Szerelemmorzsák

„Fénylő kövekre hajt fejet az árnyék,
mellé ül és töpreng a délután,
mintha mondanivalója volna még,
és nyár végi tájak illata száll”

Böszörményi Zoltán

Szilvi születése

Mióta itt hagytál, dühös mozdulattal rám csaptad az ajtót, olyat fordult velem a kótyagos világ, mint egykor Csontváryval, aki éjt nappallá téve próbált olyan festő lenni, mint egykor Raffaello. Mikor kigyógyult súlyos bajaiból, már negyven körüli volt. Akkor kezdett el igazán festeni. Míg én a semmi hátán ücsörögtem, mivel acélos pillér volt mögöttem. Ami talán fontos, én sose voltam beteg, legfeljebb csak fejben, míg nem találkoztam azzal a lánnyal, aki igai múzsám lehetett volna, ha rendesen kezelem.

Szinte biztos voltam benne, hogy hozzád hasonló csajaim bármikor lehetnek. Korábbi lányaim, csinos tündéreim, megannyi száraz gyom, kihulltak belőlem. Ha felidézem őket, mindegyik szemében a sziluetted villan, csengő kacagással. Ha az éji csendek lefogták a szemem, a hallucináció fogságában, mint egykoron Tivadar, próbálom összerakni magam, hogy biztosabban álljak az alkotás ösvényén.

Ahogy körbe tudtam járni Tivadar magányát, inkább Botticelli stílusára kezdtem el hajazni. Mi lenne, ha megkövetném Vénusz születését? Ha az én Vénuszom, Szilvi, tüll ruhát viselne? Úgy lenne meztelen, hogy mégis lenne rajta átlátható lepel, úgy, ahogy festettem. Hogy mit szólnának hozzá okos műértőim? Ki a frászt érdekli, ha a világ szeme nagy tapssal fizetne? Csontváryt vagy Botticellit talán érdekelte, ha önmaguk legjavát sikerült nyújtani? Mit szólsz hozzá, Szilvi? Te, a tánckaros lány, hányféle érzést tudtál kölcsönözni, mikor kiváltál közülük, szólótáncos lettél?

Valaki felnevet. Úgy érzem, hogy bennem. „Ki vagy, ismeretlen?” Elfeledtél, fiam, kiestem belőled? Bocsáss meg, mondom, míg nagy székben ültél... Tudom, édes fiam, onnan nem látunk messzire, de most, a mennyek országából...

Hiába várok, kapkodom a fejem, nem jön a folytatás. Mint feneketlen kútban, dermed a mozdulat. Időben hol vagyunk, tegnap, tegnapelőtt, vagy pillanatunk üde majálisán? Iszom egy fél kortyot valami erősből, éledjen a parázs. Ha nincs bennem elég tűz, fekete a lelkem, jégcsapok fagyasztják. Menjek a körútra vagy virágos mezőkre, hátha észreveszem táncos mozdulatod, hátha el tudok indulni megint az élet hullámhosszán.

Mikor találkoztunk, a legelső napokon, fekvő aktom voltál, vágytüzek égettek minden pillantásban. Sose sürgettelek, gyere fel, amikor csak teheted. Bölcsen somolyogtál, kicsit hamiskásan. Érezted, hogy látlak. Azt is észrevettem, ha másnap műsorod volt, reggel és délelőtt anyám tükörszobájában gyúrtál. Amit rögzíteni tudtam, becsempésztem apus szobájába, hogy a fájdalom kínjait mosollyá festhessem. „Hozod az életet, a Pillangókisasszonyt?” Nyúlt volna utánad, de nem mozdult a keze. Mint a hegyi patak, dübörögni kezdtek öklömnyi könnyei.

Miután rendszeres vendég lettél nálunk, benyitottál mindig az öreg szobájába. Rendszerint akkor, ha nem volt épp mellette a mindenes nővér. Mint nagyon vékony anyám, táncban szocializálódtál kicsi korod óta. Markó Iván is látott, és lelkesen tapsolt. Erdélyből érkeztél, neves ajánlással. Apámnak, első perctől kezdve, izzott sötét szeme. Azt hiszem, nem téged, táncos anyust látta. Ha otthon dáridóztunk, a kerti medencében, te is beugrottál, ledobtad a felsőt. Egy dagályos, zűrös éjjel után, elég sikeresen kiütöttem magam. A többi lányt is éppúgy ölelgettem, mintha te vihognál bennük. Nem láttam az arcod, de nyilván volt rá bőven okod, hogy kiüljél a partra.

Másnap hulla voltam, nem tudom, ki vitt be, s reggel ki hozott a fényre. Kilenc óra körül, mikor józanodni kezdtem, a nyugágyban voltam a rózsalugas alatt. Úgy hallottam, kattan a bejárati ajtó, vékonyka nyakadon megannyi nyakkendő, világoszöld garbó, míg parányi táskád, mint egy ijedt macska, forgott az ujjadon. Itt hagytál valamit, kérdeztem élénken. Beszélnünk kellene, pörgetted a táskát. Sürgős? Nekem, talán, igen. Úgy, ahogy Borinak a Balaton partján? Én nem vagyok vidéki! Mint egy kiscicára, somolyogva néztem, Erdély minek számít?

Azt hiszem, nem ezt vártad tőlem. Mint a Jánoshegyen, mikor fogdostalak, villámlott a szemed. Ezer bocs, akartam mondani. De csak azt gügyögtem, irtó szarul vagyok. Egy vékony fröccs jól jönne. Felszegted a fejed: szolgáld ki magadat! Hatalmasat dörrent labilis türelmem. Picit oldalt léptél, hogy ne marjon a szemem. Mire szerénységem még jobban bezsongott: elfogyott a pénzed, nem kapsz albérletet? Apámnál ellehetsz, a pelenkázó csaja úgysincs mindig vele.

Nagyon szarul voltam. Mintha ledaráltak volna, minden sejtem bőgött. Szenvedtem, vinnyogtam, mint egy sánta kutya, ha rugdossák a farát. S akkor a hülyeség fejére egy újabb sapkát tettem: ha már visszajöttél, keressél egy széket, tedd le az üleped! Mint egy lila bálna, óriásit nyeltél, beléd fértem cakk-pakk, még a lófejem is. Ha leülök, mondtad utálkozva, nem biztos, hogy ki tudom mondani. Akkor mondjad állva! Te viszont, karmolt sárga szemed, jobban jársz, ha leülsz! Mi a vétkem, Szilvi? Nem szóltál semmit, hegyezted a késed, pedig tudhattad volna, mikor bulit csapunk, másnap, kilenc körül mindig ilyen vagyok. Segítsek, Picasso? Figyellek művésznő! Tedd le az „ecsetet!” Letenném, ha tudnám, ha mozdulna a kezem. Nagyot sóhajtottál, mint Attila, mikor a rakodóparton a dinnyehéjat nézte: terhes vagyok, Tihi... Szem felakad, szó bennakad, viccelsz velem, kitől?

Ez a baki, úgy érzem, halálos döfés volt, főleg, mikor rápakoltam újabb kérdésemet: koldulni jöttél? Nem figyeltem dühös, szikrázó szemedet, tovább ökörködtem: ilyen esetekben mennyit szoktál kapni? Hátraarcot vágtál, és rám csaptad a cifra kovácsoltvas kaput. Apám mindent hallott a betegszobájában: miért dobtad ki, kérdezte alt hangon. Felhúztam a vállam, ne aggódjál, mondtam, egy volt a sok közül, tánckaros baba, a Macskákban szerepelt...

Napokig bennem volt éles tekinteted. Kimentem a kertbe, a rózsalugas alá. Remélni merem, ott leszel még egyszer, ahonnan elmentél. Meddig várnál, fiam, kérdezte apám utolsó napján a lélek tiszta hangján, én menjek helyetted a szülőszoba elé?

Ahmed

Ahogy kilépett a zuhany alól, rockos mozdulattal fordult a pici kolesz szobácskába, melyben a két szemközti fal mellett egy-egy zöldre festett vaságy figyelte egymást. Ezek között tenyérnyi asztal, apró székek nélkül. Nem ülhették körbe, csak az ágyak szemközti szélei segítettek picit. Ami értéknek számított, hátul, a bejárattal szemben, az ágyak végeinél, ruhás szekrény helyett bőröndnyi dobozok, köztük égig érő tükör, amit a lányok egy-két ösztöndíjból vettek. Csak akkor van némi gáz, ha együtt készülődnek, kontyokat fésülnek, s a felszaladt dekáikon keseregnek.

Na, akkor most mi lesz, kérdezi Ági legjobbik énjétől. Meg kéne törölköznöd, üzente a barát, ahogy ébredezett benne. Mivel törölközzem, kérdezte Ágnes, a sárgamintás flotír, úgy látom, bent maradt. És ha visszalépnél? Az idővesztés lenne, a szegény ember lánya valutával fizet.

Na, akkor lássuk csak, mi lenne, ha lekapnám az ágyról Marcsi lepedőjét? Hétfő délelőttig, míg visszajön faluról, vissza lehet tenni.

Csengettek. Ha a barátjára gondol, a mennyekig ugrik. Ilyen sürgős, macsó? És ha Marcsi fordult vissza, ha elment a vonata? Akárki az alany, be kéne engedni, mert ha állítmány lesz... Fentről a kaput nem lehet kinyitni. Ezt a régi koleszt még az özönvíz előtt találták ki nekik.

Csilla jött, az egyik évfolyamtárs. Ő nem falun, az Oktogon árnyékában lakik. Mi a helyzet, Cili, kilöktek otthonról? Langyos ölelkezés, légies puszik húzzák-tolják egymást. Hogy nézel ki, Ági? Nem láttál még soha arasznyi bugyiban? Azt hiszed, az a pici szalag minden nyílást takar? Ne foglalkozz vele, énekeljél inkább, miért jöttél ide, ahonnan mindenki menekül? Buli van otthon, savanyodott Csilla, el kellett húznom, hogy Bobi Barnabáshoz közelebb kerüljek. Ági, kicsit sajnálkozva ingatta a fejét, tizenhat perc múlva betoppan Ahmed. A kosaras macsó? Talált! Még mindig vele lötyögsz? Míg meg nem unjuk egymást... Basszus! Mi a bajod, Cili, még mindig esz a fene, hogy én kavarok vele?

Mikor letette a válltáskáját, kipattant a cipzár, s mint egy kíváncsi szem, kinézett egy kóla. Ági örömmel nyugtázta: tedd csak ki nyugodtan, ha majd kapunk fizut, visszaveszem neked! Cili nem bír szólni. Rázzalak meg picit?, lépett felé Ági. Ne vágjál nyúlképet, tudom, milyen érzés, ha a kreált terv elbukik. Sétáljatok kicsit, vagy menjetek moziba. Ha nem kaptok telt házat, kezdhettek matatni... Hülye! Oké, te tudod, hogy szúrod szíven barátod bánatát.

Robbant a csengőszó, mindketten ugrottak, Ági kerek arca, megannyi máglyatűz, felgyújtotta rögtön a nagyon pici szobát. Nyugodj meg, édesem, vigasztalta Cilit, mielőtt elhúznál csendesen, engedd be a fiúm!

Nóra

Vigyelek haza, kérdezte Balassi, Anna szőke öccse a céges buli után, miután úgy kezdtük érezni, lecsengőben minden. Mondjam, hogy ne fáradj, két utcával odébb, öt percnyire lakom? Vagy kérdezzem másképp: két héttel korábban, mikor a barátnődet Kínába küldték, nem te cuppantál rám? Nem kérdeztem semmit, mert éreztem, hogy nyomulsz, biztat Anna szeme, maradjál mellettem. Előző társaim, mikor észrevették, nem sokat adok az olyan hízelgőkre, akik lélekvesztő szándékkal közelítenek, faarccal lötyögtek, szitálták az időt, vagy fajsúlyosabb viccet, sztorikat meséltek.

Az igazat megvallva nem sok jót hallottam felőled. Bár egy-két ilyen estén, mikor Ockó bemutatott, nézegettük egymást, miért öltöztünk úgy, mintha lagzin lennénk. Mint a cégvezetők, vasalt öltönyben, csokornyakkendősen trécseltél Anna egyik mérnökével, miközben fél szemmel a seggemet figyelted. Úgy tudom, a párod a Liszt Ferencben végzett. Arról álmodozott, hogy az év minden napján kétszer is megmutatja a világnak, hogyan játszott Mozart, amikor komponált. Ennek tudatában, mondta volt Anna, egész nap gyakorolt, s küldte menedzserét, hogy jegyezzen mindenkit, aki zongoraleckét akar venni tőle. Bár itthon, súgta a nővéred, minden rendezvényen fanyalogva nézik, de ő nem adja fel, éjjel is gyakorol, reméli, hogy százfelé hívják majd, s megőrülnek érte.

Ne búsulj Balassi, akartam mondani, ha mindent szívre veszünk, hamar bedilizünk. Nekem is volt már egy-két fura srácom. Alkalmi széltolók. Ha mosolyogni tudtam egy-egy poénjukon, azt hitték, hogy győztek. Gondolom, így érezted te is, mikor megsúgta Anna, hogy két és fél hónapig biztos szingli leszek, régi barátodat Ázsiába küldte. Többször el is vittél egy-két lassú táncra, hogy teszteld a kémiám. Az asztalodhoz hívtál, ahol Anna trónolt, s üzente fél szemmel: ha feljebb akarsz lépni cégem lépcsőfokán, engedjed közelebb.

Oké, nyugtáztam magamban, nem azért tanultam Münchenben, hogy az első éveimet alagsorban töltsem. Bár Ocóval, akit Hágába küldtél, magad is kavartál az első férjed előtt, ki tudja, mi maradt még benned, nem árt résen lenni.

Mikor indulni készültünk, intettem Annának, boldogan nyugtázta, hogy kéz a kézben vagyunk. Alig léptünk párat, a zsebedben kutattál. Hamar nyakon csípted a sárga telefonod. Mire én süketelni kezdtem: úgy érzed, keresnek? Ingattad a fejed, hullámos sörényed: csak az időképet néztem... Szeretnél sétálni? Úgy láttam, somolyogsz, mint egy kövér alma: említette Anna, hogy vettem egy hétvégit? Nevetés birizgált: mennél Almádiba, Budán nincsen holdfény?

Égette a kezed a maroktelefonod. Kihalt volt az utca, régen elmúlt éjfél, az apostolok lován kevesen lötyögtek. Két-három tekergő összekapaszkodva ocsmány nótákat fújt, és szögletes üvegből italt nyalogattak. Ahogy kikerültük őket, az arcomba másztál, számoltad a fogam, nehogy belém kössön az egyik karcos fickó. Mikor felléptek a budai hídfőre, úgy láttam, oldódik a mérged. Hosszú, forró kezed, mintha kincset lelne, a fenekemen maradt. Nem nagyon örültél, mikor pár lépés után egy barna kapu előtt benyomtam a féket. Megérkeztünk? Talált. Úgy láttam, sajnálod, elhúztad a szádat, a kezednek kerestél valami új helyet. Bár nem nagyon izgatott, azért megkérdeztem, mikor és miért váltál el Piroska Ivettől.

– Nem voltunk házasok, egy hegedű gáncsolt el a vizsgán. Miután kiestem a felvételin, közgázra mentem. Annánál dolgoztam, s terveztem a cégem. Piros Chopint klampírozott otthon, várt a koncertekre, s költötte a pénzem. Anna vett nekem egy garzont, s elköltöztem tőle.

Mikor nyílt a kapu, nyújtottam a kezem. Azt hitted, kézcsókot szeretnék, mint az idős hölgyek. Hogy ne idétlenkedj tovább, lazán behúztalak, mire élénkült a szemed: nem laksz az ősökkel? Csak ha itthon vannak. Most? Az EU-ban, mint a rendes tagok, gombokat nyomkodnak. Akkor? Iszunk egy Kadarkát. Annánál nem ittunk? Kadarkát nem láttam, bár attól még lehetett.