Söténd 7.
Ferkóval nem is olyan régen ismerkedtem meg, az állatorvosnál, ahová én a tengeri malacom, ő a macskákát hozta – oltásra. Egészen véletlenül derült ki, hogy egy ideig élt Söténden. Miután ezt elárulta, sokat mesélt azokról az esztendőkről, amikor − mindig így emlegette − a söténdi kultúrában dolgozott. Ez a Kultúrt jelentette, vagyis egy nagy, hodályszerű épületet, nagyobbik felében a művelődési házzal, kisebbikben a könyvtárral, a település központjában, nem messze a katolikus templomtól és a városházától. Ferkó soha nem felejtette el megemlíteni, hogy arrafelé a házak éppolyan szürkék, mint az a késő őszi délután volt, amelyen megérkezett, hogy elfoglalja a helyét a söténdi kultúrában.
− Talán évszázadok óta senki nem festett színesre egyetlen épületet sem abban a faluban – merengett, s én láttam a szemén, hogy szívesen rágyújtana, ha tehetné, de ezt már az olyan becsületsüllyesztőkben is hosszú évek óta tiltották, amilyen például a söténdi Zöld Ász volt, mi ráadásul nem is abban, de egy nagyvárosi, puccos kávézóban ültünk, pár saroknyira az állatorvostól, az ő széke alatt egy macska aludt a hordozójában, az én belső zsebemben meg a malackám motozott.
Aztán sóhajtva helyesbítette önmagát, hogy város az, nem falu.
− Mégis furcsa úgy gondolnom rá – folytatta −, noha tény, hogy jogilag mintegy két évtizede város volt már akkor is, amikor betettem oda a lábam. De még a lakói sem tekintették annak soha. Sajnos nekem sem kellett hozzá sok idő, hogy végleg beletörődjek a piszkosszürke különféle árnyalataiba.
Ferkó szeretett fellengzősen fogalmazni. Olykor irodalmiasan. És szeretett mesélni is. Például Szilviről, a söténdi Kultúr fűtő-mindeneséről.
− Teljes nevén Tóth Szilveszter, de mindenki csak Szilvinek hívta – mondta.
Szilvi évtizedekig folyami matrózként dolgozott, járta a Dunát Németországtól Romániáig, élte a matrózok vidám életét. Kikötőről kikötőre, egy kis csempészet, nem kevés dorbézolás, lassan tovatűnő ártéri erdők, öröm, móka, kacagás.
− Hogy valójában mennyire mehetett jól a sora, azt persze nem tudom. Szilvi mindig nosztalgikusan mesélt a vízen töltött éveiről, az egyszer biztos.
Főként uszályokon szolgált, egyszer-kétszer személyszállító hajókon, azt azonban kevésbé élvezte, mert a vendégek folyton ugráltatták.
− Mindenfelé volt egy nője, ahogy az már lenni szokott. Mondjuk ezt sose hittük el neki igazán, mert ismertük a feleségét.
Szegény Szilvi szigorú kontroll alatt élt. A neje szúrópróbaszerűen ellenőrizte. Időről időre betoppant a Kultúrba, azzal az ürüggyel, hogy meglátogatja az urát. Mindig árgus szemekkel vizslatta Szilvit, alaposan körbeszimatolta, nem érez-e rajta szeszszagot. A fűtő ugyanis szeretett inni. A felesége ezzel szemben nem szerette, ha iszik.
− Gyakran volt benn nála a kisfia is, iskola után betért hozzá, órákig maradt. Olyankor csak a legnagyobb titokban szippanthatott, mert a kölyök beárulta az anyjának, ha észrevette, hogy iszik.
Szilvi vállalta a kockázatot. Ivott.
− Hősies, vakmerő tett!
Nem Söténden lakott, egy szomszédos, aprócska faluból járt be kismotorral. Ez lett a veszte. De nem az ital okozta a galibát.
− Szilvi pocsolyarészegen is jobban vezetett, mint a legtöbb úrvezető színjózanon. Legyen szó személyautóról, kismotorról vagy kamionról, mindegyikkel megbirkózott, akármennyit csorgatott is le a torkán.
A bonyodalmat Ilcsi idézte elő.
− Takarítónő volt a Kultúrban. Csakhogy igen messze állt attól a képtől, ami a jámbor állampolgárokban él a takarítónőkről. Voltaképpen Ilcsi az általánosítás megtestesült cáfolata volt. Festett körmökkel, rezgő műszempillákkal és télen-nyáron forrónadrágban mosta föl a padlót. Mondjuk télen harisnyát is húzott, nyáron viszont csupaszon hagyta azt a hosszú, formás lábát. Meglehetősen jól nézett ki – szinte a nyála is kicsordult, ahogy maga elé idézte a képet.
− Amikor lehajolt, a mellei majd kigurultak a pólójából. És Szilvi, ahogy a legtöbben, szívesen összeszedte volna őket. Már amennyiben tényleg elszabadulnak…
Egy alkalommal Ilcsi telefont kapott, hogy a testvére kórházba került. Szilvi lovagiasan fölajánlotta, kiszalad vele a vasútállomásra, hogy elérje a nagyvárosba induló legközelebbi vonatot, hiszen ha gyalog megy, csak a háromnegyed órával később induló járatra lett volna esélye. Ekkor történt a baj. A Kultúr felé tartó feleség meglátta, ahogy a forrónadrág föltelepszik a férje mögé a kismotorra, hozzá simul a hátához, szorosan átöleli a derekát.
− Olyan segge volt a motoron, hogy az embernek kedve lett volna ott helyben beleharapni, akár az érett körtébe!
Szilvi élete attól a naptól pokollá vált. A kisfia elmesélte az anyjának, hogy az apja máskor is beszélgetett már Ilcsivel. Többet, mint kellene. A neje ettől kevés híján agyérgörcsöt kapott, Klárika pedig, a söténdi kultúr napszámosa mélyeket sóhajtva, sokat sejtetően hallgatott a telefonban, amikor a feldúlt asszony a férje Ilcsivel viselt dolgai után érdeklődött. A beszélgetés végén a feleség egyre csak azt hajtogatta eszelősen, hogy nem bír azzal a hajós vérével, nem bír vele, a jó kurva anyját!
Két hét múlva Szilvi nem állhatta tovább az asszony pörölését, a kisfiú sanda tekintetét, s az egyik délután, amikor letelt a munkaideje, nem motorozott haza, hanem vonatra szállt, és újra beállt matróznak. Levelezőlapon értesítette a nejét, hogy elege van, nem bírja már. Ha a felesége feneségként viselkedik, ő minimum időt kér.
− A levelezőlapot, következésképen az elmés szójátékot én írtam meg neki, még mielőtt elment. Én is adtam postára a szomszéd községből. Biciklivel tekertem át. Hogy a nyomokat összekuszáljam.
A feleség összetört, levelekkel bombázta az urát. Szilvi meg is enyhült gyorsan, s még mielőtt a bolgár uszály, amire elszegődött, elhagyta volna a magyar vizeket, lelépett, hazatért. Nagy örömmel fogadta az egész család. Meg a Kultúr. Mindannyian kedveltük Szilvit. Egyedül Ilcsi mérgelődött.
− Kurvának néz az a ribanc nőd! − pontosan így fogalmazott, nem több, mint három centiméterre a fűtő arcától.
Szegény Szilvi nem győzte törölgetni a nyálat magáról, és engesztelni a takarítónőt, aki minden igyekezete ellenére csak duzzogott naphosszat. Heti rendszerességgel összeszólalkozott Szilvi hites feleségével, s olyan piros lett közben mind a két nő ábrázata, mint a rendszerváltozás előtt a tanácsházák homlokzatán virágzó vörös csillagok.
− Attól féltünk, vagy egymásnak esnek neki, vagy Szilvinek.
De soha nem fajult tettlegességig a veszekedés. A hajdani matróz mégis egyre mélabúsabbá vált.
− Hogy melyik volt, azt nem tudtuk meg soha. Bármelyik nő lehetett. És az sem kizárt, hogy a gyerek tette.
Mindenesetre Szilvi motorját valaki megbabrálta, s egy késő őszi délután az árokban kötött ki. A jobb lábát és a csípőjét szilánkosra törte, soha többé nem tudott rendesen járni. Hónapokig kórházban feküdt, többször műtötték, végül leszázalékolták. Egy kripli lett belőle, hamisítatlan kripli.
− Saját magát nevezte így, amikor meglátogattuk. A könnyeit meg a taknyát nyelte…
A felesége viszont örült, hogy ez lett a vége. Attól kezdve Szilvi otthon ült. Abból se lett tragédia többé, ha egy kicsit iszogatott magában.
Ferkó megcsóválta a fejét. Talán megbánta, hogy mesélt nekem, gondoltam, azonban, mint kiderült, csak egy tanulságon gondolkodott.
– Sötét emberek voltak – szögezte le. – És maga Söténd is rászolgál a nevére.
