Söténd 6.
Mókusnak nevezték, egykoron magam is ismertem. Amikor egy nyáron kopaszra nyíratta a fejét, elfelejtette a füle felső fertályáról leborotváltatni a hosszú, vöröses szőrszálakat. Innen kapta a gúnynevét. Egy ideig próbálkozott, hátha Hiúzra cserélhetné, elvégre annak is van pamacs a fülén, de a Mókuson már nem tudott változtatni, szinte napok alatt berögzült. Attól fogva a söténdi Körülszaros teljes törzsközönsége (akik közül senki nem olvasta Borbély Szilárdot, a kocsmát mégis így emlegették, mivel igen gyakran körül volt szarva) és mind a két pultoslány így szólította.
– Annak legalább nagy farka van – vigasztalta egy borízű hang −, a hiúznak meg csak valami kis csökevény.
− Hát amelyik farok számomra lényeges, az biztos nagyobbra nő egy hiúznak, mint egy mókusnak, bakker – kesergett Mókus.
A cimborák hangosan röhögtek, még Teknős is elhúzta a száját, holott sosem látták mosolyogni. Mindaddig azt sem tudták, képes-e egyáltalán ilyesmire.
Alig telt bele három hónap, s már Zavarosoktondon, a Söténdtől néhány kilométerre fekvő nagyobbacska városban is mókusozták.
− A mókusról mindenki úgy tudja, hogy egy kicsike, aranyos állat. De én nem vagyok aranyos! – dohogott. – Az aranyos fickók mind balfaszok…
Hetente öt napon járt át Zavarosoktondra, a Zavaros partján álló kerékpárpedál-gyártó üzembe, ahol portás állást töltött be. Tevékenysége leginkább rejtvényfejtésből állt. A skandináv típust kedvelte, néha nyert is kisebb-nagyobb ajándékokat a beküldött megfejtésekkel. Olyankor a rendes neve szerepelt az újságban. Nyomtatva. Az, amelyik a személyi igazolványában áll. És amire már alig emlékezett valaki.
Mókus szerette a kutyákat, a sört és a nőket. Megrögzött agglegény volt, mióta a menyasszonya egy héttel az esküvő kitűzött napja előtt faképnél hagyta egy másik pasas miatt.
− Mert igazi férfi – válaszolt a menyasszony Mókus (akit akkor még senki nem nevezett így) faggatózására. – Olyan gyönyört ad, amilyet veled elképzelni sem tudtam volna, nemhogy átélni.
Az elhagyott vőlegény erre lebénult. Néhány napra meg is kukult. A majdani Mókus legfeljebb sírni tudott volna, ahhoz azonban nem volt elég bátorsága. Hetekig, hónapokig szégyenpírral az arcán, magába roskadva lézengett. Úgy érezte, összesúgnak a háta mögött, mindenki róla beszél, a szégyenéről, a megalázottságáról. Elment a templomba. Úgy érezte, a fehérre meszelt falakból áradó ridegség a velejéig járja át. Az oltár mellett, a falon fatábla, rajta a következő misén éneklendő zsoltárokat jelző számok, az egyik ablakon beeső fénysugár éppen az oltárt borító, kézzel hímzett terítőt világította meg, a szószéken tucatnyi bodobács mászott fölfelé egymás hegyén-hátán. Idegennek érezte magát és kiszolgáltatottnak. Leroskadt egy padra, várta, hogy történjen valami. Semmi sem történt. Később úgy vélte, azért, mert sem eléggé nyitott nem volt, sem nem hitt kellőképpen az enyhülésben. Többször nem próbálkozott Isten házával. Ami a kedélyét illeti, idővel próbálkozás nélkül is javult a helyzet.
Amikor némileg összeszedte magát, törzsvendéggé vált a Körülszarosban. A sok sületlenség, a pancsolt szeszek és a mosdatlan emberek szaga eleinte megnyugtatta, később az otthonosság érzetét keltette benne. Lakonikusan vette tudomásul, hogy ez az élet, hogy ilyen.
Noha a nősüléstől húzódozott, az ágyékát folyvást feszítette a gerjedelem. Különösen a gimnazista lányok vonzották. Sűrűn nézett olyan pornófilmeket, amelyekben diáklányokat döngetnek meglett férfiak. Ha hátulról hatolnak a gyönge húsba, lelógó heréik ütemesen csapódnak a hamvas combokhoz. A lányok arcán gyönyör, a férfiak pofáján furcsa, a kegyetlenséggel határos önelégültség. Mókus alkalmasint megállította a filmet egy-egy plánnál, amelyen csak az arc vagy a pofa látszott, s hosszasan tanulmányozta a fizimiskákat. Szívesen sírdogált volna ilyenkor, de ahhoz túl gyáva volt.
Gyakorta őgyelgett a zavarosoktondi gimnázium környékén. Egyszer-kétszer az is megfordult a fejében, hogy előveszi a nadrágjából a szerszámát, és megmutatja a lányoknak. Hadd lássák, mennyire nem egy mókus vesszeje az, hanem egy igazi férfi irdatlan lőcse. És talán akad közöttük egy, netán kettő, három is, aki úgy reagál, ahogy a filmekben szokás − vagyis jöhet az üzekedés; bizonyíthatja a férfiasságát.
Egy alkalommal, amikor a szokásosnál is jobban fölöntött a garatra a Körülszarosban, elmesélte Teknősnek, min jár az esze néhanap.
− Ha mutogatós akarsz lenni, a te dolgod – biggyesztette le az alsó ajkát Teknős. – De ha elkapnak, nem sok vidámság vár rád. A mutogatósoknak nem jó a sitten.
Márpedig Teknős szavára lehetett adni, ha börtönről volt szó: hét évet ült nemi erőszakért, amit nem követett el.
− Az apja volt – mesélte egyszer Judit, a Körülszaros szebbik pultoslánya −, csak szegény Teknős bevállalta helyette. Pedig a barátnőjét farkalta meg az az állat faterja.
Teknős őszintén beleszeretett a református lelkész lányába. Nem mert közeledni hozzá, csak messziről csodálta. Szinte a betege lett. A lánynak derékig érő, barna haja és korához képest (tizenhat éves volt) szokatlanul nagy mellei voltak. Teknős, akit akkoriban még Tomi néven ismertek, minden reggel kiballagott a buszmegállóba, hogy diszkréten bámulhassa a lányt, amíg a zavarosoktondi buszra vár. Egyszer valami érthetetlen késztetés folytán maga is fölszállt a járműre, leült az imádottja melletti üres ülésre, s nagy nehezen kibökött néhány érthetetlen szót. Valószínűleg nem álltak össze mondattá. Soha nem tudta meg senki, mivel érdemelte ki mégis a lány figyelmét. Mindenesetre délután, az iskola végén, együtt jöttek haza. Amíg tartott a tanítás, Teknős a Zavaros partján téblábolt, kavicsokat kacsáztatott a folyócska felszínén, cigarettázott, és néha bő sugárban levizelte a fák törzsét. Teknős éppen munka nélkül volt, két éve végzett a technikumban, egy évet dolgozott egy építési vállalkozónál. Egészen addig, míg a főnökét egyik csillagtalan éjjelen rokkantra nem verték. Ezzel a vállalkozásnak befellegzett. Söténden gyakorta jártak efféle idők.
Egy szó mint száz, Teknős, akit akkoriban még Tomi néven ismertek szerte a kisvárosban, egy tavaszi estén kéz a kézben sétált a söténdi főtéren a reformárus lelkész lányával. Az emberek egy része nem értette a jelenséget, másik része besárgult az irigységtől. Akadtak, akik sóhajtoztak. A lelkész imádkozott. A körzeti megbízott benyúlt a zsebébe, és megérintette a nemi szervét. A könyvtáros kisasszony elsápadt. A polgármester lova veszített a lovin. A kóbor ebek bágyadtan heverésztek, a gazdátlan macskák hevesen bagzottak. Visszatértek a fecskék és a gólyák, javítgatni kezdték a fészkeiket. Valahol a városka peremén elbődült egy tehén.
Teknőst (akkor még Tomit) négy nap múlva bilincsben vitték el a rendőrök. Beismerte, hogy durván megerőszakolta a lányt. Még egy sörösüveget is használt. A lelkész lányát olyan súlyos trauma érte, hogy évekig nem szólalt meg. Manapság állítólag Kanadában él.
− Pedig az apja volt a tettes, az a mocsadék – sziszegte Judit, aki titokban vonzódott Teknőshöz. – Szegény Teknős meg magára vállalta, mert nem bírta elviselni az egész helyzetet… Úgy érezte, jobb lesz neki a hűvösön… Nem hiszem, hogy jól hitte.
− Brutális! – jegyezte meg Mókus. – Hét év a kaptárban, nem lehetett egyszerű.
− Az erőszaktevőknek különösen nem az – bólogatott Judit tudálékosan, a beavatottak arckifejezésével.
− A mutogatósoknak nem jó a sitten – ismételte Teknős. – Nagyon nem jó.
Mókus megértette. És amúgy sem gondolta komolyan. Úgysem buknának rá azok a lányok. Másrészről pedig nem ismerik, nem tudják a hülye csúfnevét sem, nem röhögnek rajta, nem kell nekik bizonyítani, nincs mit, nincs miért. Észre sem veszik. Ez cefetül bántotta. Sehol nem veszik észre, az az igazság. Néha úgy érezte, ő a láthatatlan ember.
− Mind láthatatlan emberek vagyunk, Mókus, szard le – sóhajtott Teknős. Úgy tűnik, Mókus félhangosan gondolkodott. Vagy a sittes gondolatolvasó, cikázott át rajta a képtelen föltételezés.
− Én ezt nem akarom elfogadni – motyogta maga elé. – Noha néha nem árt, az is igaz.
Az iskolában például milyen jól jött volna az észrevétlenség, gondolta. Mennyi megaláztatást elkerülhetett volna. Mókus nem volt jó tanuló, gyönge közepessel végezte az általános és a középiskolát egyaránt, szakmát sosem szerzett. Voltaképpen szerencsésnek mondhatta magát, amiért húszévesen, az apja révén bekerült a pedálgyárba portásnak. Eltelt tizenöt év, és még mindig ott dolgozhat. Nem keres sokat, de a szerény megélhetéshez eleget. Nincsenek nagy igényei. És nem szakad meg a munkában. Mióta meghalt az anyja, főleg hideget eszik. Szereti a hideget, nem panaszkodik.
− Az anyám meg az apám velem üzengettek egymásnak – mesélte egyszer Juditnak. – Utálták egymást, mint a hatnapos szart, mégse váltak el. Háromszobás házban éltünk, anyám az egyikben, apám a másikban, én a kettő közöttiben laktam. Ha mondandójuk akadt egymásnak, nekem kiabálták el. Én viszont nem kellett továbbadjam, mivel hallották ők egymást, csak nem mutattak hajlandóságot arra, hogy megszólítsák a másikat. A választ is nekem címezték mindig, jó hangosan. Valójában sosem kellett közvetítenem közöttük… Csak látszólag... Ebédelni az anyámmal ebédeltem, utánunk következett az apám. A maradékunkat ette. Mindig sok volt a maradék, nem maradt éhes sose. Anyám úgy főzött, hogy jusson neki bőven. Csak beszélni nem akart vele.
− Borzalom – nyafogott Judit.
− Az – hagyta rá Mókus. – Amikor meghalt az apám, az anyám elégedettnek tűnt. Állítólag az apám nagy kujon volt régen, sokszor csalta az anyámat. Erről én nem tudok, akár igaz is lehet. Viszont azt tudom, hogy alig hantoltuk el az öregemet, az anyám is elment. Az apám mellé temettem. Gondoltam, béküljenek, van rá egy örökkévalóságuk. Pár hét múlva aztán megmurdelt a kutyám is, a Jimmy. Úgyhogy eladtam a házat, és vettem egy kisebb lakást a főtéren, a nyolclakásosban. Minek nekem a kert?
− Sok vele a baj – értett egyet a pultoslány; közben telecsapolta Mókus kiürült korsóját Arany Ászokkal.
Mókus szabad idejének jelentős hányadát töltötte a Körülszarosban. Leginkább Teknőssel. Amikor többet ivott a szokásosnál, a diáklányokról fecsegett.
− Olyanok, mint a Judit – jelentette ki egyszer, és tekintetében különös, tompa fény csillant.
Ezúttal nem volt szerencséje. A járőr épp a Körülszaros előtt parkolt le, amikor Judit sikoltozni kezdett. Ahogy a rendőrök betoppantak, nyomban a szemük elé tárult a látvány: Mókus a kocsma közepén, kigombolt sliccéből fityeg a farka.
Mialatt a két rendőr elvezette a hátrabilincselt kezű Mókust (a pöcse már újra a gatyájában nyugodott), Teknős a fejét csóválta. Ordítani szeretett volna. Fölpattanni, kimenni a helyiségből, mély levegőt venni az utcán, aztán kiköpni egy hatalmasat, hogy csak úgy csattanjon a töredezett aszfalton.
− Borzalom – nyafogott Judit.
− Az – hagyta rá Teknős. Elfordította a fejét. Egyszerre fölemelkedett az asztaltól, kiment, mély levegőt vett, s kiköpött egy hatalmasat, hogy csak úgy csattant a töredezett aszfalton. Utána visszatért, leült a szokott helyére. Körülnézett. Mintha mi se történt volna, minden a szokásos, unalomig ismert. Judit rávillantotta a fogsorát, a cimborák üveges tekintettel nézték az üvegeket. A nyitott ajtón besurrant egy macska.
