanéz,
rám bámul, hogy milyen rút egy
férfiarc, egy férfikéz.
Hozzád menekülnék sírva,
közben sírni nem szabad,
menekülnék, de támadok,
kinevetsz, és elszaladsz.

Amióta megláttalak,
semmi mást nem láthatok.
Pillantásod, ami éget,
s dühöd, ami rám ragyog.
Lerontom az ész uralmát,
pedig nem követeled,
minden titkom eléd dobom,
változik az egyszeregy.

A kevésből sok lesz mától,
tévtanokat hirdetek.
Azt legalább megértik majd,
hogy ami van, nem lehet.
Amióta megláttalak,
lényegében vak vagyok,
te is észrevehetnéd már:
a hibáid számolom.

Nincs helyük az érzelmeknek 

Úgy eluntalak, mint egy verset,
ha azt hallod mindenfelé.
Kár dicsérni a nagy szerelmet,
a kis öröm mindenkié.

Mint könnyű kezű szövegíró
szava, az érzés annyit ér,
úgy zárja slágerként magába
romantikánk a puszta tér.

A szavak jelentenek többet,
nem az, mi mögöttük marad,
hiába a forma, a ritmus,
a szegényes tapasztalat.

Nincsen helyük az érzelmeknek 
a fontos érzések között.
Koldus jár erre, nem egy herceg,
bár álruhába öltözött.

Vágyaink közt...

Vágyaink közt rég különbség áll fenn,
félreértettem a mosolyod.
Megvártál? A kíváncsiság várt meg,
van olyan szem, mely mindig ragyog.

Meglepően átlagos az arcod,
szép voltál, de csak mint egy manó!
A szelídséged közben akarnok:
hegy északi lejtőjén a hó.

Folyton napszemüveget viseltél,
azt hitted, hogy így vagy érdekes.
A kedvesség s a vágy persze eltér,
kérlek, ezentúl már ne keress!

Ne keress, mikor keres a hajnal,
galambmódra ne röppenj elém,
nem vagy ördög, de nem is vagy angyal,
lidércként suhanó árva fény.

Az este azt vágja a pofámba:
álom leszek, bicsakló zene.
De legalább tudom, mi az ábra,
titkoknak voltam helyettese.

Vágyaink közt rég különbség áll fenn,
félreértettem a mosolyod.
Megvártál? A kíváncsiság várt meg,
van olyan szem, mely mindig ragyog.

Féltékenység 

Hol mint hattyú úszik eléd,
rád sziszeg, ha közel merészkedsz,
csak irigység marad a lét,
a szenvedéshez az elég lesz.

Hol megkínoz, mint hagymaszag,
mikor a szíved vagdalod föl,
az önsajnálat elragad,
megfoszt a régi, jó helyedtől.

Útfelbontás hangja dalod,
a vallomásod vajúhorda,
arra gondolsz, nem akarod,
hogy rászorulj a jómodorra.

Kedves már soha nem leszel,
borzasztanak a vallomások,
az igazságnak megfelel,
ha az örömöt jól elásod.

Csak irigység marad a lét,
a szenvedéshez az elég lesz.
Hol mint hattyú úszik eléd,
rád sziszeg, ha közel merészkedsz.

Gyerekszemmel 

Gyerekként gyakran eszembe jutott:
alighanem a feleségemet
még nem ismerem. Ki lesz az? Titok,
kivel töltöm a felnőtt-életet.
Ezt igazából még reméltem is,
mert minden lány borzasztott egy kicsit,
tudtam, valahol jobb is létezik.

Nem mintha túl jó lettem volna én,
de csak párt választhatunk, nem magunk,
s az önelfogadásra van remény,
ha szeret valaki, és nem megun,
ha kedve van egy élethez velünk.
Ha erényre váltja az ifjú bűnt
miattunk – rögtön célhoz érkezünk.

Nem a lányokban volt akkor hiba,
olyanok voltak, mint a zöld dió,
egyik se tetszhetett még annyira,
hogy ne álom legyen, hanem való.
A valós érzés azért nehezebb,
mert közben testet és jövőt teremt,
s mindig újrakezdi a végtelent.

Ó, Ági, édes Ági

Ó, Ági, édes Ági, 
felnőtt a két gyerek,
a csodájukra jártak,
de annak vége lett.
Nagyszülők lehetnénk rég,
a szakállam fehér,
a te hajad még szőke,
fested a kedvemért.

Ó, Ági, édes Ági, 
most kutyások vagyunk,
elhúzódunk a hegyre,
lesz még nyári napunk.
A fügefa kihajthat,
és nevetünk sokat,
változik az éghajlat –
a hegy helyén marad.