A nádasban
Mihail Sadoveanu emlékére
Gyermekkorom óta kedvenc időtöltéseim egyike a folyó holtágaiban való csónakázás; élénkít az evezők erőteljes húzása, a víz csobbanása, az elém táruló látvány enyhíti a délutánok egyhangúságát. A szélben hajladozó füzek között, sugallatoknak engedelmeskedve teszem fel kérdéseimet. A parti nádas susogását hallgatva igazságok fogalmazódnak meg bennem, melyek hosszú időre meghatározzák elképzeléseim minőségét. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy az élménybe feledkezve egész éjszakára a nádasban maradok. Hajnali napkelték emlékét őrzöm, amikor virradat előtti szellő lengedez a folyó fölött, vörös csík jelenik meg a keleti égbolton, áttetsző köd lebeg a sima felszínen, felszálló páragomolyok sokasága, melyek a korai órákban árnyaltak, csak később, a ferdén hasító sugarakban halványulnak el. Ebben az áttetsző derengésben teljesednek ki az éjszakai álmok, ábrándok jelképévé, elérendő céllá válik a távolban húzódó lapos part, ahol napernyős lány várja, hogy magamhoz öleljem, és becéző szavakkal vigasztaljam. A nyár legboldogabb napjait töltöm a csillanó vízen, az odvas fák árnyékában.
Kissé széles a csónak, de kényelmes és biztonságos, dongái tökéletesen illeszkednek, egyetlen csepp víz sem szivárog át a kátrányozott deszkák résein. Nyikorgó evezőit húzva gyönyörű nőkről ábrándozom, ringó csípők, rezgő keblek látványa, kalandok ígérete hajt ismeretlen öblök, járatlan partok felé. Felszíni áramlatokon suhanva, váratlan élményre áhítozom, kivételes pillanatról képzelgek, amikor fehér ruhás hölgy bukkan fel a lombok között, aki csábító tekintettel hív, kecses mozdulatával hódít. Csillanó gyűrűkkel ékesített kézzel int, suhanva tűnik el, kelme zizzenése jelzi a helyes irányt; dobogó szívvel követem a nádas mélyére, eldugott sziget rejtekén teljesítem halkan suttogott kívánságait. Együtt fürdünk, napfényes tisztáson, ölelkezve szárítkozunk. Virágok között fekve fogadunk örök hűséget egymásnak, könnyes szemmel ígérjük, hogy a következő nyarat is együtt, homokkal hintett partok zugaiban töltjük. Álmaimat gondosan titkolom, bizalmas barátaimnak sem árulom el, hogy tündérmesék pajkos nimfája a kedvesem.
Nyár közepe van, amikor a hold pályája csúcsára hág a csillagos égbolton; rövidek az éjszakák a hajnal hosszúra nyúlt pillanataiban, sejtelmes fények remegnek a nyárfák között. Alig kel fel a nap, már a stég korhadt deszkáin dübörögnek a lépteim, izgatott mozdulattal dobom a csónak farába a csíkos plédbe tekert szúnyoghálót, faragott kulacsomat és az elemózsiás tarisznyát; kényelmesen elhelyezkedem a fényesre kopott padon, remegő ujjakkal oldom a rozsdás láncot. Határozott mozdulattal tolom el a csónakot, iszapos víz kavarog körülöttem, izmaimat megfeszítve, teljes erőből húzom a nyikorgó evezőket. Esténként bosszankodva fogadom meg, de reggel ismét elfelejtem megzsírozni a száraz nyílásokban forgó villákat.
A hatalmas árterület útvesztőiben csak a helyi halászok képesek eligazodni, az idegenek találomra válogatnak a véletlenszerűen eléjük kerülő holtágak között, minél vadabb a környezet, annál ígéretesebbnek tűnik. Én sem vagyok kivétel, magas partok alatt kanyarogó, széles csatornát választok, vízre hajló fűzfák árnyékában, hullámok által gyűjtött hordalékot, úszó szigeteket kerülgetve evezek célom felé. Repedező iszap keserű párája száll felém, korhadó ágak áporodott szaga csapja meg az orromat. Könnyedén húzom az evezőket, halkan csobban a víz, fodrozódva tódul hátra, habzó hullámot vetve örvénylik a csónak mögött. Hosszúra nyúlt árnyak követnek a parton, kíváncsian lesik mozdulataimat; időnként szárcsa és vadlibacsapat száll el fölöttem, elmosódott hangjuk távoli tavakra, eldugott nádasokba csábít. Szárnycsapásuk íve jelzi a követendő irányt, vezérel az ígéretes cél felé.
A sekély vízben véget ért az ívás, táplálék után járnak a hatalmas méretű halak, csónakom alját súrolva suhannak a mélyben kavargó áramlások felé. Aznap nem érdekel a halászat, a szigetek közötti parányi zugok, a tavaszi áradások során keletkező rejtekhelyek vonzanak, ahol megpillanthatom álmaim nőjét. Rétegződő fény árasztja el a csatornát, tükröződő jelek figyelmeztetnek, hogy idejében árnyas helyre kell érnem, mert néhány óra múlva, amikor a fűzfák koronája fölé emelkedik a nap, fullasztóvá válik a hőség. Iszapos árterületek vizén húzom az evezőket, meggyőződésem, hogy ezeken a zsombékos szigeteken a szenvedélyek is vadabbul lobognak. Ellentétes erők csatáznak egymással a hordalékon, és az élet mindig győzedelmeskedik az elmúlás felett; pocsolyák kellemetlen szagú iszapjából sarjad a friss hajtás. Víz fölé hajló görbe fatörzseket kerülgetve csodálom a színek árnyalatait, áramlatban sodródik a csónak, alig mozdítom az evezőket, mégis csorog rólam a veríték. Kíváncsi fecske röppen a ladik peremére, előbb a tollát tisztogatja, majd a vízen tükröződő arcomat figyeli, mozdulataim lendületét lesi. Árnyék suhan a békalencsével borított felszínen, ijedten rebben a madárka, gyors szárnycsapásokkal tűnik el az ágak sűrűjében; biztonságból szemléli szándékomat, parányi gombszemei követik utamat. Remegő fényfoltok között haladok, lengedezni kezdenek a fűzfák hosszúkás levelei, szellő hűti felforrósodott homlokomat.
Korhadt ágakról csüngő liánfüggönyök között siklik a csónak, virágzó akácok bólogatnak egy hosszúkás szigeten, édeskés illatuk a víz fölött lebeg. Rücskös törzsű nyárfák alatt vezet az utam, fehér pihék szállnak a ferde fénysávok között, puha rétegként borítják a víz színét. Valahol a meder közepén hal csap a magasba, csobbanás hallatszik, a felfröccsenő vízcseppek a szivárvány színeiben tündöklenek. Az egyik oldalágban laposabbá válik a part, észrevétlenül szélesedik ki a csatorna. Azonnal ráismerek az ideális öbölre, elvadult kertre hasonlít. Hatalmas békák a hasukra ereszkedve álmodoznak a vízirózsák levelein; vadszeder kéklik a kavicsos parton, vékony szárú futónövények kúsznak a karcsú nádszálakra, illatozó fürtjeiket lógatják a vadcsapás mellett sarjadó nyurga virágok; görbe törzsű fűzfa mögül váratlanul bukkan elém a sárga szirmú vízililiom, leveleivel üdvözöl. Háborítatlan béke vesz körül, teljesnek tűnik a nyugalom, észrevétlenül azonosulok a susogó neszekkel,
Evezőlapát lágy csobbanása töri meg a csendet, a csónak lassan kúszó árnya szendergő madarakat riaszt, surranva röppennek föl, körözve keresik helyüket, hajladozó ágak sűrűjében lelnek menedéket. A mozdulatlan levegőben iszonyú erővel tűz a nap, ahogy múlik az idő, egymás után szabadulok meg feleslegessé váló ruhadarabjaimtól. Zsebkendőmet a vízbe mártogatva törölgetem felforrósodott arcomat, izzadó homlokomat. Nedves kendőm teregetése közben titokzatos körülmények között megjelenő tündér legendája jut az eszembe, az árterületen élő halászok ismertettek meg a különös történettel. Elképzeléseik szerint csodás képességekkel rendelkezik, növényekkel beszélget, érti a madarak nyelvét, tekintetével szelídíti a kölykeit óvó farkast, nyugtatja a felbőszült vadkant. Segítői is vannak, szakállas koboldok teljesítik utasításait. Villámok cikáznak a víz fölött, amikor rejtélyes korokon áthatolva visszatér a jelenidőbe. Telihold ezüstös fényében jelenik meg a parton, s a halász, aki megpillantja áttetsző alakját, azonnal szerelmessé válik, megbabonázva vágyódik el a saját világából, bűvölten követi a csábító jelenést abba a másik, elvarázsolt környezetbe. Néhány nap múlva felpuffadt tetemet vet partra az örvénylő víz, egykori társai szörnyülködve ismerik fel eltűnt barátjukat.
Árnyékos helyre húzom a csónakot, megkeresem a faragott mintákkal díszített flaskát, és számat öblögetve jót kortyolok a vízzel hígított vörösborból. Kellemesen frissít az itóka, darabka kolbászt török, és puha házikenyérrel együtt harapom a zsíros falatot. Friss erőre kapva távoli szigetekről ábrándozom, ismeretlen partok különös alakú szikláiról, melyek ősidők óta vezérlik az arra tévedt hajósokat; megmászom a vízmosások szabdalta dombokat, kecskék csapásain kapaszkodva kémlelem a zátonyos öblöt; szemlélődés közben színes virágok csábítanak, kelyhükből sűrű nektár csepeg… Ábrándozás közben sem feledkezem meg a csónak közelében kavargó halrajokról, lapos hullámokra szórom az evés után megmaradt morzsát; áttetszően habozva pezsdül a víz.
Nyárfák boltíve alatt pillantom meg a mezítlábas nőt, az árterület hajlatait kerülgető ösvényen közeledik, virágmintás, piros szoknyája élénken villan a ritkás bokrok között. Élénk tekintetében szenvedély tükröződik, ívelt szemöldöke alatt mintha pára fátyolozná égszínkék szemeit. Remegő keblei, csípőjének ringó mozgása hat rám leginkább, álmaim nője is hasonló módon, lassú járással ereszkedik le a vízhez vezető ösvényen, hogy csónakomba szálljon. Ruganyos léptekkel kerülgeti a homokból kidudorodó, vastag gyökereket, ágvégeket tördel, ujjai között morzsolt levek illatával ismerkedik. Elismerően bólint, újabb hajtásért nyúl, nyelve hegyével érinti a kezét színező, zöldes folyadékot. Oldalról világítják meg a ferde sugarak, áttetsző szoknyája ráncai között felsejlenek combjainak halvány körvonalai. Halk énekszó csendül, telt hangon énekel; a szavak jelentését nem értem, a dallam szenvedélye ragad magával. A hosszan elnyújtott hajlatok mintha ősi sérelmekről, csalódásokról panaszkodnának.
A laza hordalékon nőtt virágok fölé hajlik, korhadó ágak között matat, mintha elveszett tárgyat keresne a fűben. Kecses mozdulattal egyenesedik fel, tenyerét a szeme fölé tartva fürkészi a tájat. Megbabonáz a gondolat, hogy engem keres, oltalmamra van szüksége. Sajnos nem látja meg a csüngő ágak mögött rejtőző csónakot, a deszkát csapkodó hullámok csobbanása sem kelti fel érdeklődését. Odvas fa alatt húzódik egy sárral tapasztott, alacsony vályogfal, lapos párkányzatára telepszik. Telt ajkai mintha varázsigét suttognának, rejtett kívánság beteljesítésére; a fal repedésében megbúvó virágért nyúl, szirmait számlálja. Halk füttyszó hallatszik, vágyakozva hívja kedvesét a fák között rejtőző legény. Szoknyája ráncait összefogva, rigó csípővel, lobogó hajjal rohan a zöldes félhomályban álmaim kívánatos nője…
Elnyújtott marhabőgés, lágyan zúgó kolompszó hallatszik, emberi hangok szállnak a part felől, erélyes léptek neszeit hozza felém a szél. Határozott szándék nélkül, a hely szépségével eltelve bolyongok az oldalágak hajlataiban. Füzek boltozatai alatt evezek, óvatosan térek be a sűrűben húzódó, lapos öblökbe. Zizegő sás között halad a csónak, orra előtt roppanva hajlik a nád. Váratlanul szélesedik ki a holtág, lapos partszakasz kerül elém, mezítlábas fiúk marhákat terelnek, fényes szőrű lovak szügyig állnak a vízben, és a hullámokon lebegő ágak zöld hajtásait rágják. Barátságosan beszélgető férfiak pipázva pihennek a görbe törzsű fák alatt, a vásárban kötött előnyös üzletekről, terveikről mesélnek. Intek nekik, hangos szavakkal üdvözölnek; visítozó gyerekek rohannak elő a bokrok közül, nevetve gázolnak a sekély vízbe, értéktelen kacatot kunyerálnak. Rozsdás horgokat osztok szét közöttük, hálálkodva köszönik meg a becses ajándékot.
Egyre mélyebbre nyomulok, remegő nádas szűk csapásain evezek, gémek köröznek a magasban, a nyárfasoron túl magányos szárcsák feleselnek egymással. Halk dörrenések töltik meg az öreg erdőt, szabadságukat a környéken töltő városi tisztviselők vadásznak a berekben. Vízityúkok riadt hangja felel a dörrenésre, élénken csobban a víz, sötét árnyak suhannak mellettem. Éles kiáltások, halk sikolyok riasztják a tó nyugalmát. Ijedt szárnycsapások hallatszanak odafentről, suhogva repülnek a kacsák, alig hallhatóan suhannak a gémek, szárnyaikat csattogtatva emelkednek a ludak. Hátrafeszített lábakkal kócsag köröz fölöttem, mély hangon szólítja társát.
Közelebbről ismétlődnek a dörrenések, öblös hangok tépik a csendet; evezés közben, mintha eltévedt golyó süvítene el mellettem. Gyanús neszeket hallgatva, tágra nyílt szemmel fürkészem a távolságot, a magas nádtól semmit nem látok; hevesebben dobban a szívem, ha gyanúsan zizzen a száraz sás. Odvas fűzfa alá menekülök, sötét boltozatot alkotnak fölöttem a szorosan összefonódott ágak; meredek part által védett, homályos zugtól remélek oltalmat. Vörös csíkok remegnek a zsombékok közötti sekély vízen, a tiszta felszínen tükröződő ijedt arcomat, zilált vonásaimat vizsgálom.
A látóhatár széléről néz vissza a lenyugvó nap, vörös fény lobban a nyárfák levelei között. Merengésre késztet az alkonyat, tekintetem a nyugati égbolton veszteglő, rózsaszínű felhőcskére tapad. Feketerigó fütyül az egyik ágcsúcson, idegen madarak válaszolnak a szíves szólításra, kitartóan ismétlik a napot búcsúztató áriájukat. Hívogató rikkantások hallatszanak a nádasból, párjukat kereső gémek rekedt hangon jelezve ereszkednek alá, lövések felzavarta récék szárnyaikat suhogtatva keresik a leszállásra alkalmas nyílt vizet. Nyüzsgő sereg rikácsolása tölti be a tájat, gyöngyszemű ludak bátorítják párjukat, csillogó tollazatú kacsák ámulva lesik, miként tisztul fölöttük az áttetsző boltozat.
A felszínen tükröződő szűrt fényben kábító illatokat lehelnek a nádszálakra tekeredő futónövények. Békák brekegnek a fogyatkozó fényben, olyan gyászosan ismétlik szólamaikat, mintha a halványuló napot siratnák. Enyhe buborék rezdül a vizen, körkörösen táguló hullám fodrozódva közeledik; mintha lidérc imbolyogna a zöldes árnyalatú felszínen. Hatalmas hal tűnik el a csónak fara alatt. Szürke füstként lengedez az alkonyat, tompulnak a színek, bizonytalanná válnak a formák. Magányos fák mögül bukkan elő a kerek hold, vörös tányérjába rajzolódnak az ágak sötét körvonalai. Megkésett madárcsapat húz el a berek fölött, riadt hangjuk remegő zokogásra hasonlít.
Csónakom félig partra húzva pihen, földbe vert cövekbe akasztom a rozsdás láncot. Kormos kövek közé szorított tűz lobogó lángja mellé telepszem, hosszúra nyúlt árnyak kúsznak felém, észrevétlenül vesznek körül, a mocsár kesernyés illatait hozzák magukkal. Megvisel a vadászattal járó pusztítás, a veszteség mértéke, bonyolult következményei. Torzult alakzatok sugallatai foglalkoztatnak, a riadt állatok esélyeit latolgatom, a túlélés módozataira keresek elfogadható választ. Bonyolult kapcsolatok kuszaságába gabalyodva, tanácstalanul legyintek, túl fiatalnak és tapasztalatlannak érzem magam.
Lomhán múlik az idő, észrevétlenül alszanak ki a fények, áttetsző pára ereszkedik a nádasra, rétegződő sávokban burkolja a part hajlatait. Csapatokban támadnak a szúnyogok, kegyetlen rohamaikban eltökéltséget érzek, nem számíthatok kegyelemre, egyre szemtelenebbül kívánják fiatal véremet. Frissen vágott nádköteget dobok a tűzre, kesernyés füst csavarodik a magasba, gomolyogva árad a fák ágai alatt, iszonyúan csípi a szememet, elvakít, könnyezve köhögök, keserű nyálamat csorgatom. Víz fölé hajolva öblítem le kormos arcomat. Hamar elenyészik a tűz, oszlik a füst, újabb rohamot indít a kitartó szúnyoghad. Ádáz harc áldozatává válva adom fel a küzdelmet; Istentől való rendeltetésem, hogy véremmel tápláljam zümmögő ellenségeimet. Hajnali tüneményre várva csendesednek el a nádas lényei, csodáról képzelegve halkul el a békasereg. Áthatolhatatlan falat von körém a sötétség. Láng nélkül, hamu alatt izzanak a nádkévék, néha korhadt gyökér puffan, pattogó szikraesőben fehér füstfelhőt kavar az erősödő szél. Kihunyó tűz parazsánál, lyukas szúnyogháló alatt, gyapjútakaróba burkolózva töprengek másnapi esélyeimen. Bagoly huhog egy közeli fán, kényszerű vadászat kellemetlenségeire, véletlenszerű balesetre utal. Lőtt sebről képzelegve szenderedem el, rovarok neszezése kísérte, zavaros álomba bonyolódom…
Nyári este homályában rugaszkodom el a földtől, alacsonyan lebegő felhőket kerülgetve szárnyalok a szülővárosom fölött. Magányt burkol a csendesség, meleg leheletként bugyolál be a házak közül felszálló könnyű pára. Kíváncsian figyelem a fák között húzódó hatalmas teret, a görbe utcákat, a dombokra kapaszkodó, gondosan vetett kerteket, a szőlőtőkék ferde karóit. Mély rezgéssel kondul alattam a városka templomának toronyórája, fémes ütések remegnek az éjszakában. A házunk fölött lebegek, hársak hajladoznak az udvar mögötti méhesben, tisztán látom a ferdén lógó kertkaput és az egymás mellett sorakozó, fehérre festett kaptárokat. Lopakodó léptek neszezésére leszek figyelmes, foszladozó árnyak libbennek a gondosan nyírott sövények között. Magasból pillantom meg a szomszéd lányt, áttetszőnek tűnik, akár a kékesen gomolygó köd; lenge köpeny takarja karcsú alakját, hímzett papucs fedi fehér harisnyás, parányi lábát; önfeledten lépked a gondosan művelt virágágyások között, talpa alatt halkan csikordul a frissen gereblyézett kavics. Bódultan hajlik a harmatos rózsák fölé, fénylő ajkain mosoly csillan. Suttogva beszél a bólogató növényekhez, hangja lágyan lejt, szavai cirógatnak. A magasból nézve úgy tűnik, a málnabokrok csábítják, talán torkoskodni akar a kis huncut. Libbenő köntösben oson a közös kerítés felé; vágyakozva nézi a fák között megbúvó házunkat, kivilágítatlan ablakomra függeszti kíváncsi tekintetét, sóhajtozva ismétli a nevemet…
Kellemes madárfüttyre ébredek, a kelő nap sugarai élesen törnek át a hajladozó nádszálak között, oszló álmok foszlányaiban magányos nyárfacsoport homályos körvonala bukkan fel. Fokozatosan élénkülnek a fények, hűs fuvallat űzi a víz fölött lebegő párát, bizonytalan formák derengenek a távolban, csupa remegés, hívó üzenet, igéző kavargás a táj. Óvatosan ereszkedem le a harmattól csúszós parton, langyos vízzel mosom meg a szúnyogcsípésektől feldagadt arcomat, öblítem ki füsttől keserű számat. Koromtól sötét lé csepeg az orrom hegyéről, fakítja az áttetsző vizet. Torz tükörképemet szemlélve álomfoszlányok derengenek bennem. A szomszéd lány viselkedésén ámulva ostobaságomon bosszankodom. Mennyit álmodoztam az erdő rejtekéről, üreges partokról, az alkonyi fényben ígéreteket csobogó forrásról, a váratlanul megjelenő, ártatlan hajadonról, aki vonzónak talál. Ismeretlen tájakat jártam be, távoli szigeteken barangolva kerestem a kalandot; elvakultságomban nem vettem észre, hogy a szomszédban vár rám az áhított boldogság, a tiszta szerelem.
