Kései sirató Tisza Istvánért

„Egy igazi férfi sok hitvány miatt!”

Reményik Sándor

Szoboravatás volt 2012. április 22-én Zuglóban. A mű Tisza István (1861–1918), a tragikus sorsú miniszterelnök emlékét hivatott a feledésből és a feledtetésből fölemelni. Az államférfit máig tisztázatlan hátterű katonaruhás banda lőtte agyon zuglói lakásában, október 31-én, felesége és egy nőrokona szeme láttára. Nem ijedt meg, nem magyarázkodott, és nem kért kegyelmet. A tőle megszokott hidegvérrel nézett a puskacsövekbe. Ennek így kellett történnie – voltak utolsó szavai. Azzal vádolták, hogy ő robbantotta ki a világháborút.

A csalódott, háborúba belefáradt és kivérzett tömegek nem ismerték az igazságot. Az igazság az – ez csak néhány hónap múlva derült ki, a bécsi császári levéltár titkosított irataiból – hogy Tisza, egyedül ő Európában, a végsőkig ellenezte a háborút. Jól tudta, hogy akár győz az Osztrák–Magyar Monarchia, akár nem, Magyarország semmiképp sem lesz nyertes. Csak amikor többszörösen megbizonyosodott, hogy Oroszország és Szerbia elszánta magát az összecsapásra, csak akkor járult hozzá a lényegében önvédelmi háborúhoz, azzal a kikötéssel, hogy a Monarchia nem kebelez be szerb területeket. Nyakunkra tették a hurkot – írta egyik bizalmasának –, mást nem tehettünk. Oroszország és a környező államok (Szerbia, Románia, Olaszország) célja ismert és félreérthetetlen volt, felosztani maguk között Magyarországot és Ausztriát. Hogyan látták őt az idegenek?

Németország bécsi követe szerint Tisza „egyike az erős akarattal és világos elképzelésekkel rendelkező legkiválóbb személyiségeknek”, hozzátéve, hogy II. Vilmos német császár teljes mértékben Tisza István hatása alá került. Hindenburg, a háború legendás német hadvezére írja: „A politikusok közül Tiszára gondolok szeretettel. Törhetetlen akaratereje és lelkes hazaszeretete hatotta át egész lényét.”

A német vezérkar főnöke megjegyezte, hogy a magyar vezető szakszerű, magabiztos és rendkívül okos.

A Goncourt-díjas Tharaud fivérek, a Francia Akadémia tagjai: „Jellemére nézve erős lelkű, nyíltszívű volt, kinek érzelmeit egyszerű, nagy ívű elemi erővel bíró indulatok tartották hatalmukban, meggyőződései pedig törhetetlenek. Áldozatra mindig kész, magasztos lelke mintegy mogorva élvezetet talált azon népszerűtlenségben, melyben élete legnagyobb részét töltötte.”

Az elfogultan magyarellenes brit Seton-Watson minősítése: „a mesterien ügyes Tisza”! S még azt is mondták, hogy a legerősebb idegzetű államférfi egész Európában. Egy román újság írta róla, hogy a magyar puszták konok komondora. (Vehetjük akár dicséretnek is...)

Az agg Ferenc József osztrák császár és magyar király azt mondta, hatvan év alatt nem volt ilyen kitűnő miniszterelnöke.

Nemrégiben egy régi könyv jelent meg újra. Címe: Tisza István boldog évei. Írta Schmidt Henrik, a család házitanítója Geszten, később egyetemi tanár Kolozsvárott és Szegeden. (A könyv újranyomását a Tisza Család Geszti Emlékköre kezdeményezte.) Az érdekes kis kötet a geszti református magyar urat, a politikamentes, mindennapi Tisza Istvánt mutatja be, aki hozzáértő, jó gazda, figyelmes és fanyar humorú beszélgető.

Szereti a gyerekeket, a szűkölködő emberek gondjaival, egészségével törődő, életükre segítőkészen odafigyelő, mindig éber őrző. Gyér szabadidejében lelkesen sportol, lovagol, teniszezik, vív – rettegett vívó, súlyos szembaja ellenére minden párbajt megnyer.

És jól futballozik! Geszten tüzesen, önfeledten járja a csárdást, de ha kell, Bécsben elegánsan lejti a keringőt. Geszten érzi magát igazán otthon, általa a világ legértékesebb emberfajtájaként tisztelt magyar parasztok környezetében. Érti őket és azok is őt. (Ma úgy mondanánk, hogy „szociálisan érzékeny alkat” – persze az adott kor nagyúri, paternalista módján.)

Milyenek is voltak Tiszáék, mint emberek és gazdák? Tisza Istvánné Ilona nagyasszony (de olykor vendégei is) a délutánok nagy részét munkával tölti. Jó minőségű gyantéi gyapjúfonalból babakelengyét kötnek a béresek, szolgálók emberpalántáinak. Azután a gróf és grófné minden csecsemőt meglátogat, és személyesen adja át ajándékait a családnak. Ha kell, orvosról, gyógyszerekről gondoskodnak.

A XIX. század utolsó nagy kolerajárványa idején a grófi pár sorra látogatta a megbetegedett embereket. Most szó szerint idézünk a könyvből: „Tisza áldozatoktól vissza nem riadva gondoskodott arról, hogy Geszten mindig jó orvos legyen. Gyengélkedőknek, lábadozóknak az orvosi rendelőcédula felmutatására a kulcsár kiszolgáltatta a szükséges mennyiségű, nehéz erdélyi óborokat, amelyek valóban gyógyszernek tekinthetők. A falusi ember észjárása szerint a jóindulatnak és barátságnak ennél nagyobb jele, mint a betegnek kijáró finom bor, el nem képzelhető.”

Nem meglepő, hogy a „vasgróf” személyesen ismerte Geszt parasztgazdáit, de még a környékbelieket is. Tanult tőlük és tanította őket.

Tisza sorstragédiája, hogy ő jelentette be a háborút, a győzelem ígéretével és a háború végét, a vereséggel. 1914-ben miniszterelnök, a hatalom és az ország ura, óriási tekintély – 1918-ban csak egy az országgyűlési képviselők közül, de óriási tekintély. Előtte való nap Károlyi Mihály bejelenti a háború elvesztését. Alig figyelnek rá. Aztán másnap, október 17-én Tisza katasztrofális mondata: „Ezt a háborút elvesztettük.” Beleremeg az egész Osztrák–Magyar Monarchia, az egész hadsereg. Mondott mást is, felcsillantotta a reális reményt, de ez már nem érdekelt senkit, az utca, az elkeseredett ember, az elgyötört katona csak a kiragadott mondatot – „Ezt a háborút elvesztettük” – jegyezte meg. S most mindenki ellene fordult, a fejét követelte. Bűnbak kellett, engesztelő emberáldozat. „Az istenek szomjaznak.” Mi, a mindentudás égi kegyelmével megáldott utókor (Tőkéczki László) úgy látjuk, nem mi vesztettük el a háborút, hanem az a szövetség (központi hatalmak), melyben ott volt Németország, Ausztria- Magyarország, az Oszmán Birodalom és Bulgária. A központi hatalmak háborúja véget ért, és most kezdődhetne a magyarok háborúja csakis Magyarországért, az ezeréves határokért, de legalább a magyarlakta területekért. Tisza tudta, hogy van esély. Ahogy a lengyeleknek, törököknek, finneknek stb. volt esély és éltek vele, ha kellett, haltak érte.

Hiába kötöttünk fegyverszünetet, hiába kiáltották ki az örök békét, szajkózta mindenki a pacifizmust, Wilsont – a lehetőséget felismerő szomszédok szinte puskalövés nélkül elfoglalták az ország kétharmadát. Mert van a jog ereje, és van az erő joga. Vajon a végén melyik dönt? Gondolkodjunk kicsikét. Tisza képes lett volna hadsereget állítani és megállítani a katasztrófát? Nem tudhatjuk, de azt tudjuk, hogy ha valaki képes lett volna, akkor csakis ő. Jaj annak az országnak, amelyet csak egy ember tud megmenteni – mondja a régi bölcsesség. De még jajabb annak, ahol már egy sem akad.

„Meg kellett halnia – írta Herczeg Ferenc –, mert ő volt a magyarság ereje és reménysége. Meg kellett halnia még ma, mert holnap már a megcsalt és meggyalázott nép megint az ő nevét kiáltozná. Most ott fekszik a geszti sírboltban. Agysejtjeivel együtt porrá lesznek a képek is, melyeket egy szabad, munkás, istenfélő magyar népről festett magának.”