Hangsúlyok helyeződnek át

– Mielőtt találkoztunk a budai Kelet Kávézóban, utánanéztem, mit csináltál itt legutóbb: Arcimboldo rémálmai, avagy az arc naturalizálása a modernitás kezdetén címmel tartottál előadást. Itt találok egy kapaszkodót sokrétű munkásságod szövetében, az ortodox ikont, ami szintén portré. Az ikonok és Arcimboldo reneszánsz furcsaságai között nagy távolság van. Te ezt hogyan hidaltad át, illetve milyen a viszonyod egyáltalán a portréhoz?

– Nem hidalom át, engem pont ez a feszültség érdekel mindenben, az ellentmondások fura összjátéka, a kontrasztok, szakadékok világa. Mert igazából a mi létezésünk is ilyen szakadékos, valahol szó szerint az Arcimboldo-féle értelemben: mert a tökfejek és az ikon-arc átistenült vonásai között vagyunk úton, vagy pattogunk a végletek között, mint a flippergolyó. Hol efelé, hol afelé tartunk, de szerencsés esetben mind a kettőről visszapattanunk. A mindennapi életünk ennek jegyében telik: hintázunk egyik és másik között. Szerintem mindnyájunk tapasztalata, hogy ilyen zöldségekből, könyvekből, porolókból, halakból, virágokból összerakott monstrumokból, természeti létezőkből próbálunk összekalapálni vagy alakítani valami Isten-hasonló portrét.

– Ez tehát szakrális és profán ellentéte? Furcsa, hogy azt mondod: mindkettőről visszapattanunk...

– Nem, szerintem ugyanannak az életnek, ugyanannak az életfolyamatnak két emblematikus pontja. Persze, hogy visszapattanunk, mert nagyon sokáig jók sem tudunk lenni, de teljesen naturális létezők sem tudunk lenni, mert valami onnan is visszaránt, visszavon, visszapattant. Ez egy folyamatos mozgássá lesz bennünk, és engem ez a mozgás érdekel. Meg a feszültség, ami a kettő között van.

– Mivel kezdődött az utad? Képzőművészettel, irodalommal, istenkereséssel, versfaragással? Mi volt előbb?

– Versfaragással csak idült kamaszkoromban próbálkoztam, de lebeszéltek róla, joggal. A Teleki Blanka Gimnázium magyar fakultására jártam, ott Barabás Judit, egy renitens irodalomtanár többeket indított el az írói pályán. Fél lábbal tanár, fél lábbal kultúrember volt, és megmondta: Gergely, maga prózaíró, ne próbálkozzon verssel, mert amit csinál, az nem az. Illetve leginkább dalszöveg. És lőn: dalszövegírással is foglalkozom.

– Milyen meghatározó impulzusok értek még, mikor alkotni kezdtél?

– Meghatározó volt Várkonyi Nándortól a Sziriat oszlopai: vaskos, látomásos, tele idegen nevekkel...
Olyan élmény volt, mint ahogy Borges mondja valahol: idegen nevek villannak meg a szövegben, mint sárkányok háta az iszapban. De igazából az írás akkor is megvolt, mikor még írni sem tudtam, nagyanyám vállalta magára, hogy szépen leírja az általam diktált történeteket, meséket. Hamar kiütközött a filozófiai érdeklődés is, az irodalmi eszmélés meg ugye Barabás Juditnak köszönhető. Gimnázium után aztán két helyre is fölvettek: a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-esztétika szakára, és Tan Kapuja Buddhista Főiskola vallásbölcselet szakirányára. A Pázmányon halasztottam, és a Tan Kapujába jártam, ahol akkoriban, 1996-ban hihetetlenül érdekes társaság verődött össze: a Kádár-korszak marginális értelmisége, afféle poszt-hippi figurák, akik nem illettek sehova, viszont a maguk nemében zseniálisak voltak. Olyanok tanítottak ott, mint az azóta ismertté lett Farkas Attila Márton vagy a természetfilozófiával is foglalkozó Bakos József, illetve az indiai szövegekkel, filozófiával és irodalommal foglalatoskodó Tenigl-Takács Laci. Nagyon inspiratív környezet volt. Ott fogadott kebelébe a Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülekezete, a TeKi KaGyü is, ahol avantgárd költők és gyakorló alkimisták találkoztak össze egyiptomi halotti misztériumokat bemutatni, alkalmasint Zuglóban.

Közben persze el kellett mennem a Pázmányra is, hogy ne vesszen kárba a felvételim. Egy évet bírtam ki Piliscsabán magyar-esztétika szakon, mert a Tan Kapuja után végtelenül unalmasnak, sivárnak, fölöslegesnek, értelmetlennek és öncélúnak tűnt minden, ami ott zajlott. Letettem a vizsgákat, majd azt mondtam: én ide többet nem jövök, mert unatkozni nincs időm. S visszamentem a Tan Kapujába, így lettem államilag akkreditált buddhista tanító.

– Ha jól értelmezem, a Buddhista Főiskola nem arról szólt, hogyan legyünk buddhisták, hanem afféle szabad szellemi műhely volt, ahol a legkülönbözőbb vallási irányzatokat emelték be egy közös gondolkodásba...

– Így van: vallási, filozófiai irányzatokat. Ugyanolyan hangsúly volt a nyugati, mint a keleti filozófiatörténeten, például Balikó György tartott Descartes-szemináriumot, illetve ott kezdtem ógörögül tanulni Karsai Gábortól. Karsai Gábor fordította le Fórizs Lászlóval Alfred North Whitehead Folyamat és valóság című kozmológiai értekezését, ami a 20. századi nyugati filozófiatörténet egyik talpköve, vagy talpfája, vagy alapköve, vagy mije...
És ott kezdtem el az ikonfestészettel, az ikonok teológiájával foglalkozni, tehát nagyon nyitott és rendkívül inspiratív környezet volt. Voltak persze gyakorló buddhisták is, de ők szelíden békén hagytak mindenkit.

– Az ógörög tanulmányaid vezettek el az ikonok világához?

– Nem, hanem a TeKi KaGyü által vezetett vallás és álvallásbölcseleti szakirányon kaptunk mindannyian személyre szabott feladatot...

– Bocsáss meg, de ezeket komolyan így hívták? Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülekezete, meg vallás és álvallás szakirány? Néha nem tudom eldönteni, mikor humorizálsz…

– Kérlek szépen, a TeKi KaGyü bejegyzett buddhista kisegyház. Mikor Laár András megalapította a Természetes Belátás gyülekezetét, Farkas Attila Mártonék kitalálták, hogy legyen Természetellenes Kilátástalanság is. Ez a bejegyzett kisegyház könyveket is adott ki, s az alapító okiratban deklarált célok között van a vallási giccs mágikus eszközökkel való üldözésének felvállalása. De a lényeg, hogy ott kaptuk diákként a féléves önálló kutatás feladatát, hogy egyáltalán megtanuljunk kutatni, könyvtárazni. Mikor Takács Laci azt mondta, hogy keresztény ikonográfia, én nem figyeltem, csak annyit írtam föl, hogy ikonok. Úgyhogy ebből a slendriánságból kezdtem ikonokat kutatni, és hamar rájöttem, hogy ha az ikonfestészettel az ember közelebbi ismeretségbe akar kerülni, ahhoz tudni kell valamit Bizánc történetéről, művészettörténetéről, a liturgiáról, az ortodox teológiáról, az ikonfestészet technikájáról... ez mélyült egészen A szem böjtje című első könyvemig.

– Ikonfestő nem akartál lenni?

– Nem, ahhoz kézügyesség kell. Vannak kézintelligens emberek, én nem tartozom közéjük. Az anyagi világ egy bizonyos határozott és konstans ellenállást tanúsít minden kísérletemmel szemben, hogy próbáljam megregulázni, vagy a képemre formálni.

– Tehát elkezdted tanulmányozni az ikonográfián keresztül az ortodoxia egészét. Hogy jött ebből a papi elhivatásod?

– Sehogy se, természetesen ez is egy véletlennek köszönhető. Polgári szolgálatos nemkatonaként a Reménység Szigetének portása voltam kicsit több mint egy éven keresztül egy barakkban (Ez az Erdélyi Gyülekezet című, főként református karitatív központ, ami abban az időben Kőbányán működött egy volt szovjet sportlaktanya területén). Ez az időszak inspirálta a Fragmenta Christiana című teológiai patchwork-öt, avagy rongyesszé-gyűjteményt. Ott voltam tehát mint portaszolgálatos, és egy este csöngött a portán a telefon, az azóta megboldogult Kalota József protopresbiter hívott, és megkérdezte: mi lenne, hogyha engem másnap Mihail Sztaikosz bécsi-budapesti metropolita felolvasóvá avatna, mert úgyis megy Beloianniszba, én meg úgyis segítek felolvasóként az egyházban. Akkor már megkeresztelkedtem, 2001 április 1-én volt a keresztelő a magyarországi görög faluban, Dunaújváros mellett. Tehát a telefonhívás másnapján Beloianniszban felolvasóvá avattak, és azóta sem álltam meg...

– Ezt így le szabad írni? Csak azért kérdezem, mert nem ismerem az ortodox egyházat, csak mint valami elvont, misztikus, titkokkal teli csodavilágot érzékelem. És a te egész karaktered, habitusod, a te humorod kilóg nekem ebből a magasztos világból.

– Egyetértek. Számomra is csodálatos világ, ezért csodálkozom mind a mai napig, hogy mit keresek én itt. Szerintem a szüntelen csodálkozás jót tesz az embernek. Épp az egyház nagyságát mutatja, hogy még nem távolított el a soraiból. Ettől csak még misztikusabb és titokzatosabb...

– Kérdezlek kicsit a fordításaidról is: csak kortárs görög teológusokat fordítasz, vagy szépirodalmat is?

– Szépirodalmat ritkán, néha egy-egy novellát, de alapvetően teológusokat.

– Mit jelent ez számodra? Értékmentést, evangelizációt?

– Ezzel pihenek. Amikor érzem, hogy dolgoznom kéne, de nem vagyok olyan készenlétben, hogy önálló dolgot csináljak, akkor a fordítás adja magát. Eleve csak olyan könyvet kezdek el, ami megtetszik. Gyakorlom ezzel a görögöt vagy az angolt, mert abból is fordítok. Kicsit olyan, mint a fekvőtámasz, frissen tart. De leginkább az nyűgöz le a fordítás folyamatában, mikor ott van előtted egy idegen nyelvű szöveg, egy mondat, és az megszólal a fejedben magyarul. Ezt a ráismerést szeretem: leírni magyarul a fordítást, tehát nem szavakat, hanem szöveget fordítok. Érzem a ritmusát, és ugyan magyarul más a ritmusa, más a szórendje, mégis automatikusan rácsúszik az eredeti szövegre – ideális esetben.

– És van egy állandó lektorod, akinek ezeket megmutatod?

– Dr. Baán István atya, görkat. teológus szerencsére kedvesen átnézi a fordításaim, ő egyébként bizánci szövegeket fordít, nem kortársakat. Nagy tudású ember, megtisztelő, hogy elvállal. Én meg az ő fordításait szoktam átnézni, de csak magyar nyelvi szempontból. Bizánci görögül nem tudok. Vagy csak minimálisan.

– Az világos, hogy nem azonosítod magad „papköltőként”, de amikor leülsz írni mint pap vagy teológus, vagy mint Nacsinák Gergely András, az alanyi szerző, történik bármilyen váltás a tudatodban?

– Inkább hangsúlyok helyeződnek át. A szépirodalmi, vagy mondjuk így, irodalmi dolgaimat többnyire a Liget folyóirat közli, ők kezdték megjelentetni az esszéimet, s már több köteten vagyunk túl együtt. Az alapító szerkesztők, Levendel Júlia, Horgas Béla és most már Horgas Judit hihetetlen munkával tartják fönn azt a szellemi közeget, amit a Liget folyóirat jelent. Első közlésemtől kezdve folyamatosan kapok tőlük visszajelzéseket, bátorítanak meseírásra is a Szitakötő folyóiratban, tehát ez egy állandó kapcsolat, sokat köszönhetek nekik, és ott természetesen nem a teológus énem van fölül – bár nem tudok nem az lenni. Szóval nem váltás van, hanem inkább az, hogy melyik van fölül. Vagyis átüt mondjuk a vallástörténész vagy vallásbölcsész az irodalmáron az egyik oldalról. Olyan szövegekben meg, amik teológiai folyóiratok számára készülnek, az irodalmár üt át a teológuson. És a teológuson fölül is – a szépírói igény talán rejtetten átcsillan a szöveg minőségén. Legalábbis remélem, hogy meglátszik rajta.

– Tehát van a papi szolgálat, a fordítások, publikációk, a rengeteg kiadott könyved, és ezek mellett még irodalomterjesztőként járod az egész Kárpát-medencét Heinczinger Miklóssal, a Misztrál együttes egyik alapítójával. Legutóbb Kárpátalján voltatok...

– A Kárpátaljai Kultúrkaraván meghívására voltunk ott három műsorunkkal a sok közül. Versfonás, A dal születése és A kalapba zárt lány – ezeket vittük. Négy nap alatt tíz előadást tartottunk óvodákban, általános iskolákban, gimnáziumokban és felnőttek számára. Egyszerre voltak fáradtak, érdeklődők és nyitottak. Volt olyan eset, hogy egy óvodában leültettek minket kávézni, Mika elhúzta a függönyt, hogy nézzük meg az óvoda udvarát, és a homokzsákokat láttuk, mert az óvoda volt egyben az óvóhely is légiriadó esetére.
Mikával több mint tíz éve működünk együtt előadótársakként: én prózát olvasok, tehát én vagyok a gyalogpróza, ő pedig a zene és a szárnyalás. Az Áprily-estünkkel indultunk, és azóta született még négy-öt-hat előadásunk, amit elő tudunk venni, ha hívnak. A prózai szövegek mellett a dalok egy részéért szövegíróként is felelősség terhel.

– A Misztrálon kívül más együttesek is zenésítették meg a szövegeidet?

– Fordítva működik! Én dalt kapok. Azért mondom, hogy nem költő, hanem dalszövegíró vagyok alapvetően. Tehát kapok egy demót, és a trallalára írom a szöveget. Vedres Csabával kezdtem egyébként a dalszövegírást. Nagyon izgalmas porcesszus a dalszöveg létrehozása: testet adni egy dallam mondanivalójának, kitalálni, miről is szólhatna. Mikával az egyik, mostanában sokat futó műsorunk pont azt a címet viseli, hogy A dal születése, ahol a jelenlévőknek megmutatjuk, hogyan lesz egy szövegből-versből zene, illetve hogyan lesz egy zenéből szöveg. Mind a két utat bejárjuk.
Ez egy másfél órás program, és utána még dalszövegírás is van, tehát kapnak egy dallamot, és van fél órájuk, hogy megízleljék, milyen szöveget írni rá. Mika ilyenkor 20 percig játssza, hogy tá-tí-taramm, és próbálgatjuk: milyen hangulat illik rá? Ezt főleg középiskolásokkal játsszuk.

– És ami a korábbi fölsorolásból kimaradt: még tanítasz is…

– Egyetemeken általában keresztény vagy általános vallástörténetet, voltam megbízott előadó az ELTE-n, pár évet Miskolcon, sokat Debrecenben, ahol érdekes módon építészeknek adtam elő, hogy legyen valami fogalmuk az építészet szakrális hátteréről. Most egy-egy félévre szoktak hívni az ELTE-re, hogy a görög ortodoxiáról beszéljek annak, akit érdekel.

– Milyennek látod a fiatalokat?

– Mindig van körülbelül öt százalék, aki motivált, érdeklődő. A többit hagyjuk. Ma egy egyetemi előadáson egyszerre kéne a tetőt építeni meg a falakat fölrakni, kösz, közoktatás. Emlékszem, Miskolcon kötelező tantárgy voltam, és leakasztottam Descartes képét a falról, betettem az első sorba, hogy valami értelemtől csillogó tekintetet lássak. Időnként megkérdeztem: René, valami vélemény esetleg…? Vagy ha nem volt kép a falon, akkor érdeklődő, motivált, ámde képzeletbeli hallgatóimhoz beszéltem a hátsó sorban.

– Vannak tanítványaid, akikkel mester-tanítvány viszonyban vagy? Hisz ebbe sokszor akkor is belelökdösik az embert, ha nem akarja…

– Én ezt nem tapasztaltam. Semmilyen területen nem vagyok mester, se tanítóféle, valószínűleg a lényem alkalmatlan erre a szerepre, úgy, ahogy van. Ezért föl sem merül, hogy ilyesmi reláció létrejöjjön. De rá tudok mutatni azokra, akikre viszont hallgatni érdemes!

Fotó: Török Máté