Átjárások / Nyelvi csúsztatások…
Amikor a belső mosolyú hóhér, hullaszagú ruhájában a családjához hazatér, majd egy elegáns (korántsem bárdolatlan) nyaktilózás, egy akasztás és két guillotine-fröccsenet között a meghitt ebédhez ül – és bájos ikerlányai üde arcocskáját, hamvas nyakacskáját simogatva, felesége illatos főztjét magasztalva: az egyház elmebeteg rendelkezésein, a féltve őrzött palack barack (végre kiengedett) fanyar zamatán, sőt: karcos bukéján tétovázva, ismeretlen aggodalmakkal telten felsóhajt –
és többek között a – sok-sok generációt, mondhatni: többezernyi emberöltőt átható –: gyűszűk milliárdjaival a mágikus barlangokba hordozott mérgező sötétségen, a becsületben megsárgult hóhér-szépapa éber rémálmaiban beszélő egyiptomi piramisok titkain, a születésszabályozások hírein, a hírekbe csomagolt háborúk árfolyamán, és a megoldásokat nélkülöző, rejtett örömök hiábavalóságán elmélkedve rájön, hogy… –
rekedt-kezdte olvasni végeláthatatlan- illetve hallás-alkalmatlan esszéjét Bartolomeus, a Nagy Rózsaszín Ház megbízott (önjelölt) filozófusa, természettudósa, mindenese, majd elmélázott, megkövült, szinte szétmálló arccal félre ®évült és a Variszkuszi hegységrendszerről hadovált visszafüggéstelen módozatokban:
Devon és Karbon hosszadalmas álom-idején, úgy 282-333 millió évvel ezelőtt összeütközött Laurázsia és Gondwana őskontinens! Nos, a jelenlegi (valójában talán sosem létező) Nagy Ház lakóinak arcai és a könnyező vidékek, rejtekhelyek, kőfejtők, katakombák kövületei az akkori (kortalan agg-kori) anyagminőség esszenciájának törmelékeit, de még inkább: csontosodott, a káosz zavaros tégelyében kavargó, sárga sárral, skarlátszín és fekete epével együtt porladó fragmentum-vonásait hordozzák…
A bizonyos ütközéshez köthető az is, hogy két tucat csillag-horda és egy égi higanylánc-füzérhez hasonlatos bolygó-kilövellés a Sztereó Szupernova vezetésével egymásba bonyolódott, majd iszonyatos erőket felkavarva, átmozgatva, lég-orgazmikusan megbomlott… Ismétel(l)hetetlen és tarthatatlan tartalmuk, kiáradásuk a földi bugyrok mélyrétegeibe omlott – és ennek túlfeltételezett hatására (egyes morfo-, metamorf- és geológus kutatócsoportok, illetve méltán jól fizetett brit tudósok szerint is): a kvázi-spontán késéssel kialakult hegység vonulata a Kaledóniai-óceánból (hírértékekhez hasonló hitelességgel) kín-emelkedett…
- - -
Intermezzo (mesés-vesés jelenés, nyers vers, gyógyír helyett):
bús-fekete medve nedve
lépes-mézes önmagával folyik egybe,
míg méh-kaptárnyi csípéseit
ordíítozva levizeli:
ó, órákig tart enyhíteni...
- - -
A hóhérok általában lágy kedélyű emberek. A halál állandó közelsége úgy megízesíti lelküket, mint a sült fácánt a gyömbér… – olvassa tovább, immár inkább Hamvas(os)an idézi a bomlani kezdő Bartolomeus, miközben elkomorodik, de mosolyra is kényszerül, sőt: eszelősen felkacag - - - és innen már a leíró sokadik alteregójának (talán Hason Másának) beírója folytatja a közvetítést:
Ó, a kocsmateraszon ismét recseg a Sarajevo ’84 rock rádió! – Túúl sok a mű(vész), túúl sok az al(kesz), ám a valódi vész: a fel(hő)koholista volt-van-lesz! Reccs… Rong-repede-de, pata-tata… Páros sírfelirat-emlékezet, rikkantja egy másik rádiókimondó:
Kortyodiglan, kortyomiglan: holtodban is kortyod ittam…
Kortyomiglan, kortyodiglan: holtomban is kortyom ittad…
Nyelméletileg a gégeláthatatlan ivászatok és a gyomor-mélyészeti gyógy-fúrások elegye adja az egyedi egyenlet-vegyjelet és a lehetőségek sokkkszorosának milyenségeit... Ó, májgúnárok kiképzelt (r)évületei! Ó, az önös ötszörös! Jaj, odakozmapolitált a szelektáriánus örömpörkölt! Jajjj…
Krrr, zrííí, zzzzerrr-reccs… Az adás kisvágtatva folytatódott, de már a Krčma melletti kolostor beomlott pincesorából szólt: ugyanabban az időben (a meghatározhatatlan szimultánban) és az aligha definiálható koordináták tér-kivetülése mögött zajlott egy titokzatos folyamat is, mégpedig az: allegheny orogén fázis, amiről talán később (sem) értekezünk…
A teraszon plazma-képernyő vibrál, a pultosnő bentről, az ablaküvegen át nézi Igor Siwanowicz zseniális mikro-fotográfiáját, ami egy Barázdás csíkbogarat (Acilius sulcatus-t) mutat, annak is a tapadókorongokkal ellátott mellső lábát. Óceáni víziók, színrobbantott, gombás-aromás látomások lebegnek szerte… Az ehhez hasonló természeti kompozíciókból jöhetnek létre a biomimetikus találmányok… – Szólal meg a Laško-t (točeno pivo-t) kortyolgató jeles irodalomtörténész törzsvendég, aki a belső tengerek tudományának és szivárványainak is aktív kutatója…
A távol-közelben Miko Okada: A szél hangja című sorozatát hallgatja egy kékes-sárga szín illata: egy tányéron, az elhagyott ételmaradékban. Az intim szél most egyszerre meditáció és kínos reakció a fotográfus érzékeléséről, és egyben elismerése a bizonyos (ál-lírikus, mű-filozofikus) fotográfia eredendően csalárd mivoltának – gondolja egy leendő mini-tanulmány írója…
Sokszor előfordul, hogy a magyarországi karbonkorú képződményeket is variszkuszinak nevezik… – Folytatta valaki visszhangja. Aztán a lemezperemek meggyengülését és gyűrődését kísérő rejtett zóna énekkórusa emlékezett meg a töredező kérgek és ínak szakadásairól, melyek nagy kiterjedésű mélységi magmás tevékenységet indítottak el…
Mind-erre már Szerafita és Kleofás (az alkalmi siketnéma, vasárnapi Veszta szűz és a zugevő-ivó aszkéta) is: csizmatalptól rakott-szoknyáig rezzent, lehámló háborodottan feltoporodtak, megjátszóan emelkedés-tántorogtak és egyszerre kiáltottak egy hatalmas (össz-nemleges) IGEN-t!
Az elszabadult aggodalmak (persze hogy) folytatódtak – nekik ismételten meszeltek –: és további bonyodalmakat (g)erjesztettek…
