A Négycentes esszék-sorozatból

A semmiség műfaja

Úgy írni, hogy az írás rögtön el is tüntesse saját nyomait; csak úgy maradjon meg az olvasó ínyén – még csak nem is az emlékezetében – mint valami ritka, és talán régóta keresett íz. Nem egyes szavak vagy mondatok: csupán a zamat. Nem a mondandó, ha tetten érhető egyáltalán ilyen, hanem a mondottak visszhangja. Talán valami efféle írást álmodott meg Thomas Wharton a Szalamandrában, és meglepne, ha nem találnék célzást ugyanerre Calvinót lapozgatva. Ha az esszé egyik legszerencsésebb meghatározása szerint „a nyilvános tanulás műfaja” (Németh László), akkor az itt művelt stampedli-szövegekre azt lehetne mondani, hogy a minimál-esszé pedig a nyilvános semmiség műfaja: bőbeszédűbb persze és szertelenebb – óhatatlanul felszínesebb is – a haikunál, de legalább annyira egy lélegzetre komponált. Egyetlen hajtásra befogadható, talán két, legföljebb három korty betűvé párolt pillanat, amiből semmi megfogható nem marad vissza az idő aljzatán, semmi seprő vagy üledék.

Szóra méltatott szóra sem érdemes dolgok, szóra bírt pillanat - szóhoz juttatni alkalmasint, szóba emelni, szóvá tenni az észrevétlent.

Vénasszonyok kara

Sejtelmem sincs, miért nevezik indián nyárnak is. Vagy hogy mi közük a vénasszonyoknak az indiánokhoz. Hogy a nyárvégnek-őszelőnek őhozzájuk mi közük, azt sejtem: a megszelídült nyarat nevezik így, amikor a nap már nem perzsel úgy, a gyümölcsök nagyrészt megértek, és a napok észrevehetően rövidülnek. Mintegy feltételezvén, hogy rövidülő napjaikra az asszonyok is ilyesféleképp szelídülnek, nem perzselnek, meghozták gyümölcseiket. Hát nem tudom. Ez a mostani nyárvég nem épp ilyennek mutatkozik, nem hajlandó szelídülni, csak a hőség időtartama apad valamelyest. A Balatonban épp olyan hosszúakat lehet úszni, mint egy hónappal ezelőtt, és a víz is pont ugyanúgy simogat. Csak áttetszőbbé vált valamelyest – most, hogy nem borzolják, zaklatják álló nap kavargó embertestek. A nyaralók izgága hordái levonultak, és lassan-lassan visszakapja önmagát a tó.

Négy öregasszony fürdőzött a koradélutáni fényben és vízben, amikor a mélyről kifelé tartottam a sekélyesbe; derűsen áztatták magukat a mohazöld öbölben, mellettük a hullámtörőn kárókatona tollászkodott, ők pedig a halálról beszélgettek. Pontosabban egyikük oktatta többinek a haldoklás csínját-bínját. Mint azt szavaiból kivettem, boncmester ismerősétől tudta ki a meghalás titkait.

Legutolsóként a hallás szűnik meg, mondta például. Ezért jó a halotthoz beszélni, mert bár nem felel, de mindent hall. Például. Azt is mondta még, hogy október havában nyitva áll az ég, olyankor könnyű eltávozni. Fürdőtársai több-kevesebb lelkesedéssel helyeseltek. Szeptember közepe lévén, ez érthető. Még egy pár nap, és a tó vizét lehűtik az éjszakák, a vénasszonyok nyara véget ér.

Kimásztam a vízből, hogy megszárítkozzam. A nénik is követtek nemsokára, egyenként kapaszkodtak fel a lépcsőn, aztán a padokra telepedtek és ragyogtak, mint az egymás mellé kitett, frissen mosott naspolyák.

Időmegálló

A kávéházak népe újfent az utcára költözött: az ájult hőség alábbhagyott, lehet örülni megint a szelídült, délelőtti napnak. És a szembetűnő, váratlan harmóniáknak: hogy a kis, kerek kávéházi asztal lapjának színe pontosan megegyezik a csészémben épp most szervírozott eszpresszó tetején a crema bársonyos barna színével.

Leültem, hogy munkához fogjak – ehelyett a csészét bámulom. Az imént egy kevés cukrot adtam a kávéhoz, óvatosan megkavartam, hogy a krémnek ne essék bántódása, eközben a csepp a kanálról a csészealjra cseppent. Ez rabolta el a figyelmemet, ez a diszkrét ismétlődés: a kávé, a hófehér csésze, a véletlen csepp, az asztal fátyolos felszíne – mintha egy párbeszéd elemei volnának. Egy szavakkal nem visszaadható párbeszédé. Költészetnek érzem: amit látok, egy ismeretlen vers versszaka.

Vagy három, szavak nélküli sorból álló haiku.

Az ehhez hasonló, megjelölt pillanatok adják egy nap teljességét: általuk kap arcot az idő. Ha egy-egy napomban nincs ilyen időmegállító pillanat, azt a napot semmisnek, elpocsékoltnak érzem. Az egymásba forduló órákkal az történik, mint Dalí némelyik festményén: cseppfolyóssá válnak, és lecsorognak a képről. Ott a látvány lázas szürrealitása olvasztja meg az időt – itt mifelénk inkább a látottak egyhangú realitása miatt folynak ki a percek az ujjaink közül. Hacsak nincs valami, ami egy-egy pillanatra megbűvölje őket: teszem azt, egy csepp hívatlan tökéletesség.

Az időmíves

Órásműhely, tán a legutolsók egyike, az irdatlan nagyváros egy félreeső zugában: két forgalmas tér közt nyíló kis utca közepén. Ha történetesen nincs éppen tél és késő délután, alighanem akkor is úgy maradt volna meg bennem a helyiség, mint árnyékok ötvözete, egy szobányi hol sűrűbb, hol ritkább alkonyat. Ahogy az ilyen apró boltoknál lenni szokott, a félhomályos zugokban, megereszkedett polcokon úgy gyülemlik fel a múlt, akár a por; az egész üzlet, úgy tetszik, nem több mint a tér egy vékonyka repedése, amelyben sok év áporodott levegője pang. Olyan ez az órásműhely, mint az idő zátonya: a múló időé, amelyről megfeledkezett az izgága, önmagába belehabarodott jelen. Állványain, vitrinjeiben és köröskörül a falakon a legkülönbözőbb méretű és korú időmérő-szerkezetek: zománcos zsebórák, nyurga ingaórák, egy javításra váró tengerészóra; temérdek kisebb-nagyobb homokóra, toronyórák kicsiny másolatai apró tükrökkel, színes kövekkel. Van még kakukkos óra vagy egy tucat, mind más és más hangfekvésben megszólaló rugós madárral, néhány ósdi zenélő óra, tűzoltópiros- és kobaltkék vekkerek, meg egy féltve őrzött asztrolábium. Itt a legutolsó, kósza másodperctől a lomhán forgó kozmikus időig minden megmérettetik. Ahogy óvatos léptekkel körbejárok, az az érzésem támad, hogy ezen a pár itt felejtett négyzetméteren mindennemű és fajtájú időmérő megtalálható, amit valaha is kieszelt az ember az ég alatt. Lehet, hogy azért is maradt meg ez a műhely afféle szigetként, kövületként, oázisként: mert szerkezeteivel csapdába ejtette az időt, ami máskülönben már túllépett volna rajta. Alaposabban körbekémlelve azonban az a gyanúm támad, hogy valami híja mégiscsak van ennek az időgyűjteménynek. Digitális, elektromos óra tudniillik nincs, egy sem. Amikor ennek okát tudakolom, a parányi pult mögött szöszmötölő órásmester – hollófekete hajú, szúrós tekintetű, nyurga férfi – figyelmeztetőn emeli mutatóujját a levegőbe, mintha csak éjfelet jelezne, és annyit mond:

– Hallgassa csak!

Amíg csöndben várakozunk, a levegő egyszerre megtelik százféle kattanással, ütemes kongással, ketyegéssel, fürge tiktakolással, szakasztott úgy, mint amikor egy madárboltot tölt színültig a szárnyas népség csivitelése, búgása, kerregése. – Minden órának csakis rá jellemző hangja van – szól a boltos –, éppúgy, ahogy az embereknek. Ha valaki a fülét hegyezve közel hajol, még a homokórában lepergő homokszem sercenését is hallani lehet. Ez az eleven idő hangja: elsurran, mint a denevér, kongat, mint a lélekharang, motoszkál, mint az egerek. De az átkozott elektromos órának nincs hangja: amit az mutat, az halott idő. Nem forog, nem feszül benne semmi, nem szól, olyan, mintha telne, de nem mozdul semerre. Nemlétező idő. Aki ilyesmit használ, erős a gyanúm, hogy maga sem létezik. Nem eleven ember, csak felszín, viselkedés, szabály. Az idő nem beszél hozzá, és neki sincs mondanivalója az idő számára. Nem hagynak nyomot egymásban. Szóra sem érdemes. Uraságod is – mér végig egy gyors pillantással – jobban teszi, ha mostantól ügyel erre.

Több szót nem is vesztegetett rám, hagyta, hogy nézelődjem. Kevéssel utóbb egy kurta biccentés kíséretében magamra is hagyott, eltűnt az üzlet – vagy műhely? – belsejében, nyilván, hogy egy újabb szerkezet megreparálásával szóra bírja az épp elnémulni készülő időt.

Fotó: Török Máté