Trianoni utószezon. Félek az oroszoktól, ha ajándékot hoznak is?

A cím parafrázis.

Eredetileg a trójai Laokoon mondta, „Félek a görögöktől, ha ajándékot hoznak is”. Mikor ott állt Trója kapuja előtt az óriási faló, tele pisszenés nélkül lapító ógörög kommandóssal. A „trójai faló” -hoz számos szinonima tapad, beetetés, megvezetés, becsapás, csali, átverés, szívás stb. Mikor valami nem az, aminek látszik, vagy nem is látszik. (A zárójelbe tett részek a cikk szerzőjének beszúrásai.)

Kárpátalja „felülnézetből”

Lehet, hogy 1964 nyarán Kádár Jánost a gutaütés kerülgette, és nem a kánikul a miatt. Kárpátalja miatt.

Mert Nyikita Szergejevics Hruscsov, a dicsőséges, felszabadító és testvéri Szovjetunió (népünk nagy barátja) vezetője azt mondta Kádárnak, hogy Magyarország fogadja be a kárpátaljai magyarokat – szülőföldjükkel együtt! Első lépésként a szinte csak magyarok lakta beregszászi járás visszacsatolását javasolta, mint ami fényesen bizonyítaná a lenini nemzetiségi politika felsőbbrendűségét és a Szovjetunió önzetlen barátságát.

A magyar vezető meghökkent a váratlan, finoman szólva is bizarr bejelentés hallatán. Jó szokása szerint kitért az azonnali válasz elől, hallgatott, majd tréfára váltott. Ismerte Hruscsovot, az is őt.

A két vezető között az ún. szocialista táborban szokatlan, közvetlen, személyes, már-már családias kapcsolat alakult ki. Hruscsov, amellett, hogy dús képzeletű, impulzív ember volt, rendszerint „beleszeretett” saját ötleteibe is. 1964 nyarán a legfelsőbb szovjet vezetés elé vitte az ügyet. Idézünk a legfelsőbb jegyzőkönyvből: „Százhúszezer magyarunk van. (Legalább 180-190 ezer volt akkor az egész Szovjetunióban szétszórva, vagy ki tudja mennyi.) Mondjuk azt, hogy itt ez a százhúszezer magyar, és mi népszavazás útján rendezni kívánjuk a kérdést, az ő kívánságuknak megfelelően... Jó lenne odaadni őket. Ez semmi problémát nem jelent. Viszont kolosszális hasznot hozhat.” (Tényleg ez semmi problémát nem jelenthetett Moszkvának, különösen, hogy ezeréves magyar földet adott volna vissza, zömében magyar lakossággal. De mi lehet a kolosszális haszon? Többféle is. Végleg megnyerik a magyarok háláját, barátságát. Alaposan a kommunista Kína orrára koppintanak, amely nagyhatalmi sovinizmussal, hegemonista politikával vádolta a kommunista Szovjetuniót. S végül, de távolról sem utolsósorban, a kakaskodó Románia fejére csapnak. Gheorghe Gheorghiu-Dej, a román párt és állam vezetője 1964 tavaszán hirdette meg a „függetlenségi politikát”, amely eléggé határozottan hangzott. Válasz volt ez az ún. Valev-tervre, aminek lényege, hogy Románia keleti és déli, Bulgária északi és a Szovjetunió délnyugati területeiből Al-dunai Gazdasági Komplexum néven nemzetek fölötti ipari-mezőgazdasági-pénzügyi szuper övezetet hoznak létre, melynek alapja a nemzetközi munkamegosztás. Eszerint az éppen erőltetett iparosításba kezdő Románia lényegében mezőgazdasági ország maradt volna. Bukarest visított, mint a disznótorhoz nélkülözhetetlen sertés, ez Románia felosztása! Gyarmatosítása! Igaz, hogy a tervet Emil Boriszovics Valev professzor a saját és munkatársai ötleteként publikálta – de mindenki tudta, honnan fúj a hideg sztyeppi szél. A románok közben furmányosan, de érthetően megpendítették Besszarábia és Észak-Bukovina kérdését, úgy, hogy a kínai vezetőkkel mondatták el. A professzor arra is célzott, hogy „Románia többi része” (azaz Erdély és a Partium) hasonló munkamegosztást alakíthatna ki a testvéri és baráti Magyar Népköztársasággal és más szocialista országokkal. Ez már hörgéssé fokozta a visítást. Munkamegosztás = országfelosztás!) Kádár miért ne ismerte volna a tervet?

De nézzük Hruscsov beszámolójának folytatását. „Mondtam is Kádárnak, maguk elrabolták őseink földjét. (Marhaság, még Hruscsov is tudta.) A magyar parlamentben van egy kép, Árpád fejedelem megérkezik seregével. Vizet, földet és füvet kér a szlávoktól. Adnak neki. Erre Árpád azt mondja: Na, akkor ti ideadtátok nekem a földeket. Eszébe juttattam ezt Kádárnak. Ő meg azt mondta, mi az Uralon túlról jöttünk. Adjon nekünk területet az Uralon túl.” Szinte morbid humorizálás. Kádár Kárpátaljáról egyenesen az Uralon túl landolt. Ám Hruscsov továbbment. Jó, ha ezt is idézzük.

„Ha véghez visszük, az a románokat is érintheti. De nem baj. Az igazság legyen igazság. Ez mindenkire érvényes.”

Na, most jusson eszünkbe a Valev-terv, meg hogy Hruscsov berágott a románokra. Amúgy sose rajongott értük.

Kádár is jól tudta, hogy kommunista mozgalomban Lenin, Trockij, Sztálin is (ameddig céljai úgy kívánták) imperialista rablóbékének minősítette Trianont. Hát akkor?

Miért nem örült Kádár a kárpátaljai magyarlakta területek visszatérésének? Akár minden egyes négyzetméterrel nemcsak Magyarország, hanem az igazság is nagyobbodik.

Csak találgathatunk. Bújjunk Kádár elvtárs bőrébe, az utókor mindentudásával fölvértezve.

Találgatások:

– Attól tartott, hogy Magyarországot ostorként használja Moszkva a románok vagy bármely szomszéd ellen. Nem akarta, hogy ő és országa csak eszköz legyen mások kezében. Kicsi a valószínűsége.

Gondoljunk az 1968-as csehszlovákiai bevonulásra. Ráadásul „ingyen”.

– Attól tartott, hogy akármilyen kis határmódosítás Magyarország javára lángra lobbantja a szomszédos népek lappangó nacionalizmusát, aminek szép leánykori neve magyargyűlölet. Ennek minden magyar, határon innen, határon túl, kárvallottja lesz. (De határmódosítások követelése nélkül is tombolt a nacionalizmus, hungarofóbia és xenofóbia Ceaușescu Romániájában. Később Milosevics Szerbiájában vagy Mečiar Szlovákiájában is. És a „demokratikus”, 1989 utáni Romániában mi van? Kádár csak későn ismerte fel, hogy a szomszédok igazi baja az, hogy Magyarország és a magyarok egyszerűen léteznek. Most minden magyar akassza fel magát vagy menjen az Uralon túlra, hogy a szomszédok nyugodtan tudjanak aludni?! Őrültség, de van benne logika.

– Kedvelte, tisztelte Hruscsovot, és őt féltette ötlete következményeitől. Eléggé ismerte a szovjet felső nomenklatúrában lappangó erős neosztálinizmust, konzervativizmust, világhatalmi mániát. (Maga tényleg nem tudja, kikkel áll szemben? – kérdezte Dubčektől 1968 késő nyarán, a szovjetekre célozva.) Hruscsov kalandorkodása, izgágasága közismert volt. A kubai rakétaválság előidézése (1962) a harmadik világháború szélére sodorta a világot, a szovjet mezőgazdaság szűnni nem akaró sikertelen átszervezései, türelmetlen beavatkozások a kulturális életbe, nyilvános veszekedések a kínai vezetéssel – mind gyengítették Hruscsov pozícióját. Most meg Kárpátalja... S mi lesz Hruscsov után? Kádár, tudjuk, nagy sakkozó volt.

– Ráadásul meggyőződéses internacionalista, hitt a proletár nemzetköziségben, az örök, megbonthatatlan szovjet–magyar barátságban. Nagyjából tisztában volt a kommunista vezetők emberi gyengéivel, hibáival, de azt hitte, őket is ugyanúgy áthatja a kommunizmus, a nemzetköziség eszméje, mint őt. Saját magából indult ki – nem a tényekből, a valóságból, a történelemből. Tévedett. Ma már tudjuk. Szó szerint rettegett a magyar nacionalizmus újjáéledésétől, egy-egy Erdélyről, Felvidékről tett megjegyzés hallatán összerándult a gyomra. Aczél György, barátja és hűséges fegyverhordozója mondta, Kádár kettőtől félt igazán, Moszkvától és a magyar néptől. (A kettőt sokáig kijátszotta egymás ellen. Moszkvát időnként óvatosan emlékeztette 1956-ra, a magyarokat emlékeztette az oroszok viselt dolgaira – persze csak célzásokkal, félmondatokkal és jellegzetes kommunista „újbeszéddel”. És összekacsintással.) De Kádár ne tudott volna ezeken túllépni?

– Jobban szerette a kommunista pártot, mint a hazáját. Ez a kommunista elvtársai által történt bebörtönzéséig (1952) szinte biztos. Igazából csak a kommunista pártban, a mozgalomban érezte jól magát – a nemzeti érzés, a piros-fehér-zöld előtt idegenül állt. Maga mondta el Gyurkó Lászlónak. 1956 őszén próbálta megtalálni a helyét. Moszkva, Hruscsov és Tito találta meg neki. Az 1970-es évektől a sarkára állt, de kerülte a nemzeti-történelmi töltetű megnyilatkozásokat. Higgadtság, türelem, elvszerűség még mindig az irányadók.

– Kádár úgy vélte, mindent vagy semmit! Ha nem jöhet vissza az ezeréves Magyarország, a morzsák nem kellenek. Ilyesmi biztosan eszébe se jutott.

– Az előbbiek súlya alatt Kádár beleborzongott a különös ajánlatba. Se lenyelni, se kiköpni nem tudta. Nem tudta, mihez kezdjen vele, s mi sem tudjuk meg soha, mit féltett jobban, a saját hatalmát, Hruscsov hatalmát vagy az internacionalizmust és a nyugalmat. Két utóbbi már akkor is csak vágyálom volt, Kádár pedig nem szerette a romantikát.

Hruscsovot 1964 októberében Brezsnyev és társai megpuccsolták. Kádár Varsóban tudta meg a hírt. Mihelyst hazaért, a pályaudvaron egy egészen szokatlan, nagyon emberi és mégis politikusi beszédet mondott. Méltatta a bukott Hruscsov érdemeit, s tudta, hogy ez az új szovjet vezetésnek nem fog tetszeni. Ha úgy vesszük, ez volt Kádár sajátos, egyszemélyes „függetlenségi nyilatkozata”. Legalább akkora kockázatot vállalt, mint Gheorghiu-Dej, de nem akkora füsttel és lármával. (A leváltott Hruscsovnak minden évben egy láda magyar almát küldött, amit az nagyon megkedvelt még a régi szép napokban.)

Kárpátalja megint elveszett, anélkül, hogy a magyarok tudták volna, hogy újra megtalálták. Illetve megtalálta nekünk a sors és Hruscsov.

Mikor semmi mást nem lehet, a magyarnak marad a humor, ami itt maga a valóság. És maga az abszurd.

A beregszászi nagymama meséli unokájának:

– Az Osztrák–Magyar Monarchiában születtem, Romániában tanultam meg járni, Csehszlovákiában voltam iskolás, Magyarországon férjhez mentem, majdnem ötven évig dolgoztam a Szovjetunióban, és most nyugdíjas vagyok Ukrajnában!

– De nagymama. Te ilyen sok országban jártál?

– Dehogy kicsim. Ki se mozdultam Beregszászról!

*

(Kárpátalja dokumentumait Kun Miklós történész, elismert kremlinológus találta meg Moszkvában, az SZKP levéltárában. Nyilvánosságra hozta 2007-ben.)